Az őféle, vágyvilágot rejtő öntanulók rendszerint gőgösek és sérülékenyek, nagyot akarók és gyávák, szenvednek magányuktól, és rettegnek különbözőségük, albatrosz voltuk következményeitől, gyanakvók, visszahúzódók, nem mernek maguktól próbára kiállni.

Aki nem ismeri e blognak a szerzőjét, annak ajánlani tudom ezt a remek interjút, melyet még a harmincadik születésnapján készítettek vele. Az alábbi írás ugyanakkor éppen hét évvel későbbi, mint a linkelt interjú. Egy ember sejtjei állítólag hét év alatt teljesen lecserélődnek; így talán érdekes lehet megszemlélni, milyen változásokat hozott el ez a sejtcsere. Az írás alapvetően születésnapi ajándék önmagamnak, de szívesen hozom nyilvánosságra.

1. A zuhanás

Talán 13-14 éves lehettem, amikor ez az esemény történt. Otthon ültem a fotelben, és akkori egyik kedvenc könyvemet, az Orvos a családban címűt olvasgattam. (Vélhetően már akkor hipochonder voltam.) Mikor már egy jó ideje olvastam, fölkeltem a fotelből, és az történt, ami ilyenkor rendszerint: elkezdett káprázni körülöttem a világ, a fejem bizsergett, a szemem elhomályosult. Szerettem ezt az érzést. Ezúttal azonban a szokásosnál is erősebb volt a szédülés, és a következő pillanatra már egyáltalán nem emlékszem.

Arra eszméltem föl, hogy dörzsölöm a kezemmel a fejemet, csak dörzsölöm és dörzsölöm. Aztán rápillantottam a kezemre, és nem kis megdöbbenésemre azt láttam, hogy vörös az egész. Vörös és ragacsos. Rájöttem, hogy a vér a fejemből ömlik. De még mindig nem értettem, mi történt. Csak szépen lassan állt össze a történet, a szobában jelenlevő egyik bátyám és nagymamám elbeszéléséből. Ahogy fölálltam a fotelből, elvesztettem az eszméletemet, és fejjel nekizuhantam az ágyneműtartó kulcsának.

A sebet összevarrták, de mind a mai napig megvan a nyoma. Már csak olyankor fáj, ha kifejezetten megtapogatom és megnyomom; de a fejem egész baloldali részét máshogyan érzem, mint a jobboldalit. Ha végighúzom az ujjamat a fejemen, érzem, hogy a bal oldala (ahol a seb van) sokkal érzékenyebb, mint a jobb. A zuhanásra minduntalan emlékeztet ez az érzékenység. De más is megváltozott azóta: ha olvasásból fölkelek, elővigyázatosságból mindig előre belekapaszkodom valamibe, hogy a szédületes bizsergés élményét biztonságban élvezzem ki.

2. A gőg

Január 7-én van a születésnapom, és ez a tény mindig babonásan hatott rám. Tudtam, hogy a 7-es szám különleges. A keresztény misztikában a 7 a tökéletesség száma; a Sátán száma is éppen azért 666, mert ő már majdnem tökéletes, de épp ez az: csak majdnem. Isten 7 nap alatt teremtette a világot, a napok száma 7, a sárkányok fejének száma is 7, és még annyi minden más. A 7-es bűvös szám.

Nagyot tévedne azonban, aki azt hinné, hogy felsőbbrendűség-tudatomnak ez a genezise. Nem, ez csak megerősített benne. A genezis egyértelműen a gyerekkorom, amelynél aligha lehet elképzelni dúsabbat, megdöbbentőbbet, fantasztikusabbat. Három bátyám van, és egyetlen gyerekszobában töltöttük a gyerekkort; ebben a gyerekszobában pedig nagyon sok minden megtörtént. Nincs az a sci-fi író, akinek fantáziája vetekedhetne egy gyerekével. Hát még négy gyerekével! Különféle kutatások szerint egy családban mindig a legkisebb gyerek lesz a legkreatívabb, hiszen ő az, aki magába szívja azt a sok mindent, amivel idősebb testvérei ellátják. A legfiatalabb gyerekek értelmi szintje, műveltsége ezért jóval felülmúlja kortársaiét, hiszen persze a bátyák minden iskolai tudnivalót is megosztanak velük.

De még csak ez sem az igazi oka a vélt vagy valós felsőbbrendűségi tudatomnak. Nem, az igazi ok az a megdöbbenés volt, hogy mások nem ilyenek. Gondolataik nem a fantáziák birodalmában keringenek; mintha nem is tudnának róla, hogy a Föld bolygó csak egy porszem a sok milliárd között a világegyetemben, és mintha ebből adódóan (kívülről nézve) nevetséges fontosságot tulajdonítanának csip-csup dolgoknak, melyek közös jellemzője, hogy így vagy úgy úgyis elrendeződnek. Kafka egyik rövid szövege lehetne minden hasonló embernek a mottója:

Ahogy egy másik délután, álomból felébredve, kinyitottam a szemem, és még alig érezhettem bizonyossággal, hogy élek, anyám egészen természetes hangját hallottam, az erkélyről kérdezte: "Maga mit csinál ott?" És egy nő azt felelte a kertből: "Ozsonnázom a zöldben." Én pedig elámultam, micsoda biztonsággal viselik ezek az emberek az életet ...

Szóval nem magamat éreztem magasabb rendűnek, hanem a problémáimat. Az embereket sohasem néztem le, éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, ahogy a fönti idézetben Kafka: valamit "ezek" tudnak, amit én nem.

3. A versek

Hat évig jártam szolfézsra, voltam rajzszakkörös, és azt hiszem, egy időben az átlagosnál sokkal jobban is rajzoltam; de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az én médiumom az írás. Ez az, amivel legalább megkísérelhetem kifejezni azt a komplexitást, amit magamban éreztem. Amióta az eszem tudom, írok. (Lám, most is ezt teszem.)

Saját verseim hatása rám elementáris volt. Fölvittek egy olyan szférába, ahonnan nézve minden derűssé, különössé és ironikussá vált. Most, hogy készültem írni ezt a posztot, újra elolvastam jó néhányat közülük, és legnagyobb meglepetésemre a szövegeken nem éreztem a kifakulást. Ellenkezőleg: csupa meglepetés, csupa váratlan képzettársítás, csupa derű. Itt van például a következő versszak (egy 2004. október 2-án írt költeményből):

Levelek hullnak őszi gyepre, szívre,
Színük, fonákjuk szinte túl világos,
A kavarodó napot úgy festem a színre,
Hogy legyen mosolyában sok szín mulatságos.

A szín szó háromszor jön elő a versszakban, de mindháromszor más jelentésben; a levél és a nap szavak egyszer-egyszer, de akkor mindkét jelentésük játszik. Ha az ember ezeket a jelentéseket meditációja során végiggondolja, lehetetlen, hogy ne kerüljön valamiféle emelkedett, derűs, varászlatos lélekállapotba. Például a második sor már önmagában is bravúros, hiszen nemcsak a falevelek színéről és fonákjáról szól, de írott levelekéről is, melyek mindig komplexek, és a hátsó szándékuk lehet olykor "fonák" is...

Apropó, a "túl világos" is olvasható "egybe", így: túlvilágos. Azaz túlvilági. A verseim mindig ilyen léthatár-élményekkel játszottak (játszanak), és nagyon sokra tartom őket.

4. A megsemmisülés

Aki ennyire sokra tartja magát, azt az élet iszonyúan pofán vágja. Ez történt velem is, méghozzá számtalanszor. Életem története iszonyúan, már-már elviselhetetlenül kínos élmények története, melyek közül egy is, ha eszembe jut, erős szívkörnyéki fájdalmat érzek. Ezek a kínos helyzetek rendszerint úgy esnek, hogy megtörténtük előtt igyekszem fölkészülni, azaz elképzelni a lehető legrosszabbat, ami egy adott helyzetben történhet. Aztán a valóságban még ennél az elképzelt iszonyatnál is sokkal iszonyúbb dolog történik.

Ezen megsemmisülések hatása a "zuhanáshoz" hasonló. Egészen sohasem lehet fölépülni belőlük, a nyom mindig ott marad az ember idegrendszerében.

Németh G. Béla írja Arany kapcsán egy jellemző lelkialkatról:

Az őféle, vágyvilágot rejtő öntanulók rendszerint gőgösek és sérülékenyek, nagyot akarók és gyávák, szenvednek magányuktól, és rettegnek különbözőségük, albatrosz voltuk következményeitől, gyanakvók, visszahúzódók, nem mernek maguktól próbára kiállni.

Szóval ez a sérülékenység talán az öntanulásból fakad, abból, hogy amire rájöttem, arra rendszerint nagy-nagy magányban jöttem rá? Kétségtelen, esetemben rendszerint hiányzott a közösség jótékony mérséklő védőhálója; talán ez is oka, hogy fölnövekedvén olyannyira vágytam, igényeltem, szomjaztam minden kommunikációt; minden igazi, nagy téttel bíró kommunikációt.

5. A féltékenység

A legfiatalabb bátyámmal voltam legtöbbet együtt, és őrá voltam először igazán féltékeny. Ez egy nagyon komplex érzelem, egészen más, mint az irigység, a gyökerük sem azonos. Tudtommal irigy egész életemben sohasem voltam senkire; féltékeny viszont nagyon gyakran.

