Egy majomtól sosem tudnánk megszerezni a banánját azzal az ígérettel, hogy halála után majd végtelen mennyiségű banán vár rá a majommennyországban.

Itt az év vége, ideje visszapillantani, hogy milyen volt az év, mit hozott; mit kaptunk tőle, és mi mit adtunk neki.

Én, ha visszapillantok, gazdag, értékes időszakot érzek magam mögött. Sok-sok mindent tanultam idén, meglehetősen sokat dolgoztam, és belevágtam olyan dolgokba is, amelyek a mindennapjaimat gazdagabbá tették. Például ebbe a blogba.

Az új cselekedetek alakítanak minket, ám talán semmi sem alakít úgy minket, mint egy könyv. Magam mindig úgy igyekszem olvasnivalót választani, hogy az olvasásra szánt szöveg jó eséllyel átalakítsa gondolkodásomat. Hiszen mi másért is olvasnánk, ha nem azért, hogy alakuljunk, bölcsebbé legyünk általa? Talán éppen ezért is, elég lassú olvasó vagyok. Szeretem a mondatokat ízlelgetni, megforgatni magamban, összevetni az élettapasztalataimmal.

Tavaly, még 2016-ban találtam rá Maverick blogjára az interneten. Tudtam, hogy volt egy korábbi blogja is, a Voyager, és tudtam, hogy nagyon értékes anyag (sokkal értékesebb, mint azon blogok túlnyomó többsége, amelyeket az Index előszeretettel a címlapján hoz), és bár sok írást elolvastam onnan, rendszeres olvasója nem voltam; a természettudományos témákhoz nem éreztem magamban kellő háttértudást és kíváncsiságot. A New Deal blog ellenben deklaráltan is más, azaz közéleti, kulturális témákkal foglalkozik. Ennek valóban állandó olvasója lettem. Sokat tanultam és tanulok belőle, mindenekelőtt egy másfajta szemléletet, mint amilyen a bölcsészeknél megszokott. (Nem jobbat, nem rosszabbat: másfajtát.)

Ott, a New Deal blogon osztotta meg velünk Maverick tavaly az általa abban az évben elolvasott könyvek listáját, egy rövid ajánló kíséretében. A gesztus megihletett. Nem azért, mintha elolvastam volna már egyet is az abban a posztban ajánlott könyvekből (ennek egyébként semmi más oka nincs, mint hiányosnak érzett angoltudásom; hétköznapi vagy primer érdeklődési körömbe vágó szövegekkel még elvan az angolom, ám komoly természettudományos szövegek előtt egyelőre nagyobb bennem a gátlás, mint az elszánás). De egyrészt kaptam egy listát, amelyből előbb-utóbb mindenképpen szeretnék szemezgetni; másrészt jobban reflektáltam arra, hogy én magam miket is olvasok el.

Idén május környékén jutott eszembe, hogy érdemes volna jegyeznem ezt. Általában úgy gondolkodtam erről korábban, hogy "ami lényeges, az amúgy is megmarad". Amit az ember egy könyvből nem tud földolgozni, az úgyis halott anyag; amit meg földolgoz, az meg már amúgy is része lett az egyéniségének. De ez csak féligazság. Az emlékezés során új rétegeket lehet lefejteni az olvasott könyvről. Ráadásul ha ezt másokkal megosztom, az ő számukra is adok szemezgetni, gondolkodni valót. Szóval úgy döntöttem, hogy följegyzem minden elolvasott könyv címét.

Most, hogy év vége táján megtekintettem a listát, észrevettem egy megdöbbentő véletlent. 36 könyvet olvastam el idén, és ennek pontosan a fele volt fikciós (szépirodalmi), és pontosan a fele nem-fikciós szöveg. Természetesen nem terveztem, hogy így legyen. Sohasem csak a szépirodalmi szövegek érdekeltek, ez talán már ebből a blogból is kiderülhetett. Érdekel szinte "minden", minden, amiről azt feltételezem, hogy képes lehet a tudatomat alakítani.

