Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A konszenzus lehetetlenségéről és a meghallgatás szükségéről

2018. február 06. - Csöncsön

Nincs már olyan történeti esemény vagy személy, ami, vagy aki minden magyar számára ugyanazt jelentené.

Fölöttébb érdekes interjúra bukkantam a pestisracok.hu oldalon. (Nem, nem vagyok rendszeres olvasója a "Pesti Srácoknak"; a mandiner.hu oldalon szoktak mindenféle cikket szemlézni, és ott akadtam rá a beszélgetésre.)

Az interjú Farkas Attila Mártonnal készült, aki —mint olvasom a Wikipédián — egyiptológus, kulturális antropológus, publicista. Leginkább, azt hiszem, azt kell vagy lehet tudni róla, hogy a magyarországi értelmiségiek azon (meglehetősen szűk) csoportjába tartozik, akik nem sorolhatók be sem a "balliberális", sem a "jobboldali" jelzőkkel fémjelzett véleményformálók közé; nyilván mert mindkét oldali emberek gondolkodásában túl sok elfogadhatatlan elemet talált, így igyekszik függetlenedni tőlük. (Ez a törekvés egyébként fölöttébb méltánylandó, és alighanem az egyetlen helyes út, amelyet egy közéletről komolyan gondolkodó ember választhat.)

A beszélgetés nagyon sok mindent érint, sok gondolatot elindított bennem, így értelemszerűen mindenkinek ajánlom a végigolvasását. De a legjobban most az fogott meg, amit a magyar múlt traumáiról, illetve az ebből fakadó visszás történelemképünkről mondott:

Nincs már olyan történeti esemény vagy személy, ami, vagy aki minden magyar számára ugyanazt jelentené.

Szokásomtól eltérően idézem ezúttal a kontextust is, hogy világosabb legyen, mire gondolt "FAM".

Van, aki Szent Istvánt szidja és Koppány-párti, van, aki a reformációt, Kossuthot egyre többen, elképesztő eszmék vannak terjedőben, ráadásul értelmiségi körökben. Márpedig ha nincs közös narratíva, nincs nemzet se.

Mitől válhatna a lakosság néppé?

Attól, ha a sorsát nem bízná politikusokra, legfeljebb a hivatali ügyintézés szintjén. Ha az országot magáénak érezné, saját otthonának, saját tulajdonának, és nem valami olyasminek, ami mindig valami hatalomé, amivel alkukat kell kötni, és ő csak bérlő. Első körben attól, ha lenne emlékezete. Például, hogy az adott közéleti ember miket mondott pár éve, és mit mond most. Ja, és ha lenne közös történelmi emlékezet, közös narratíva, ami alapján mindenki ugyanahhoz a közösséghez tartozik, nem úgy mint most, amikor egyre többféle magyar nemzet kezd létezni egymás mellett, ami a többséget ráadásul nem is érdekli.

Számos kérdést fölvetnek ezek a gondolatok.

Először is azt, valóban szükséges-e, hogy mindenki ugyanazt gondolja valamiről.

Azon gondolkodtam el, hogy az ilyenfajta konszenzus hiánya nem csak Magyarországra jellemző. Éppen a minap lapozgattam a középiskolai irodalomtankönyvünket, amelyben idéznek a szürrealista íróktól, akik úgymond "hadat üzentek minden hagyománynak, sokszor a legradikálisabb polgárpukkasztást valósítva meg." Anatole France (1844-1924), a nagy francia író halálakor például Egy hulla főcímmel írtak ironikus-gyalázkodó "nekrológokat", s a temetésen is "tüntettek". Paul Claudelhez, a század kiemelkedő rangú költőjéhez ilyeneket írtak: "Minden erőnkkel azt kívánjuk, hogy a forradalmak, a háborúk és a gyarmati felkelések megsemmisítsék a nyugati civilizációt, amelynek söpredékét Ön még Keleten is oltalmazza." Ezekkel a gondolatokkal aligha érthetett egyet a franciák többsége, mégis, a szürrealista (és egyéb) költők végül is részévé váltak a francia kulturális pantheonnak, persze Anatole France és Paul Claudel mellett.

Kérdés persze, hogy a francia kultúra egészséges-e, mintaként állítható-e a magyar elé. Nem sokat tudok róla, de annyi elér hozzám, hogy a francia kultúrát hatalmas tépettség jellemzi; egész tömegek máig nem fogadják el, hogy a Marseillaise legyen a francia himnusz, miközben a nép (és az értelmiség) két egymásnak homlokegyenest ellentmondó hagyomány szerint, egy katolikus és egy ateista hagyomány szerint rendezi be az életét, és látja a világot. Másfelől tagadhatatlan, hogy a francia kultúra élő, gazdag, burjánzó, és hogy működik.

A franciától homlokegyenest eltérő példát mutatnak a németek. Ott pontosan azok a konszenzuálisan megragadott hagyományok vannak kőbe vésve, amelyek mindenki számára egyértelműek. A német történelemfelfogás világosan megkülönböztet erkölcsöst és erkölcstelent, elvetendő és építendő hagyományokat. De ennek is van visszája. Az így kialakult nyárspolgári mentalitás éppen a legnagyobb szellemeket ítéli tépettségre, megőrülésre, azokat, akik látják ennek a konszenzusnak a kimódolt, a valóság kellemetlen részleteit szőnyeg alá söprő voltát. Ez az oka, hogy a romantikusok vagy például Nietzsche oly tépett lelkű ellenségeivé váltak a nagy német erkölcsi konszenzusnak.

