Hirtelen jött az ötlet, hogy hosszú évek után ismét blogírásra adjam a fejem. Volt már egyszer egy blogom, szerettem is írni, mindig valóságos ünnep volt, amikor megnyitottam, és pötyögni kezdtem a mondataimat. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy nem érdekel többé annyira, amennyire először érdekelt. Egyszer-egyszer még föllángolt az eredeti izgalom, majd végül elhalt, a figyelmem más irányba fordult, mást tartottam fontosnak és lényegesnek, a blogvezetés pedig a múlt szinte hihetetlen emlékévé vált.
Egészen azért sohasem temettem el magamban a gondolatot, hogy újrakezdjem, de a formát nem láttam magam előtt. Márpedig minden a forma. Talán ugyanazt a bort isszuk, de nem mindegy, hogy vizes vagy talpas pohárból, netán tányérból szürcsöljük, és lefolyik szájunk két oldalán a vörös lé. Szerettem volna egy szép talpas poharat.
És ma, a 23-as buszon utazva fölvillant bennem a forma. A lehető legszerényebb forma, de mégis az a forma, mely ízlésemnek és tudásomnak a leginkább megfelel: mondatokat fogok értelmezni. Igen, semmi többet. Nem a saját mondataimat, hanem a körülöttünk hínárszerűen úszkáló mondatokat. Pontosítok: a körülöttünk és bennünk hínárszerűen úszkáló mondatokat. Semmi sem lehet ugyanis fontosabb a beszédünk szabatosságánál, és amikor korunk bajait, hibáit, dögletességét kritizáljuk, legvégsősoron mégiscsak egy nyelvi játékot kritizálunk. Egy nyelvi játékot kritizálunk, és egy másik nyelvi játékot űzünk. Eszmém: megtisztítani a mondatainkat, és ezáltal megtisztítani a gondolatainkat is. Hogyan? Úgy, hogy fölmutatok mondatokat. Hibás és hazug mondatokat, de igaz és fölemelő mondatokat is. És azt hiszem, az utóbbiak lesznek túlsúlyban.
Közéletünk és közbeszédünk átka, hogy a rosszat még csak-csak észrevesszük, de nehezünkre esik mellé állítani a jót. Látjuk, amikor valaki hazudik és a mondatai a saját farkukba harapnak, de alig tudunk mit kezdeni azzal, amikor valaki igazat és bölcset beszél. Vajon miért? Gyakran gondolkoztam ezen, és arra jutottam: ennek oka az is, hogy a rossz mondatokat sem elemezzük kellően tisztességesen. A rossz mondatok kimondója is azt képzeli, hogy jó mondatokat mond. De valahol fölfeslik a gondolata, valahol kilyukad, és a lyukon át eltávozik belőle a tartalom.
A célom tehát nem más, mint együtt haladni a mondat kimondójával, és a lehetőségekig a legjobban megpróbálni megérteni, amit mond. És amikor megérteni véltem, akkor rámutatni, hogy hol van az a pont, ahol szerintem téved, vagy talán nem is téved, de tévelyeg, és valami olyasmit kezd el mondani, amit talán nem is akart. Ugyanakkor célom az is (és talán ez az igazibb célom), hogy fölmutassak olyan mondatokat is, amelyek rámutatnak, hogy mi tévedtünk, amikor a mondat mellett csak úgy elsiklott a figyelmünk, és amelyek mellett talán mégsem érdemes elmennünk szó nélkül, mert üzennek nekünk valamit.
Nem hangzik túl izgalmasan? Meglátjuk, mi lesz belőle. Egy biztos: nem "készítettem be" előre mondatokat; bízom benne, hogy a napi történések és a rendszeres újság- no és persze szépirodalom-olvasás úgyis megajándékoz majd leletekkel.
Hogy milyen sűrűn jelentkezem majd, az azon fog múlni, hogy hányszor érzem azt a jellegzetes vérnyomás-emelkedést, amely szinte kikényszeríti a beszédet. Meg persze azon is, hogy mennyi időm lesz, és lesz-e egyáltalán kedvem, lelkesedésem folytatni a mondatok csócsálását.
Egy valami ugyanakkor bizonyosan nagy örömmel töltene el: ha lennének olvasóim, akik kommentálják az értelmezéseket, és megajándékoznának a saját ötleteikkel. Az előző blogon ez csodálatosan működött; óriási szerencsém volt. Nos hát, ugyanezt a szerencsét kívánom magamnak itt is.