Úgy döntöttem, hogy én is megosztom az általam idén olvasott könyvek listáját, és a listát (az olvashatóság érdekében) két részre bontom: először a nem-fikciós könyvekről lesz szó, a következő bejegyzésben pedig a fikciós szövegekről. Hogy legyen benne egy extra ajánló is, az írások végére hagyom azt az öt-öt könyvet, amelyet, mondjuk így, különösen ajánlok minden érdeklődő, világra nyitott olvasónak.

Lássuk hát a medvét, azaz a listát.

Lucius Annaeus Seneca: Vigasztalások, erkölcsi levelek

A sztoicizmus filozófiája (amennyit tudtam róla) hatalmas hatással volt rám kamaszkoromban. Az alapgondolata (mint közismert) az, hogy állapotunkat nem külső események határozzák meg, hanem saját gondolkodásunk, saját tudatunk. Valahogy még kimaradt eddig, hogy Seneca leveleit és írásait (már ami magyar fordításban elérhető belőlük) módszeresen végigolvassam. Pedig érdemes. Különösen akkor az, ha még nem kellően tudatosítottuk magunkban, hogy minden szenvedés viszonylagos; hogy van, akit nálunk sokkal nagyobb csapások értek, mégis kiállta őket. Találomra idézek most Senecától:

Mindig kiváló szerzőket olvass tehát, s ha néhanapján kedved is támad, hogy más írókhoz fordulj, térj vissza mindig az előbbiekhez: minden nap szerezz magadnak valamilyen támaszt a szegénységgel és a halállal és hasonlóképpen a többi bajokkal szemben. Mikor pedig már sok mindenen átfutottál, ragadj ki egy bizonyos dolgot, amit azon a napon alaposan átgondolhatsz. Magam is így cselekszem: a sokféle dologból, amit elolvasok, valamit erősen megtartok. A mai szerzeményem ez, melyet Epikurosnál találtam: - (át szoktam ugyanis menni az ellenséges táborba is, de nem mint szökevény, hanem mint kém) - "Tisztességes dolog a szegénység, ha derűsen viseljük el."

Bevallom, tőle jött e blog ötlete is. Azaz hogy "kiragadjak egy bizonyos dolgot, amit azon a napon alaposan átgondolok". Epikurost (tréfásan) "ellenségnek" nevezi Seneca, mert mást tanít, mint ő. De meg lehet tanulni Senecától azt a toleranciát is, hogy velünk ellentétes nézeteket tanító embereket is nagyra tudjunk tartani.

Marcus Aurelius: Elmélkedések

Ez a könyv mintegy száz évvel Seneca után íródott, de nagyon hasonló szellemben. Talán az a különbség, hogy Marcus Aurelius szemlélete kicsit katonásabb, szigorúbb, aszketikusabb. Hadd idézzek tőle is egy mindig aktuális gondolatot:

Ha a hatalmadban nem álló dolgok valamelyikéről is azt hiszed: számodra jó vagy rossz, az ilyen bekövetkezte vagy az ilyen jó elmaradása miatt szükségszerűen zúgolódol az istenekre, és gyűlölöd az embereket, akik okai vagy talán csak vélt okai az elmaradásnak vagy a bekövetkezésnek. Így természetesen sok igazságtalanságot követünk el, mert érdekeltek vagyunk. Ha azonban csak a tőlünk függő dolgokat ítéljük jóknak vagy rosszaknak, nem marad okunk sem arra, hogy az istenséget vádoljuk, sem arra, hogy embertársunkkal hadilábon álljunk.

Ez a sztoicizmus: mindig a saját tetteidet ítéld meg; magadhoz legyél mindig sokkal szigorúbb, mint másokhoz. A sorsod ellen pedig ne zúgolódj.

