Volt egy farmom Afrikában.

Van-e különösebb és kiismerhetetlenebb, mint az emberi emlékezet? Előfordul néha alighanem valamennyiünkkel, hogy egy-egy emlékkép fölötlik bennünk, és képtelenek vagyunk elképzelni, hogy mindazt, amire emlékezünk, valóban mi éltük át, a mi életünk része volt. Mintha egy másik élet üzenne nekünk, egy teljesen másik korból, tájból, valóságból.

A Story4 nevű tévécsatornán láttam péntek éjjel Sydney Pollack hat Oscar-díjat nyert filmjét, mely magyarul a Távol Afrikától címet kapta. Furcsa volt látnom ezt az 1985-ös filmet, mint ahogy számomra minden rettenetesen furcsa, ami a '80-as évekhez kötődik. Láthattam én ezt a filmet annak idején? Kicsit olyan, mintha láttam volna már, de az a valószínű, hogy nem láttam.  Az pedig teljesen biztos, hogy ha láttam is, semmit nem foghattam föl belőle. Mégis minden ismerős volt benne; az élet lassú, különös nyugalma, a világ végtelen tágasságának képzete, valami gyermeki meseszerűség, egyszóval csupa olyasmi, ami ma már, a mai világunkban teljességgel elképzelhetetlen. A 2010-es években már a mesék se romantikusak.

A film egy dán írónő életének egy 17 éves szakaszát öleli föl. Azt, amelyet Afrikában, egészen pontosan egy kenyai kávéültetvényen töltött el. Az ültetvény az övé volt. Ezt a tényt az elején és a végén is (egy eleve romantikus, keretes szerkesztésnek megfelelően) újra és újra megismétli a narrátor:

Volt egy farmom Afrikában.

Ilyesmi megtörténhet éppenséggel mással is. Velem mondjuk (úgy tudom) még nem történt ilyen. De nem is a megtörténés a lényeges, hanem a tudatosulás: te jóságos ég, ez tényleg velem történt meg? Csakugyan nekem voltak fekete szolgáim? Csakugyan engem akart fölfalni egy oroszlán? Csakugyan én lettem szerelmes egy különös, magányos férfiba, aki aztán lezuhant repülőjével a kenyai szavannán? Ennek az eseménysornak a valószínűtlensége a film legfőbb mondanivalója; és ha azt mondom, hogy talán az egyetlen, azzal kimondom a legnagyobb lehetséges dicséretet, amit egy műalkotás kaphat.

A szájbarágás, a mondanivaló, az ideológia a legnagyobb ellensége a művészet működésének. Ha valamit máshogy is ki lehet fejezni, nem csak a filmmel, akkor minek elkészíteni a filmet? Ezt a történetet csak a képek és színek egymásba vágásával, a zenével, a színészi játék varázsával lehet elmesélni. Nagyon figyeltem, hogy mond-e valami tanulságot, például a gyarmatosításról vagy az afrikai gyerekek neveléséről, esetleg a női emancipációról és a házasságról, a korhadt társadalmi szerkezetekről és az ösztönök felszabadításáról; de — bár persze minderről elmond dolgokat — az egésznek a lényege mégis a megtörtént és meg nem történt eseményekre való primer módon emberi rádöbbenés. Az "éltem, és ebbe más is belehalt már" józsefattilai, egzisztenciális csodálkozása.

A film alapja egy dán írónő memoárja volt, mely a Volt egy farmom Afrikában címet kapta. Vajon miért nem ez lett végül az adaptáció címe is, miért az, hogy Out of Africa? Egyáltalán: ugyanazt jelenti-e a két cím?

Én azt hiszem, hogy a két cím ugyanazt jelenti. Arról van szó mindkét címben, hogy Afrikában vagyunk, és mégsem vagyunk ott. Csak egy farmom volt ott. Én magam valahol máshol jártam. Álmodoztam, fantáziáltam, meséket szőttem, és mesékben éltem.

Akkortájt olyan álmodozva jártam. Ez az Isteni színjáték tizedik sora Babits Mihály fordításában. Aztán a következő kettő ezt mondja: nem is tudom, hogyan kerültem arra, csak a jó útról valahogy leszálltam. Bevallom, tizen- és huszonévesen majdnem mindennap eszembe jutott ez a három sor. Úgy gondoltam (és ma is úgy gondolom), hogy minden élettörténés alapszerkezetét foglalja össze. A "jó útról" valahogy leszállt ez a dán bárónő is, és vélhetően maga sem tudta, hogyan került oda, Afrikába. A lényegi történés nem is az, hogy ott volt, hanem az, amiről álmodozott közben. És éppen ezek az álmok térnek vissza emlékezéskor.

A legnagyobb döbbenet persze nyilvánvalóan a szerelem volt. A szerelem, amelynek Afrikában ébredt rá a bárónő az egyik legmeglepőbb tulajdonságára: az elveszítés tudata működteti. Mihelyt birtokolni akarjuk a másikat, akár csak oly módon is, hogy házassági papírral magunkhoz kötjük, valami olyan eredendő szabadságtól fosztjuk meg, amely az egész érzelem legmélyebb hajtóereje. A Robert Redford által játszott Denys nem hajlandó ilyen kompromisszumra, a teljes szabadságot akarja, és el is nyeri azt.

Megtörtént mindez velem is? Nem tudom. Az emlékezés sokkal komplikáltabb világ, mint a tényeké, hiszen nemcsak arról mesél, ami megtörtént, hanem arról is, amit elképzeltünk.

Már a '90-es években történhetett, hogy Nyíregyházán, egy lerobbant présházban nyaraltunk, ahol éjszakánként még a legnagyobb forróság idején is csípősre hűlt a levegő, és látni lehetett a tiszta égbolton a csillagokat. Anyukám egy Kenyáról szóló képeskönyvet hozott ki a könyvtárból, és én esténként azt lapozgattam. Kenya akkor belopta a szívembe magát, az lett a kedvenc afrikai országom, és napközben is sokat ábrándoztam róla, hogy vajon milyen lehet ott az élet, a nagy szavannákon, a zsiráfok és oroszlánok között. Néha, ha kihagy bennem a tények rögzítésének fegyelme, azt képzelem, hogy valóban jártam már Kenyában. Persze nem jártam, de majdnem minden megtörtént velem, ami megtörtént volna velem akkor is, ha járok ott.

És megfordítva: aki valóban járt ott, járt-e ott valóban? Nem lehet, hogy végig egy elképzelt világban téblábolt, szárnyalt, valahol az egekben, a nagy ültetvények fölött, egy másik életről álmodozva? Nem lehet, hogy csupán egy farmja volt ott, de élete valóságos eseményei valahol egészen máshol játszódtak?

Ez az a vibrálás, a valóság és képzelet határterületén való kötéltáncolás, és az egésznek a gyerekkorom jellegzetes "nyolcvanasévek"-színével befestése az, ami ezt a filmet oly kedvessé teszi számomra, hogy muszáj volt most is írnom róla.