Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna.

A hatásos és jó szövegek egyik ismérve, hogy magunkra ismerünk bennük; fölkeltik a gyanút, mintha szerzőjük ismerné az írásainkat, gondolatainkat. Bizonyára azért, mert tényleg ismeri. Hiszen egyetlen gondolatunk sem egészen a sajátunk, mi csupán hordozói vagyunk különböző szólamoknak, előítéleteknek, a közbeszédben cirkáló, megemésztetlen közhelyeknek. És jobb esetben összegyúrunk ezekből valami sajátot; rosszabb esetben egyszerűen csak tovább böfögjük, meggondolatlanul és megemésztetlenül továbbadjuk, megosztjuk, hű médiumokként átirányítjuk a többieknek.

Bibót olvasva eszembe jutott, hogy Tamás Gáspár Miklós is éppen most olvas Bibót, és hogy írt is róla. Kíváncsi voltam, hogy neki mi volt ezekben a hetven évvel ezelőtti tanulmányokban érdekes.

Bevallom, én kifejezetten kedvelem TGM-et. Ez nem azt jelenti, hogy többnyire egyetértenék vele, sőt még csak azt sem, hogy többször értenék vele egyet, mint ahányszor nem. Sőt továbbmegyek, még csak azt sem jelenti, hogy igazán jelentős, igazán mélyre ásó gondolkodónak tartanám. (Noha persze lényegesen mélyebbre ásónak, mint majdnem bárkit, aki ma, azaz az utóbbi harminc évben a magyar közéletről publicisztikákat írni szokott.) De akárhányszor olvasom, érzem, hogy nála komoly tétre mennek a dolgok; hogy valóban egzisztenciális súlyú kérdéseket feszeget; hogy nem pusztán politikai kampányt folytat; szóval hogy van valami a fejében, még ha ez a valami olykor zavaros, hibás, téves, amorf és használhatatlan is. Annak az embertípusnak egy kései (ám remélhetőleg nem végképp kihalóban levő) képviselője ő, akit gondolkodónak lehetne nevezni. Ne feledjük: a gondolkodás mindig ellentmondásokkal terhelt, sohasem sima és göröngymentes, a tévedések pedig legalább olyan természetes tartozékai, mint az igazságok. A gondolkodás szó töve a gond: a gondolkodó az, akinek a létezés problémává válik, gonddá, nehézséggé, kérdéssé. Nem az a lényeg, hogy hová jut el, hanem hogy honnan indul, és milyen tájakon jár. TGM tájai engem majdnem mindig érdekelnek.

Szóval, megnéztem, mit írt Bibóról, és ott szaladtam bele ebbe a (zárójelbe helyezett) mondatba:

Ezt az arisztokratikus, rendi kozmoszt nevezi a mai közírászat – canis a non canendo alapon – „polgárinak”, hogy a Horthy-rendszert amúgy liberálisan rehabilitálhassa, mintha az Krúdy, Kosztolányi, Márai rendszere lett volna.

Horthy-rendszer... Bibó 1946-ban egyetlen jó szót sem bír mondani róla, de ezt az alapállást a történeti helyzet teljesen érthetővé teszi. Éppen valami új és valami remélten sokkal-sokkal jobb kezdett épülni; természetes, hogy Horthyt és korát minden baj közvetlen okának látta az, aki akkor komoly gondolkodónak tartotta magát.

Én viszont egy teljesen másik korszakban születtem; olyankor, amikor éppen kezdett mögénk kerülni, múlttá érni egy olyan rendszer, amely éppen a Horthy-kor (és persze tágabban értve: az arisztokratikus, sőt a polgári Magyarország) radikális megtagadására építette egész eszmeiségét. Amennyire természetes, hogy Bibó csak rosszat látott a Horthy-korban, annyira természetes, hogy a mai "közírászati" generációk jellemzően, többségében inkább kíváncsisággal, sőt olykor kifejezetten illuzórikus nosztalgiával tekintenek arra a "polgári" korra.

TGM rátapint ebben a mondatban az illúzió eredetére. A '20-as, '30-as évek számomra úgy jelent meg a horizonton, mint Krúdy, Kosztolányi, Márai kora. A Nyugat kora. Az a kor, amikor a magyarországi művelődés egészen magától értetődő módon lélegzett a nyugati művelődés magaslatain. Nem tehetek róla, nekem a Horthy-korról az első kép, ami beugrik, az ez:

A kép 1932 januárjában készült. És micsoda szellemek vannak rajta, micsoda hatalmas szellemek! Csak a hat legfontosabbat és leghatalmasabbat emelem ki közülük: a kép bal szélén ott van Szép Ernő, a Lila akác című regény írója, a kor népszerű színpadi szerzője, és néhány egészen hihetetlen vers költője (Magányos éjszakai csavargás, Néked szól, keressen rá mindenki!). Kettővel mellette Móricz Zsigmond; őt aligha kell bárkinek bemutatni. A magyar prózanyelv egyik virtuóza, teljesen eredeti, zabolázhatatlan zseni. Mellette nem kisebb ember áll. Babits Mihály, akit Szerb Antal egyszerűen csak így jellemzett: "a magyar szellem új szintézise a világirodalommal". Jobbról a harmadik Füst Milán; azon kevés szerző egyike, akik mindhárom műnemben (lírában, drámában, prózában) kimagasló minőségűt alkottak, Feleségem története című regénye a magyar irodalom csúcsai közé tartozik. Aztán követezik Kosztolányi Dezső. Mind közül talán a leghatalmasabb tehetség. Önmagában is korszakalkotó zseni. Lírikusként és prózaíróként is a magyar irodalom legkiválóbbjainak egyike, nemcsak a korban, de valaha. Aztán a jobb szélen Karinthy Frigyes, szintén számtalan feledhetetlen mű szerzője.

A Horthy-korban ezek az emberek mind pályájuk zenitjére értek, és pályájuk legnagyszerűbb műveit alkották. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy az ember kinyitja a Pesti Hírlapot, és minden héten Kosztolányi Dezső tárcáit olvashatja benne... És akkor nincsen még a képen Márai Sándor, József Attila, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc és még sokan mások, akik ugyanekkor alkották legnagyszerűbb műveiket.

Ez mind igaz. Csakhogy ez nem a "rendszer" maga, sőt még csak nem is a "kor". Ez a kor csúcsa csupán, az ország viszont éppenséggel a "3 millió koldus" országa volt, siralmas nélkülözés, nyomor, korlátozott parlamentarizmus, és mindennek hátterében a "hivatalos Magyarország" úrhatnám giccs-igénye, neobarokk mentalitása, züllöttsége, szellemtelensége, hamissága, beszűkültsége, elmaradottsága.

Szóval amíg igaz a fönti kép, igaz ez a lentebbi is.

Ez nem Rio de Janeiro egyik favellája, hanem a Mária Valéria telep, a mai József Attila lakótelep elődje, Budapest IX. kerületében, tehát nem túl messze a főváros szívétől. Ma ilyen képeket leginkább Latin-Amerikában lehet készíteni, akkoriban viszont a bádogvárosok nyomora itt volt egészen közel. Ma ez a környék így néz ki, szinte halljuk a madárcsicsergést:

Tudom, hogy nemcsak manipulatívnak, de vállalhatatlanul felületesnek is tűnök mindkét, illetve mindhárom képpel. Továbbá azt is tudom, hogy messze kerültem TGM mondatától, mely egy "rendszerről" mond valamit, nem egy korról. Mégis azt hiszem, hogy valamennyien képekben (is) gondolkodunk. Képünk van egy időszakról és korról, és ezt a képet temérdek szempont árnyalja. A "rendszer" és a "korszak" fogalmait csak mesterségesen tudjuk szétválasztani.

Nyilvánvaló, hogy senki sem akar ma (legalábbis azok közül, akik a "polgári Magyarország" gondolatát éltetik) nyílt szavazást, Numerus Clausust, zsidótörvényeket, Gömböst, 3 millió koldust és neobarokk mentalitást.

A két tendenciát ugyanakkor együtt kell látni, csak ez vezethet valamiféle épületes párbeszédhez a múltról. Magyarán: megőrizni és táplálni azt, ami valóban komoly érték és hagyomány; és elvetni mindazt, ami vállalhatatlan és pusztítandó.

A '45 utáni világban a "múltat végképp eltörölni" elve érvényesült. Valóban nagyon sok minden volt, amit érdemes volt csírájában elpusztítani; de ezek közé semmiképpen sem tartozhattak József Attila istenes versei, Kosztolányi "polgári" publicisztikája és emelkedett "homo aestheticus" szemlélete, Babits liberalizmusa, és megannyi olyasféle polgári érték, melyekről Márai írt aztán később múlhatatlan nosztalgiával. Márpedig a szocializmus építésének múltszemlélete ez utóbbiak zárójelbe tételére, kilúgozására, elhallgatására és elfeledtetésére is törekedett. (Érdemes olvasgatni az akkori irodalomtörténeti munkákat; világossá teszik, miről beszélek.)

Amikor valaki "rehabilitációról" beszél, akkor abból indul ki, hogy a természetes pedig a szőröstül-bőröstül elvetés volna; egy új "világ", azaz egy minden ízében az előzőtől különböző berendezkedés helyeslése. Tagadhatatlan, hogy a '45 (és '44) előtti Magyarországon sok szégyellnivaló és a történelem szemétdombjára való törekvés uralkodott, és az egész összességében egy velejéig elmaradott, az emberi méltóságot mélyen sértő társadalmi, gazdasági berendezkedést igyekezett konzerválni. De volt akkor is egy másik Magyarország, amely mind a mai napig felülmúlhatatlan eszményünk lehet. (Sőt magán a szűken értett politikai rendszeren belül is létezett ez a tendencia, Klebelsberg Kuno iskolaprogramjában, Bethlen István angolszász orientáltságú politikájában.)

Ahány ember vagyunk, annyiféle módon él bennünk egy-egy kor. Aki főleg a politikára fókuszál, az a húszas-harmincas éveket sötét, nyomasztó időszaknak látja. Akit az irodalom érdekel, az nem láthat benne mást, mint aranykort. Akit minden érdekel, az pedig el fog némulni, és inkább arra törekszik, hogy meghallgasson másokat. Az elmúlt korok és rendszerek csak a régi képeken fekete-fehérek. Nincs rajtuk mit "rehabilitálni".