Kevin Leman: Péntekre új gyerek

Anyukám hozta ki a könyvtárból, én meg rávetettem magam erre a gyereknevelési tanácsadó könyvre. Természetesen a "tanácsadó könyvekkel" szemben mindig szkeptikus vagyok, biztos vagyok benne, hogy általános receptek nincsenek, mindenki más stb.; mégis azt hiszem, hogy ha egyetlen gyereknevelési tanácsadó könyvet kellene ajánlanom ifjú szülőknek, akkor ez lenne az. A módszere roppant egyszerű: mindennek legyen következménye. Üvöltözöl a boltban? Nem szólok rád, nem kiabálok; de ha hazaérünk, nem kapsz esti csokit. Ha kérdezed, miért nem; megmondom. Gondolkozz rajta. Finoman, kiabálás és a gyerek megalázása nélkül rá kell mutatni, hogy ki az úr a háznál, és mik a szabályok. Tényleg csak az első hét nehéz (péntekig), utána mindenkinek sokkal jobb; a lényeg ebben az, hogy a gyereknek is. Ahol vannak a viselkedésnek világos szabályai, amikhez tarthatjuk magunkat, és amelyekhez következetesen ragaszkodunk, ott mindenki biztonságban érzi magát.

Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne

Ez egy vékony kis könyv, egy délután, de legfeljebb pár nap alatt elolvasható. A hetvenes években íródott, így bizonyos pontjait talán picit elavultnak érezhetjük, más pontjainál viszont az az érzésünk, hogy még időszerűbb, mint 1973-ban volt. A könyv egy részlete nagyon megragadt az emlékezetemben. Lorenz a feleségével kirándult az erdőben, és gyönyörködött a madarak csicsergésében, miközben élvezték a friss, jótékony hatású levegőt. És egyszer csak elhúzott mellettük az úton egy motoros. Azon gondolkodtak el, hogy vajon mit érezhet meg ebből a csodából, mit hallhat a madarak énekéből, és mit érezhet a friss levegőből ez a motoros. Öreges panaszkodás a "mai ifjúságra"? Vagy inkább egy nagyon is alapvető civilizációs kortünet (és kórtünet): nem figyelünk a még meglévő természet hangjaira, szépségeire. Szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia ezt a könyvet, és gondolkodnia a "nyolc halálos bűnön".

Oravecz Imre: Egy hegy megy

Oravecz Imrétől idén elolvastam két csodálatos regényt (voltaképpen ugyanannak a regénynek az első és második részét); ezekről majd a következő posztban írok. Ezek a regények tettek kíváncsivá a szerző publicisztikáira, melyek gyűjteménye az Egy hegy megy című kötet. Ezek az újságcikkek a kilencvenes években, illetve az ezredforduló környékén íródtak. Talán leginkább azoknak tudom ajánlani, akiknek emlékezetében azok az évek hamisan megszépültek. A könyv ugyanis leggyakrabban a vidék pusztulása témáját érinti. Oravecz Imre egy kis heves-megyei faluból, Szajlából származik (most is ott él, miután öregségére visszaköltözött oda). Könyvében leírja, hogy hogyan züllik el folyamatosan a falu, hogyan lopják és hordják szét a házakat, hogyan költözik el a régi lakosság, és hogy közben hogyan züllik maga az egész ország is. Nem találni az építkezéshez mesterembereket, aki van, az minősíthetetlen munkát végez, az állam értelmetlen törvényekkel nehezíti a vállalkozók dolgát stb. stb. Siralmas körkép a kilencvenes évekből, de mégsem lehangoló, mert Oravecz fölmutat egy másik világot is, az erkölcsösségét, amely mindannyiunkban ott van, csak elő kell hívni. Némely publicisztika pedig az idő távlatában még elgondolkodtatóbb, mint megjelenésekor lehetett.

Kismarty-Lechner Jenő: Lechner Ödön

Kismarty-Lechner Jenő a nagy magyar építésznek, Lechner Ödönnek az unokaöccse volt. Ez a könyv inkább album, sok képpel; amiért mégis az "elolvasott" könyvek közt a helye, az Lechner Jenő bevezető esszéje a nagybátyja elveiről, élettörténetéről, hatásáról. Lechner Jenő maga is építész volt, és munkásságában igyekezett a nagy előd nyomdokain haladni. Magam (is) nagy rajongója vagyok Lechner Ödön művészetének; egyértelmű tehát, hogy nagy érdeklődéssel olvastam életrajzát, küzdelmeit, és néhány legendát róla, melyekben a boldog békeidők csodálatos pesti élete is megelevenedett.