Szóval azt hiszem, nem olyan könnyű ez a kérdés, ahogyan egyébként magam is képzeltem, és ahogyan magam is láttam korábban. Mert persze én is azt szeretném, ha bizonyos hagyományokról konszenzus alakulna ki. Nem feltétlenül egy egyoldalúságba fúló, és semmiképpen sem egy hamis konszenzus. A FAM által említett Szent István vagy Kossuth Lajos kiváló példák arra, hogy a történelmi személyiségek megítélése szükségszerűen komplex, bonyolult, és nem tűri meg az istenítést — igaz, a meggyalázást sem. Számomra az idézett avantgárd nyilatkozatok elfogadhatatlanok, és örülni tudok, hogy a magyarországi polgárpukkasztás soha sem ment ilyen messzire (mélyre). (Még ha ennek alapvetően az az oka is, hogy Magyarországon sohasem volt olyan jelentősége a polgárságnak és a polgári kultúrának, mint Franciaországban.) Szóval örülnék a vitáknak, az érvek és ellenérvek meghallgatásának, és annak az attitűdnek, amely a nagysággal szemben mindenekelőtt alázatos, és nem pökhendi. Ám látni kell, hogy valódi konszenzus, szóval olyan szilárd és biztos értékelvű gondolkodás, amely például a német kultúrát jellemzi, csak mesterségesen hozható létre, és olyan elfojtások árán, amely olykor félelmetes irracionalitásba csaphat át, és mindennek a lerombolásával fenyeget.

Számomra a legfontosabb az lenne, hogy ami élő és szerves, azt ne romboljuk le. Ideálképem egy olyan világ, ahol az épületek több ezer évig állnak, a városok története a beláthatatlan múltba megy vissza, szóval ahol nem kell mindent újra és újra elölről kezdeni.

Most azt hiszem (bár nézeteim e téren változékonyak, és korábban máshogyan gondolkodtam erről), hogy a cél nem is feltétlenül a FAM által emlegetett "közös narratíva" volna. Be kell látni, hogy az ilyesmi lehetetlen. Akinek a nagyszüleit a nácik ölték meg, az szükségszerűen máshogyan fog gondolkodni a történelemről, mint akinek a nagyszüleit a kommunisták ölték meg. Közös narratíva nem lesz sohasem, így vélhetően célul sem érdemes ezt kitűzni. Ki lehet viszont tűzni valami szerényebbet: a minimumot. A minimum pedig szerintem az egymás (narratíváinak) meghallgatása lenne. Félreértés ne essék: ettől is rettenetesen messze vagyunk; mégis ezt a célt talán el lehet érni.

Azt írtam ennek az írásnak egy korábbi részében, hogy sok minden eszembe jutott FAM idézett gondolatáról. Ezek közül csak az egyik volt, amiről eddig írtam, azaz hogy szükséges-e a konszenzus, a közös narratíva, az, hogy valamiről mindenki ugyanazt gondolja. Eszembe jutott az is, hogy egyáltalán léteznek-e valóban mindenki által tiszteletben tartott értékei a kultúránknak. Ha igen, akkor őket bizonyára nem a politikusok között kell keresni. De ha nem is ott keressük: találunk-e?

Bevallom, engem elszomorított az a vita, amely az utóbbi hetekben kibontakozott, hogy tudniillik Jókai vagy Esterházy születésnapja legyen-e a magyar próza napja. Ahogy FAM is mondja: "elképesztő eszmék vannak terjedőben", és nyilvánvaló értékeket lehet pökhendi módon ócsárolni. De hát új-e ez? Nem éppen valami olyasmiről van-e itt is szó, amit az avantgárd költőktől idéztem? A tömegek lázadása óta nincs és nem is lehet konszenzus a nagyságról, az értékekről, mindenről kimondható, hogy szubjektív megítélés alá eshet. (Hogy ez persze alapjában egy iszonyatosan buta ismeretelméleti gondolkodásra megy vissza, az nem változtat az érvényén, jelenlétén, valóságán: butának is joga van lennie mindenkinek.)

Mit lehet hát tennünk, ha számunkra fontos a kultúra, fontosak a múlt értékei, ha egyaránt fontos számunkra Jókai Mór és Esterházy Péter, Csurka István és Nádas Péter?

Csak azt tudom mondani, amit az imént: hallgassuk meg egymást. Senkitől sem várható el, hogy éppen ugyanaz legyen az irodalmi kánonja, mint a miénk. Minden mellett hozhatók föl érvek. De azt igenis el lehet várni, hogy egy vitahelyzetbe nyitott fülekkel lépjünk be.

Azt mondtam, hogy ez a minimum, és hogy ettől a minimumtól is rettenetesen messze vagyunk. Mégis azt hiszem, hogy ez a minimum szívós munkával elérhető. A közös narratívát felejtsük el. A saját magunk által fontosnak és megemlékezésre érdemesnek ítélt narratívának azzal teszünk a legtöbbet és a legjobbat, ha mindenekelőtt a diskurzus terét tartjuk tisztán, és a vitakultúránkat emeljük egy magasabb nívóra. Ez a minimum végső soron a maximum is; szerintem nem tehetünk ennél többet a nemzettudatunkért.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr9913639046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása