Ne értsünk bár egyet szemléletével, lássuk is bár éles megvilágításban tévedéseit, vegyük is bár bonckés alá szigorú tárgyiassággal elsiklásainak okait — ez esetben sem csak java szépírói művei tartoznak mindig gondosan őrzendő s mindig megkérdezendő örökségünkhöz, hanem minden csalútja ellenére esszéisztikája is, amelyből az erkölcsi vállalás felelőssége, a szellemi jelenlét állandósága, a gondolati nyitottság folytonossága nemcsak a napi divatok hódolóinak szól ki intően, hanem saját, apologetikus rajongóinak is, akik bibliává, katekizmussá merevítik, ahelyett, hogy tévedéseiből tanulnának, legalább annyira, mint ő maga utolsó szakaszában.

Említettem egy korábbi bejegyzésemben, hogy Németh G. Béla tanulmányait olvasom. Rákérdezhetne bárki, hogy miért. Én magam is rákérdeztem magam előtt.

Hiszen ha szaktudományos tanulmányokról van szó, akkor az érdeklődésem pusztán szakmai lenne irántuk. Márpedig ha pusztán szakmai szempontból érdekelne az irodalomtudomány véleménye például Mikszáthról vagy Pilinszkyről, akkor újabb szerzők írásaihoz (is) kellene fordulnom, akik a legújabb kutatási eredményeket is földolgozzák, és a legújabb szemlélet alapján közelítenek tárgyukhoz. Ha viszont ezeket a szövegeket esszéknek fogom föl, akkor szépírói teljesítményt, szépírói szintű maradandóságot kellene látnom bennük; ilyesmivel azonban nem rendelkeznek. Németh G. Béla nagyon jó stílusban fogalmaz, élvezet követni az értekezéseit, nagy szókincset mozgat meg, és még a többszörösen alárendelt mondataiba sem gabalyodik bele; ám szövegei nem esszék, hanem tanulmányok, lényegük nem a nyelvi gazdagság, hanem a tudományos igazság. És mégis, egy pillanatig sem érzem kidobott időnek a szövegeivel folytatott társalgást. Adódik a kérdés, hogy miért.

És most, a napokban, vagy talán éppen ma, meg is tudtam ezt fog(almaz)ni magamban: ez az ember bölcs. A bölcsészettudományok végcélja alighanem nem is lehet más, mint a bölcsesség; a közös szótő nem véletlen. Az igazi bölcsész nem törhet egyetemesen használható igazságra. Arra viszont igen, hogy minél több gondolatot, világképet megértsen és megértessen; hogy nyitott legyen a legkülönfélébb szövegek igazságaira; és áradjon belőle a tapasztalat, a tudás, a mélyen átsajátított ismeret.

Hadd szemeljek ki egy mondatot egy Németh Lászlóról írt tanulmányából, mely —úgy vélem —kitűnően szemléleti ezt. A tanulmány Németh László 1975-ben bekövetkezett halála után íródott, és az Utolsó széttekintés című kötet alapján értelmezi (újra) ezt a gazdag életművet.

Ne értsünk bár egyet szemléletével, lássuk is bár éles megvilágításban tévedéseit, vegyük is bár bonckés alá szigorú tárgyiassággal elsiklásainak okait — ez esetben sem csak java szépírói művei tartoznak mindig gondosan őrzendő s mindig megkérdezendő örökségünkhöz, hanem minden csalútja ellenére esszéisztikája is, amelyből az erkölcsi vállalás felelőssége, a szellemi jelenlét állandósága, a gondolati nyitottság folytonossága nemcsak a napi divatok hódolóinak szól ki intően, hanem saját, apologetikus rajongóinak is, akik bibliává, katekizmussá merevítik, ahelyett, hogy tévedéseiből tanulnának, legalább annyira, mint ő maga utolsó szakaszában.

Szinte tobzódik a bölcsesség ebben az egyetlen egy bonyolult, de nagyon is könnyen követhető összetett mondatban, mely Németh nekünk adott útravalóját értelmezi, ugyanakkor mindenféle olvasáshoz fontos és követendő tanácsokat ad.

Minden szónak súlya van, haladjunk is sorban.

Ne értsünk bár egyet szemléletével: minden olvasás, megértés legfontosabb előfeltételéről van itt szó. Valami újat csak akkor integrálhatunk saját szemléletünkbe, ha az attól idegen mozzanatokat is horizontunkba vonjuk. Az egyetértés csak lehetősége az olvasásnak, de korántsem előfeltétele.

Lássuk is bár éles megvilágításban tévedéseit: a kritikus olvasás mindenkinek csak hasznára lehet, így kerülhető el a fanatizmus, a belátás nélküli tisztelet. A tévedésektől egyébként sem kell félni. Nincs olyan okos vagy bölcs ember, aki sohase tévedne.