Ennek a bátyámnak az IQ-ja 160-as, ami elképesztően magasnak számít. Az én IQ-m is (jóval) átlag fölötti, de mivel a bátyámhoz mértem, mindig iszonyúan szégyelltem, és így ha megkérdezték, rendszerint azt mondtam, őőő, hát nem is tudom, asszem, még nem mérték. De itt nem hiúságról van szó, hanem valami egészen másról.

Szerettem volna egyszer már ezen a blogon is részletesen írni a féltékenységről, és azt hiszem, majd fogok is. Most inkább a bátyámról. Hamar rájöttem, hogy bár sokkal okosabb, mint én, sokkal kevésbé érti a világot. Egy jellemző példa: én 12 voltam, ő 14, amikor hittanra jártunk a Rózsák terére. A Deák téren kellett átszállnunk. Na de melyik irányba? Ezt egyikünk se tudta. De én azért föltaláltam magam, gyorsan megnéztem, hogy a Keletihez melyik irányba menő metró a jó, és megmondtam neki: az Örs felé menőre kell szállni. Mire ő rám nézett hatalmas szemeivel, teljesen értetlenül: "dehát mi nem az Örs vezér terére megyünk, hanem a Keletihez!"

Ma ez a bátyám alig él magasabb létszinten, mint egy hajléktalan, bár egyszer véletlenül kiderült számomra, hogy valójában az ő alkalmi, innen-onnan szerzett, megvetett, Tesco-pénztárosi és egyéb munkáival többet keres, mint én a négy diplomámmal. Amin én szélesen elmosolyodtam. De ahogy az IQ, úgy a fizetés sem mond semmit sem arról, hogy egy ember egzisztenciális szempontból mennyire él jól.

6. Az egyetem

Talán szót kéne ejtenem róla, hogy én most miért nem egyetemi oktató vagyok, ahogyan a sorsom erre (úgy tűnt) világosan predesztinált. Alig volt olyan óra az egyetemen, ahol ne tűntem volna föl az oktatóknak, sokan kifejezetten csábítgattak is, nyomtak fölfelé. Egyetemi baráti körünkből már most van, aki docens, más már adjunktus, szóval többen is szép karriert futottak be (már most); belőlem pedig (aki mindig a legjobb dolgozatokat írta) nem lett semmi. Miért?

Mérő könyvében találtam erre választ: ha valaki túl sok mindenben erős, de semmiben sem a legerősebb, az evolúciós szempontból kifejezetten hátrányos lehet. Sokkal nagyobb a túlélési esélye annak, aki ugyan a legtöbb dologban jóval gyengébb, mint a többiek, de van olyasmi, amiben viszont viszonylag kevésbé béna. Nos, én pontosan ezt tapasztaltam az egyetemi közegben is. Az egyetemi oktatók nagy részével (a saját szakterületükön kívül) semmiről az égvilágon nem lehet igazán érdekes beszélgetést folytatni; ha konferenciák után leállnak iszogatni, terítékre a legolcsóbb és legrosszindulatúbb pletykák kerülnek. Ez a légkör mindahányszor fojtogatott és undorított. De most már tisztábban látom az "evolúciós" okát. Ennek így kell lennie; az egyetemet csak ilyen (bizonyos értelemben beszűkült) emberek működtethetik hatékonyan. És világos, hogy az egyetem közege nem való nekem.

7. Szóval még mindig gőgös vagyok?

Sértene, ha valaki azt hinné, hogy gőgös vagyok. Tényleg nem tartom sokra magamat, porszemnek, lényegtelennek tartom. Amit sokra tartok, az nem én vagyok, hanem az emberi fantázia, avagy szebb szóval: képzelet.

De akkor miért fáj mégis az egómnak, ennek a velejéig nárcisztikus egónak, ha megsértik, sőt akár csak megkritizálják? Hát elég baj, ha fáj. Ha van valamilyen konkrétnak nevezhető életcélom, akkor az éppen az, hogy ne fájjon. Hogy kicsit se legyek fontos magamnak; hogy valami más legyen fontos: segíteni másokat, tanítani őket, szórni nekik valamit abból a sok csodálatos kincsből, amit még gyerekkoromban halmoztam föl. Messze vagyok még ettől, de hiszem, hogy úton.

Életcélom nem is lehet más, mint amit József Attila Freud nyolcvanadik születésnapjára írt:

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Eljutni egy olyan létszintre, ahol már nemhogy a régi csip-csup sérelmek és zuhanások sebei nem fájnak, de maga a halál, a megsemmisülés tudata sem.