Halász Csilla,  Ludman Mihály, Viczián Zsófia: Lechner-összes

Ezt a kötetet a könyvhéten kaparintottam meg, minőségéhez képest nevetségesen alacsony áron.  Kemény borítós, vaskos, jó minőségű papírra nyomott kötet, tele szebbnél szebb színes képpel. Igazából nem is vagyok biztos, hogy teljesen végigolvastam-e. Nemcsak 36 Lechner-épület részletes leírása található benne nagyon sok látványos képpel, mai állapotukat bemutatva, de számos kis tanulmány is az akkori kor építészeti szokásairól, társadalmáról, történetéről. Valamint egy igazi kincs is: Lechner Ödön 1906-ban megjelent grandiózus esszéje, mely a Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz címet viseli. Lechner ebben a következő roppant izgalmas gondolatot fejti ki:

A Kárpátoktól az Adriáig azon vagyunk, hogy a nemzeti kultúrát érvényre juttassuk, és az idegentől, aki zászlajával Fiumét üdvözli, elvárjuk: érezze, tudja, vallja, hogy magyar területre lép a lába. De nem találni egész Fiuméban egy épületet, egy házat, egy ablakot, amely tanúságot tenne az idegen előtt: Vándor, itt kezdődik Magyarország! 

Avagy azt hiszik, hogy a magyar kultúrát érvényre juttatták, hogy egy-egy hajóra aranyos betűkkel ráírják: "Árpád" vagy "Zrínyi Miklós"?! Ezek a betűk belepottyannak a tengerbe, és a névtelen hajó nem hirdet több magyar vonatkozást. Lám, Aquincumban csak néhány római légió feküdt, de imhol hosszú századok után a kevés romból a római kultúra egész dicsősége rekonstruálható.

Akit a magyar kultúra sorsa érdekel, annak számára Lechnernek ez a tanulmánya kötelező olvasmány.

Földényi F. László: Az ifjú Lukács

Maradva a századforduló világánál. Még nagyon régen vettem meg magamnak ezt a könyvet, mert érdekelt Lukács György korai munkássága; Földényi F. László pedig a legmélyebb kortárs magyar gondolkodók egyike. Ez a könyv számomra arról szólt, hogy már a korai Lukácsban is benne volt az a diktatorikus ideologikusság, amely a későbbi tevékenységét teljesen eluralta. Kétségtelen, hogy az ifjú Lukács sokkal érdekesebb (és mai szemléletünk számára "használhatóbb"), mint a kései, de a könyv végső soron arról győzött meg, hogy más szerzőket azért jobban megéri olvasni.

C. S. Lewis: Az Öröm vonzásában

C. S. Lewist, J.R.R. Tolkien barátját leginkább a Narnia krónikái című meséje révén szokás ismerni. Én is olvastam még gyerekkoromban az Oroszlán, a boszorkány és egy különös ruhásszekrény című meséjét, mely megerősítette bennem azt a meggyőződést, hogy régi lakásokban a ruhásszekrények hátsó része titkos rejtekutakra nyílik. Valamivel kevésbé ismert tény, hogy C.S. Lewis keresztény témájú könyveket is írt; az Öröm vonzásában saját útját írja le a kereszténységig. Voltaképpen önéletírásról van szó, egy ír gyerek (illetve fiútestvérpár) életéről a századfordulón. Egyrészt egy gyerekkor története majdnem mindig érdekes (a gyerekek élete sokkal izgalmasabb, rejtélyekkel és képzelettel telibb, mint a felnőtteké); másrészt a kor Angliájáról (például az angol bentlakásos iskolákról) rajzolt kép is megdöbbentően érdekes. A megtérésről ezt jegyeztem föl magamnak: a keresztény ember élete mindig nyitott; aki keresztény, annak nincsenek és nem is lehetnek titkai.

Németh László: Az én katedrám

Németh László a huszadik század egyik legműveltebb magyar embere volt. Ez a kötete a magyar irodalomról szóló tanulmányait és esszéit gyűjti össze. Egyenetlen anyag, néhány fényponttal. A magyar verselésről, a Nyugat elődeiről vagy a Bethlen Katáról írott tanulmányait érzem a legértékesebbeknek. Leginkább az maradt meg bennem a kötetből, hogy a magyar irodalom nem kétszázötven éve kezdődött, csak meg kell találnunk a kulcsot a régebbi szövegek megértéséhez. (Magam is csak néhány szerzőhöz találtam meg eddig; de akikhez igen, azt magam is a későbbiekkel egyenrangúaknak látom: Balassi, Gyöngyösi vagy Faludi Ferenc olvasása ki tudja váltani belőlem azt a hatást, amit csak a nagy költészet.) Németh Lászlóban nagyon erősen élt a vágy, hogy kultúrát, civilizációt, minőséget szervezzen, teremtsen. És mindenki, akinek vannak ilyen vágyai, azt érdeklik a múlt példái, lehetőségei. (Érdekli például, hogy Bethlen Kata ezt kicsiben hogyan csinálta.)

Mario Vargas Llosa: Levelek egy ifjú regényíróhoz

Ez a könyv némi csalódás volt számomra. Először is hamar kiderült, hogy a levelek fiktívek. (Pedig van példa a világirodalomban valós levelekre is hasonló témában: Rainer Maria Rilke egy ifjú költőhöz írt csodálatosan szép leveleket a költészetről.) Másodszor pedig a szerző igazából a narratológia közhelyeit vette szépen sorba, szóval az idő- és térkezelésről, a fikciós szintekről és egyéb narrációs technikákról szóló, magyar szakot elvégzett egyének számára semmi újdonságot nem mondó ismereteket. (Magam már egyetemistaként sem találtam ezekben a dolgokban túl sok érdekeset.) Inkább az érdekelt volna, hogy hogyan éli meg a hétköznapjait egy regényíró; mi az, ami igazán nehéz neki; mit csinál, ha elakad; és hasonlók. Ami a könyvnek ugyanakkor mindenképpen értéke, hogy jó néhány példát hoz, és sok író nevével ismertetett meg. (Meg is állapítottam, hogy például a német irodalom majdnem annyira ismeretlen a világnak azon a tájékán, mint a magyar; a példák majdnem mind angol, francia vagy latin-amerikai szerzőktől jöttek.)

Babits Mihály: Arcképek, tanulmányok

Ezek nem Babits nagy lélegzetű tanulmányai, hanem azok, amelyek életében minden kötetéből kimaradtak. Egyben elolvasva őket látszik, hogy Babitsban nagy hatalomigény volt, szerette volna irányítása, de legalábbis ellenőrzése alá vonni a magyar irodalmi és szellemi életet. Ezen a nem túl rokonszenves felszínen ugyanakkor rendre áttetszik egy hatalmas műveltségű ember izgalmas, hektikus gondolatvilága.

Karl Jaspers: Mi az ember?

Erről a könyvről többször írtam már e blogon. A kötetet Jaspers írásaiból leghűbb tanítványa, Hans Saner állította össze. Érdekes szerkesztés, de nekem rokonszenves; kedvet csinál a további elmélyüléshez. Jaspers egzisztencialista filozófus volt, élete vége felé egyre jobban foglalkoztatta az emberiség sorsa is, melyet az atombomba és a totalitárius államok által létében látott fenyegetve. Számos bölcs gondolat található e könyvben hitről, a tudomány határairól, az emberiség történetéről, a bűnösségről, a kizárólagossághit kártékonyságáról és még sok mindenről. Vagy arról, hogy mi az írás és véleményformálás hatása. Az ilyen mondatai személyesen is megszólítottak:

Ha azért gondolkodom, írok és beszélek, hogy hassak, már elindultam azon az úton, hogy elfogadjam a valótlanságot, miszerint: igazság az, ami hat. Én azért beszélek és írok — s ez magától értetődik —, hogy meghallgassanak; ez tehát a kommunikáció akarása. Az, hogy mások, gondolkodván, velem vannak, én pedig, gondolkodván, velük vagyok, magának a szabad, független szellemnek a valósága.

