Ahogy csak az ember lehet igazán gonosz, úgy igazán önzetlen is csak az ember lehet.
Az elmúlt héten, ahogy olvasom, fölforrt a magyarországi internet, legalábbis annak indulatos megnyilvánulásokra és boszorkányüldözésre leginkább kapható része, a Facebook, mert elpusztult Kecskeméten egy szurikáta. A szurikáta halálát gyermeki felelőtlenség okozta, a tizenkét éves iskolás benyúlt az állat ketrecébe, amely véresre harapta őt, ijedtségében pedig a gyerek földhöz vágta támadóját. A ketrecbe nem lett volna szabad benyúlni, erre a gyerekek figyelmét nyomatékosan fölhívta nemcsak egy kifüggesztett tábla, de a kísérőtanár is.
Érdekes módon a hírt a nemzetközi sajtó is fölkapta, én például a Welt internetes oldalán is olvastam róla, de beszámolt róla a BBC is. A beszámolók mögött alig kitapinthatóan bár, de politikai tartalom is meghúzódik: lám, a magyar nép még egy szurikáta halálán is jobban felháborodik, mint szerencsétlen sorsú közel-keleti embertársainak pusztulásán, akiket egy borzalmas háború vagy a halálba, vagy Európa határaihoz űzött. (A buchenwaldi koncentrációs táborban tett látogatáskor az egyik legmegrázóbb információ számomra az volt, hogy az egyik tartótisztet fegyelmi eljárás alá vonták és szigorúan megbüntették a nácik, mert ütlegelni kezdett egy lovat. Azóta mindig van bennem is egy olyan különös sejtelem, hogy az állatvédelem mögött gyakran veszedelmes és visszataszító embergyűlölet húzódik meg.)
Sok minden eszembe jut erről a történetről. Egyre jobban érdekelnek az állatok. Visszatekintve talán a tavaly olvasott két emlékezetes könyv, Dawkins Önző génje, illetve Harari Sapiense irányította figyelmem még tudatosabban emberségünk állati gyökereire. Kétségtelen, hogy az ember meghökkentően hasonlít az állatokhoz, és minél többet tudunk meg ez utóbbiakról, annál kevesebb különbséget találunk. Mindezt genetikai kutatások is megerősítik; egy egér génjei 99%-ának megvan a megfelelője az ember génállományában. Bele sem merek gondolni, hogy mekkora lehet a hasonlóságunk a szurikátákkal.
Ehhez képest és ennek tükrében igazán megdöbbentő, hogy az ember micsoda borzalmas pusztítást végzett és végez mind a mai napig a Föld élővilágában. Ahol a "Sapiens" megjelent, ott a fajok furcsa módon elkezdtek kihalni. Ha nem indulnak el tudatos fajmentő programok, akkor utódaink már csak elbeszélésekből és képekből fogják tudni, hogy valaha léteztek ezen a bolygón bálnák, pandák, tigrisek és gorillák.
A hétvégén Budapesten járt a világ egyik legismertebb állatvédője, Jane Goodall. Az eseményről a Qubit portál számolt be. A 84 éves asszony gondolatait érdemes végigolvasni, majd eljutni a legutolsó mondatig, amelyben Goodall rámutat:
Ahogy csak az ember lehet igazán gonosz, úgy igazán önzetlen is csak az ember lehet.
Az állatok — a közhiedelemmel ellentétben — nem "jobbak" nálunk. Viselkedésüket a nyers önzés hajtja. Természetesen képesek látszólagos önzetlenségre, ennek azonban mindig a génkészlet továbbörökítése a mozgatórugója. (Tényleg mindenkinek ajánlom Dawkins könyvét, parádés példákat hoz föl tézise bizonyítására.) Az, hogy ezen túlmenően létezhet a társas viszonyokban más szempont is, az ember kulturális fejlődésének eredménye. Ha mi lennénk a szurikáták, és ők az emberek, egy pillanatig nem haboznának, ha a gyerek pusztításának "erkölcsi helyességét" kellene igazolniuk. A szurikáta szempontjának átvétele nagyon is emberi vonás.
De emberi vonás a gyerekkel szemben föltámadó gyűlölet is. "Elvi alapon" lincselni és gyűlölni, hadjáratokat folytatni: erre is csak az ember képes. Ahogy Goodall rámutat: a csimpánzok is hajlamosak a lincselésre és népirtásra, de ők ezt nem "elvi" alapon teszik, pusztán hormonjaikra hallgatnak.
Ha emberi mivoltunkra sem az állatfajok kipusztítása, sem a Facebook gyűlöletkampánya nem vet is túl jó fényt, a magam részéről ebből nem azt a következtetést vonom le, hogy szégyellnünk kellene ember mivoltunkat, és lépéseket kellene tennünk fajunk öngyilkossága felé. Mindkét jelenség csak felelősségünkre, ha úgy tetszik: szabadságunkra világít rá. A kultúra csodálatosan emberi adománya révén képesek vagyunk fölülírni génjeinkből fakadó önzésünket, és dönteni, választani.
Választhatjuk a gyűlölködést, és választhatjuk az érvelést. Igazán gonoszak, és igazán jók is lehetünk. Ez pedig a földi élővilágban olyan kivételes (nyugodtan mondhatjuk: egyedülálló) érték, amelynek megvédéséért megéri minden fáradság.