Vegyük is bár bonckés alá szigorú tárgyiassággal elsiklásainak okait: az "elsiklás" egy kicsit már több, mint a tévedés. Van benne erkölcsi mozzanat is. Ahogyan senki sem annyira okos, hogy soha ne tévedjen, annyira tiszta lelkű sem lehet senki, hogy erkölcsileg ne botoljon meg olykor. Ezeket az eltévelyedéseket elemezni ildomos, hogy legalább ugyanabba a csapdába mi ne essünk bele.

Ez esetben sem csak java szépírói művei tartoznak mindig gondosan őrzendő s mindig megkérdezendő örökségünkhöz: "őrzendő" és "megkérdezendő" örökségről beszél Németh G. Béla. Ez pontosan az a konzervatív liberális szemlélet, amely számomra a legrokonszenvesebb. Többször írtam már erről. Az őrzés azért fontos, hogy emlékezzünk, és hogy ápoljuk, ami jó és értékes; a megkérdezés pedig ennek módjára vonatkozik. Azaz hogy a múlt értékeit hogyan vonatkoztassuk saját (mindig új) életünkre.

A következőkben a mondat arról szól, hogy Németh László művében mi az igazi érték, és hogy miért érdemes őt újra és újra elővennünk, olvasnunk. Három mozzanatot említ a szerző.

Az erkölcsi vállalás felelőssége arra vonatkozik, hogy ne legyünk nihilisták, életünket és szövegeinket mindig a helyes magatartás jegyében igyekezzünk megformálni. Mindig legyünk tudatában annak, hogy felelősek vagyunk nemcsak a magunk, de a többi ember sorsáért is.

A szellemi jelenlét állandósága: ez talán talányosnak is hathat. Azt hiszem, azt jelenti, hogy soha ne elégedjünk meg félig értett közhelyekkel. Akármilyen témában és időben nyilvánulunk is meg, mindig próbáljuk belevinni megnyilvánulásainkba szellemi erőnk legjavát.

A gondolati nyitottság folytonossága azt a szemléletet jelenti, hogy az újonnan olvasott, hallott ötleteket és eszméket ne vessük el azonnal, hanem igyekezzünk a lehető legtöbbet beépíteni belőlük a szemléletünkbe, a lehető legnyitottabban, legnagyobb kíváncsisággal odafordulni ahhoz, amit mások mondanak.

Ezek tehát Németh László gondolkodásának és esszéisztikájának jellemzői. A mondat utolsó része azt mondja meg, hogy mivel szemben jelenít ez meg értéket; illetve hogy hogyan érdemes újra és újra olvasnunk őt.

Nemcsak a napi divatok hódolóinak szól ki intően: napi divat ma is van bőven, át nem gondolt, hangzatos közhelyek, ideológiák, mémek és hasonlók formájában. A "szellemi jelenlét állandósága" menthet meg minket attól, hogy ezeknek ne legyünk rabjaivá.

Saját, apologetikus rajongóinak is, akik bibliává, katekizmussá merevítik: a bibliává merevítés (bármely szerző esetében) nem számol azzal, hogy minden szerző gondolatvilága (és éppen azoké a leginkább, akiket nagy gondolkodóknak nevezhetünk) mozgó hálózat, új benyomások folyton alakítják, finomítják, pontosítják minden gondolatukat. Egy-egy méltánylandó szerzővel akkor teszünk a legjobbat, ha nem kőbe vésett igazságként, hanem megfontolásra érdemes gondolatvibrálásként tekintünk megállapításaikra.

Hogy tévedéseiből tanulnának, legalább annyira, mint ő maga utolsó szakaszában. Maga Németh László sem tekintett soha szentírásként a saját szavaira, gondolatait újra meg újra módosította, alakította, színezte, olykor elvetette, olykor újra fölvette. És ennek így is kell lennie mindenkinél, aki eleven szellemi életet él, aki gondolkodik. Hiszen az ilyen emberekben soha nem a konkrét igazságuk az érdekes, hanem az, ahogyan az igazságaikhoz viszonyulnak. Ez segít minket hozzá, hogy a saját igazságainkat is kritikusan tudjuk kezelni.

Nézzünk rá ismét erre az idézett mondatra, figyeljük meg arányos, hármas szerkezetét, a hármas szerkezeten belül a szép hármas felsorolásokat (a dőlt betűs kiemeléseim talán segítik ezt az áttekintést), és állapítsuk meg a mondat alkotójának arányérzékét. Ez az az arányérzék, mely nemcsak ebből a mondatból világlik ki, hanem úgy általában Németh G. Béla tanulmányaiból is. Olvasni tanítanak a szó legjobb értelmében, így messze túlmutatnak a konkrét tudományos értékükön, mely egyébként sokszor önmagában is számottevő. Akkor is, ha élesen látjuk olykor tévedéseit, vagy nem mindig értünk egyet szemléletével.