És akkor jöjjön (innentől kezdve "fordított sorrendben") az az öt könyv, amelyet különösen is tudok ajánlani.

5. Eötvös Károly: A nagy per, amely ezer éve tart és még sincs vége

Erről a könyvről is írtam már e blogon. A  tiszaeszlári vérvád történetét dolgozza fel mindenre kiterjedő részletességgel. De bár részletes és alapos, egyetlen percig sem unalmas. Inkább olyan, mint egy krimi, mint ahogy bizonyos értelemben az is. Egy olyan krimi, ahol a nyomozásnak azt kell kiderítenie, hogy miért nincs és nem lehet tettes. Ezen túl azonban A nagy per hatalmas társadalmi tabló is a dualizmus kori Magyarországról, ízes, tiszta, sallangmentes stílusban megírva. Számomra hatalmas felfedezés volt már csak mint irodalmi (he nem is fikciós) szöveg is. És ha ez még nem lenne elég: olyan etikai háttér elé van festve, amely mind a mai napig időszerű számunkra, és amelyből mind a mai napig csak tanulhatunk.

4. Erich Fromm: Az emberi szív

Tavaly olvastam Frommtól A szeretet művészete című könyvet, és nem gondoltam volna, hogy azt még felül lehet múlni. Az emberi szív azonban (legalábbis számomra) felülmúlja. A könyv alapkérdése az, hogy mi hát az ember: bárány vagy farkas? Vagy báránybőrbe bújt farkas? Vagy megtévelyedett bárány? Fromm rámutat, hogy az eddigi válaszok hibája mi volt: statikusként fogták föl az embert, amely pedig időben folyamatosan változó, alakuló lény. Minél több jó döntést hozunk, annál jobb emberekké válunk, és annál nehezebb lesz (etikailag) rossz döntést hoznunk. És persze megfordítva. Az etikailag káros döntések az embert egy negatív spirálba viszik bele. Fromm hatalmas műveltséggel és filozófiai ismeretanyaggal dolgozik, érvelése briliáns és meggyőző. Rengeteget gondolkoztam e könyv állításain, és rengeteget tanultam belőlük.

3. Richard Dawkins: Az önző gén

Ez egy hatalmas hatású könyv volt első megjelenése idején, 1976-ban. Dawkins később javította és bővítette a könyvet (leginkább azzal a módszerrel, hogy az eredeti szövegéhez hosszú magyarázó lábjegyzeteket fűzött), és így adták ki újra 1989-ben. Természetesen ez a verzió is óriási siker lett. Teljesen megértem. Rám is óriási hatással volt. A könyv ezzel a szöveggel kezdődik:

Ezt a könyvet, amely az állati viselkedésről szól, szinte tudományos fantasztikus regényként kell olvasni. Célja az, hogy megmozgassa a képzeletet. De mégsem tudományos fantasztikus regény: tudomány.

Meg tudom erősíteni: Dawkins írása lebilincselően izgalmas, jóformán letehetetlen. Alaptézise az, hogy minden élő szervezet a saját DNS-einek túlélőgépe. Mindent az élővilágban a DNS-ek irányítanak, az állatok (és növények és emberek) minden különös szokása azt segíti elő, hogy ezek a "replikátorok", azaz ezek a saját magukról másolatokat készítő molekulák, minél hatékonyabban tudják replikálni magukat. Az egész létezés rejtélyének határvidékén mozgunk, nem csoda, hogy Dawkins később sokat foglalkozott az istenproblémával. Jómagam elmondhatom: amióta elolvastam ezt a könyvet, alapvetően látom máshogyan a világot.

2. Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik

Mi jöhet még egy olyan radikális könyv után, mint Dawkinsé? Hát egy olyan könyv, amely a legkevésbé sem radikális, hanem éppen ellenkezőleg: konzervatív. A számomra legjobb értelemben véve konzervatív. Írtam már e blogon többször is erről a könyvről, bevallom, sok mindent teljesen átírt bennem arról, amit a múltról sejteni vagy tudni véltem. Persze voltaképpen minden konzervatív gondolkodó lényegében a sztoa örököse: abban hisz, hogy megváltozni csak belülről lehet. Eötvös és Deák hatalmas műve volt a kiegyezés, melyet Szekfű történelmünk egyik legnagyobb teljesítményének lát és láttat. De lényegében tulajdonképpen azért, mert Eötvös és Deák már nem liberálisok, hanem konzervatívok voltak; liberális alapelveiket hozzáigazították a valósághoz. A következő két nemzedék már a hanyatlás tüneteit mutatta: liberalizmusuk kiüresedett, formálissá vált; "papirostörvényekben" (Szekfű gyakran használt szava) kezdtek hinni, a valóságos problémák előtt (mint amilyen pl. az ébredő román és szlovák nacionalizmus vagy a magyar nemesség folyamatos elszegényedése) pedig struccpolitikát folytattak; önáltatásba menekültek. Szekfű számára egyértelmű volt, hogy a Monarchia fenntartása a magyarság létérdeke lett volna, de ezt a harmadik nemzedékből már szinte egyedül Tisza István gondolta így; a többség valami irreális ábrándban, az ország teljes függetlenségében hitt, miközben összes leendő szomszédját (és így lehetséges szövetségesét) maga ellen fordította. Közhely (magam is így gondoltam eddig), hogy minden bajunk okozója Trianon volt; Szekfű meggyőzött róla, hogy a bajok jóval előbb kezdődtek, Trianon csak következménye volt egy fél évszázados züllési folyamatnak. Szerintem ez a könyv jelenleg aktuálisabb, mint valaha.

1. Yuval Noah Harari: Sapiens

A Dawkins által idén már alaposan fölkeltett "antropológiai érdeklődésem" kellő alapot adott ennek az elképesztő történelemkönyvnek a befogadására, melyet még a New Deal blogon Maverick ajánlott elolvasásra. Az izraeli történész (aki egészen megdöbbentően fiatal, 1976-ban született) nem aprózza el a dolgokat: nem egy korszakot vagy egy birodalmat akart bemutatni, hanem nemes egyszerűséggel a Homo Sapiens faj történetét. Jellemző már a könyv első mondata is:

Mintegy 13,5 milliárd éve, a ma ősrobbanásként ismert esemény során létrejött az anyag, az energia, az idő és a tér.

A könyv végig ilyen; semmi elaprózás, hihetetlen távlatok, megdöbbentő gondolatfűzések, csillogó kreativitás. Harari fajunk történetében három hatalmas, forradalmi jellegű fordulópontot lát: a kognitív forradalmat (kb. 70.000 évvel ezelőtt); a mezőgazdasági forradalmat (kb. 10.000 évvel ezelőtt); illetve a tudományos forradalmat (kb. 500 évvel ezelőtt). Mindhárom forradalom radikálisan megváltoztatta fajunk életét. Hogy mi ma alapvetően másképpen élünk, mint egy csimpánz vagy egy orángután (vagy egy 80.000 évvel ezelőtti Homo Sapiens), az nagyrészt ennek a három forradalomnak köszönhető. Ennek hátterében különösen elgondolkodtató, hogy a kognitív forradalom voltaképpen micsoda volt. A kognitív forradalom a kollektív képzelet diadalra jutása volt. A Homo Sapiens egyszer csak elkezdett hinni olyan dolgokban, amik a reális világban nem léteznek. Egész emberi működésünket megmagyarázza ez a mondat:

Egy majomtól sosem tudnánk megszerezni a banánját azzal az ígérettel, hogy halála után majd végtelen mennyiségű banán vár rá a majommennyországban.

Mi ma azért nem csimpánzok vagyunk, azért vagyunk sokkal, de sokkal hatalmasabbak, mert realitásként éljük meg azt, ami empirikusan nem létezik.

(A mezőgazdasági forradalom még ennél is nagyobb csalás volt, de ezt már olvassa el mindenki maga. Csodálatos könyv.)