Ki szedi össze váltott lovait?
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?

Vajon melyek az élet nagy történései? Hogy megszületett a gyermekünk? Hogy letettünk egy fontos vizsgát? Hogy megkaptunk egy komoly és felelősségteljes állást? Hogy rátaláltunk életünk szerelmére?

A föntiek bizonyára nagy történések, de velem semmi ilyesmi nem történt mostanában. Ellenben múlt pénteken megesett valami más. Valami kevésbé látványos, mégis hatalmas történés: megértettem egy verset.

Fogalmam sincs, hogyan történt. Elkezdtem mondani magamban, és hopp! egyszerre megvilágosodott az értelme. Jelentést kapott benne mindegyik szó, és szinte szó szerint azt éreztem, hogy fölemelkedem a földről, egy magasabb, emberhez méltóbb szférába. Most, pár nappal később kísérletet teszek rá, hogy olvasómat is fölvigyem oda, azaz megértessem vele, hogy miért olyan jó ezt a verset megérteni.

Tandori Dezső Hommage című költeményéről van szó. Így néz ki az egész szöveg:

Ki szedi össze váltott lovait?
ha elhulltak, ki veszi a nyakába?
ki teszi meg mégegyszer az utat
értük, visszafelé, hiába?

Kardél-nyargalásod két oldalán
még kettészelve is ez állatok
hozzád lassult múlásukkal bevárják,
amíg kidől utolsó hátasod:

most még, nem deszka-földes-álruhásan
visszanézhetnél e hűlő vetésre —
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.

Furcsa dolog a megértés. Ezt a verset már nagyjából húsz éve ismerem, és fejből tudom. Igazából a középiskolás irodalom-tankönyvünk egy úgynevezett "kiegészítő kötetében" találkoztam vele, ahol az ismert (tavaly elhunyt) kritikus, Tarján Tamás írt róla értelmezést. Az értelmezést többször is elolvastam, de a verset egyszerűen nem értettem. Nem tudtam, mi ez, miről szól, miért érdekes, mire jó, mit jelent. Az egyes szavakat persze értettem, de a dolog tétjét a legkevésbé sem. A szövegtest mindenesetre megragadt bennem annyira, hogy belemenjen a fejembe, és onnan bármikor elő tudjam hívni. El tudom szavalni, de nem értem. Nem furcsa ez?

Nem tudom, olvasóm hogy van vele. Talán egyből leesik neki, hogy miről van itt szó, és a nem-értésemet nem érti. Talán viszont ugyanúgy csak mered rá a szavakra, és nem tud mit kezdeni velük, nem érti, mire jók.

Engem talán az gátolt meg leginkább a megértésben, hogy Tarján Tamás ezt az egész Tandori-életmű egyik legjelentősebb darabjának nevezte. Önkéntelenül is így közelítettem hozzá, és kerestem benne valami különöset. De nem találtam semmit. Pontosabban, azt láttam, amit Tarján írt is, hogy a páratlan sorok a lovas sorai, a páros sorok pedig a lóéi; vagy hogy tizedik sor szinte csupa magas magánhangzó, a tizenegyedik pedig csupa mély — csak az egésznek a tétjét nem láttam, azt, hogy nekem, személy szerint ez miért kellene, hogy fontos legyen.

És aztán múlt hét pénteken teljesen váratlanul, anélkül hogy egyébként ezen a versen gondolkodtam volna — leesett.

Hogy is kezdjem?

Van Ady Endrének egy Új s új lovat című verse. Az így kezdődik:

Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.

(Nem mellesleg az ilyen idézetektől még mindig libabőrös tudok lenni, de ez zárójel.)

Arról van itt szó, hogy  régi lovas népeknél szokás volt a sebesség fokozása érdekében "váltott lovakon" nyargalni, azaz teljes kimerülésig hajtani egy lovat, majd annak "kidőlése" után ráülni a következőre, és azzal ugyanígy. Ezzel a módszerrel hihetetlen távokat is meg lehetett tenni rövid idő alatt, aminek olyankor volt jelentősége, amikor a gyors haladás különösen lényeges volt.

Adynak ez a motívum azért kell, hogy kifejezze "nyáj-emberekkel", hétköznapiságokkal, "mai csodákkal" szembeni undorát. Magasabb rendű célok felé törő akaratát. Hogy ne álljon meg a jelen által fölkínált problémáknál, szemét olyan távlatokra szögezze, amelyek túlmutatnak saját kora szűkös szemléletén. Az utolsó versszak végkövetkeztetése szerint a "rövid Ma" "förtelmeinek" túléléséhez van szüksége a váltott lovakra, arra, hogy egy minőségibb, hívőbb, szerelmesebb élet felé száguldjon:

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

Az Ady-verset, úgy hittem, mindig is értettem, magamévá tettem. Fontos volt számomra, hogy tudjam: nem csak a "Ma" létezik; az embernek képesnek kell lennie rá, hogy "túlnézzen" saját jelenkorán. Ne higgye, hogy ami ma diadalt arat és népszerű, az nagyobb távlatban is érvényes. Az ember ne a divattal, hanem a mindenséggel mérje magát. És így tovább.

Közlekedjünk váltott lovakon célunk felé, ne hátráljunk meg a nehézségek előtt. Ne csábuljunk el egy-egy éppen divatos, csábító nézetrendszer vagy közhely hatására, ne meredjünk "sóbálvánnyá" előttük. (Azaz, ne tegyünk úgy, mint Lótné, akinek még kellett legalább egy kis pillantás Szodomából.) Robogjunk váltott lovakon, új s új lovakon.

Igen ám, de mi lesz a lovakkal?

Ki törődik a lovakkal?

Ezt a meghökkentő kérdést teszi föl Tandori.

Ki szedi össze váltott lovait?

A lovak már nem is számítanak? A lovak csak azért vannak, hogy a mi életünk eszközei legyenek?

Amíg mi éppen "önmegvalósítunk", emberek, lovak ezrei végeznek olyan munkát, olyan hétköznapi, olykor lenézett, mégis tagadhatatlanul szükséges munkát, amely nélkül az önmegvalósítás, a "nagy Nyíl" utáni rohanás nem volna lehetséges. Tandori váratlan és merész húzással a figyelmünket ezekre a lenézett hétköznapiságokra irányítja.

Ahhoz, hogy valaki "nagy ember" lehessen, "nagy dolgokat" vihessen véghez, ahhoz, hogy tényleg "túl tudjon nézni" a Ma förtelmein, szükség van ezekre az alárendeltnek ítélt, de elengedhetetlen segítőkre. A "lovaknak" is van életük, és van haláluk, és ha elhulltak, ugyanúgy el kell temetni őket, vissza kell menni értük, látszólag hiába.

Ki az, aki egy ilyen embert (lovat, mindegy) megfog, elhurcol, és belehelyez a sírgödörbe? A hétköznapi lényekről ki gondoskodik? Kik azok a névtelenek, akik világunkat mégis fenntartják és működtetik, hogy egy Ady Endre lehetségessé váljon általuk?

Ez az első versszak értelme, azt hiszem. A pillantás odafordítása a névtelenek, az elfeledettek, a hétköznapiak felé. A lovak felé, akiken nyargalunk, és azok felé, akik a véghajszában kimerült lovakat istápolják.

A második versszak ugyanakkor jobban kibontja, hogy nem is csak erről van szó. Nemcsak az Ady Endre-féle úgymond "nagy emberek" használják ki a hétköznapi lények segítségét. Hanem mindnyájan. Mindannyiunk élete "kardél-nyargalás", folyamatosan sebezzük meg a többi lényt, pusztítjuk, használjuk, sértjük őket, egyszerűen azért, mert az élet ilyen, nem tehetünk máshogy. Másokat kihasználva létezünk, az ember mindenképpen hibás egy kicsit. De a kihasznált lények bevárják a mi halálunkat. Vajon mit jelent ez? Szerintem azt jelenti, hogy minden általunk ismert ember létezik addig, amíg mi létezünk, hiszen mindig lehetséges, hogy emlékképünk legyen róla. Csak amikor már az "utolsó hátasunk" is kidől, azaz mi is meghalunk (célhoz érünk), akkor pusztulnak el ők is.

De addig, amíg még élünk, vagyis nem egy koporsóban fekszünk, deszka-földes-álruhásan (egyszerűen nem értettem, hogy ez a komplikált összetett szó egyszerűen csak ezt jelenti: a halott állapotot), addig még ők is élnek, a szeretteink vagy akár nem is szeretteink, az emlékképeinkben élő vagy akár még élhető emberek (vagy lovak),  és még visszanézhetünk rájuk. Tandori szelíden azt ajánlja (nem parancsol, nem szólít föl, csak szóba hozza  a lehetőséget), hogy visszanézhetnénk rájuk.

Igen, mint Lót felesége. Igen, talán mi is sóbálvánnyá meredünk a látványon. De talán csak sírni fogunk, vagyis zokogni. Vagyis a koponyánkban zokogás fog kockázni. A részvéttől?

Ez már nem is részvét. Annál is több. Azonosulás. A koponya szó már sejtet valamit. Koponyája leginkább a halottnak van. A halott azonban a ló, nem?

Ha a ló (azaz mindenki, akit valaha ismertünk, szerettünk vagy akár gyűlöltünk, akit használtunk, akivel együtt éltünk ezen a bolygón, és aki arra volt való, hogy általuk önmagunkat teljesítsük ki) már halott, és már tört szeme dióverése kopog (micsoda őszi kép!), akkor már mi is azok vagyunk, hiszen a ló ugye (mint tudjuk) bevárja a múlásunkat!

Tehát: egyszerre vagyunk lovak és lovasok. Egyszerre élünk és élősködünk másokon, és élnek és élősködnek rajtunk mások. Ha erre a létezési konstellációra "visszanézünk", talán nem is tehetünk mást, mint hogy elsírjuk magunkat. Tisztelni lehet minden emberben ezt; azt, hogy létezik. Sőt minden élőben, az állatokban is (Tandori sokat tud erről mondani, nagyon sokat)! Tisztelni lehet minden létezőt. Tisztelni! Hogy is van ez a szó nemzetköziül? Hommage!

Így értem én ezt a verset, és ezért emel föl. Képessé tesz rá, hogy meglássam: a lehető leghétköznapibb történés (és lény) is mennyire tiszteletreméltó, mennyire megérdemli, hogy visszanézzünk rá, és számba vegyük. (És így már persze azt is értem, hogy miként lehet ez a vers jóformán az egész Tandori-életmű mottója, ars poeticája.)