Ahol ízlését nem támasztotta alá a politikai fegyelem, mint például a ruhák színösszeállításában, magárahagyottan, rendszertelenül s naivul tévelygett a rikító pátosz vagy az érzelgősség útvesztőiben; egy ízben ragyogó szemmel, boldogan mesélt Lőrincnek egy Berlinben töltött hetéről, amelynek minden estéjén "egy remek italt ivott, egy úgynevezett potsdamer Stange"-t, világos sört málnaszörppel keverve.
Olvastam egyszer egy diktátorok pszichopatológiájáról szóló könyvet (most is itt áll polcomon), amely bemutatta egyebek között Hitler furcsa szerelmeit. Abban a könyvben láttam meg egy képet a Führer legnagyobb szerelméről, saját unokatestvéréről, Angela Raubalról. Nagyon meglepett ez a két világháború között készült felvétel. Valahogy úgy éreztem, hogy akár ma is készülhetett volna. Valahogy mintha a húszas-harmincas évek világa, nőképe, viselete, viselkedése, életfelfogása sokkal közelebb állna hozzánk, mint a húszas évek világa állt például a századfordulóéhoz képest.
Talán a kép elhelyezése is teszi? Hogy a századforduló táján a nők még nem fürödtek volna a tengerparton (amit a háttérben látható nagy víz sugall)? Vagy a hajviselet? Ez a fura, rövid frizura, mely egészen szemben áll a viktoriánus vagy ferencjózsefi kor zárkózott kimértségével, szemérmességével? Vagy ez a különös, mintás pulóver?
Akárhogy is, a kép megborzongatott. Íme, ez a hitleri kor egyáltalán nem volt olyan messze tőlünk, nem a középkorban volt, amikor talán még teljesen másféle emberek élték teljesen másmilyen, ma már számunkra szinte érthetetlen mindennapjaikat! Nem, ez a mi korunk! Ez az emancipált nők kora, ez a liberalizmus kora, egy sportos, racionális, üzleti, ízig-vérig mai kor! És éppen ebbe a korba pottyant bele valami, amivel senki sem számolhat, senki sem gondolhat a hétköznapokon, a koncentrációs táborok ember alatti világa. Az iszonyat nincs messze tőlünk, sőt itt van bennünk, egészen közel. Valami ilyesmit éreztem, amikor megláttam Angela Raubal fotóját.
És valami hasonló érzés fogott el, amikor megnéztem a Hitler utolsó napjait földolgozó Bukás (Der Untergang) című német filmet. Semmi misztikum a képeken, semmi ködgomoly, semmi homály, ellenkezőleg: a legnyersebb realizmus és hétköznapiság; emancipált nők, kocka alakú épületek, szabadszájúság, kapitalizmus. A mi korunk. A politikai rendszer persze más, de az élet mindennapjaiban (a ruhaviseletben, az épületek formáiban, a szóhasználatban) valami mélyebb, félelmetes azonosság.
Sokat gondolkodom újabban a harmincas évek világáról, és most, hogy végigolvastam Déry Tibor A befejezetlen mondat című regénykolosszusát, melyről épp egy hónapja tettem említést itt a blogomon, még határozottabb képet tudok alkotni róla. A regényt Déry 1934 és 1938 között írta, és döbbenetesen realista sokrétűséggel eleveníti meg saját korát. Aki kíváncsi rá, hogy milyen lehetett a harmincas évek Magyarországa, annak biztosan ezt a könyvet ajánlanám, olvassa el, olvassa végig: olyan volt.
A korról, a Horthy-korról két egyformán hamis kép él ugyanis a közvéleményben. Az egyik kép szerint ez egy polgári kor volt, Karinthy, Kosztolányi, Szerb Antal kora, amikor az emberek közti viszonyokban még élt a tisztesség és nagyvonalúság, létezett egyfajta továbbélő polgári műveltség, elegancia, jólneveltség, melyet később a kommunizmus szétzúzott, tönkrevert. A másik hamis kép ennek ellentéte: e szerint a Horthy-rezsim lényegében egy fasiszta rendszer volt, amelyben a másképp gondolkodókat kíméletlenül elnyomták, a politika Hitlerrel és Mussolinival enyelgett, miközben a társadalom nagy része koldusszegényen nyomorgott.
Valószínűleg az az ember, aki 1938-ban halt meg, egyik leírásra sem ismerne rá, nem is értene belőlük semmit. Pontosan ezért olyan hihetetlenül izgalmas Déry Tibor műve, melynek írása 1938-ban lezárult, szóval szerzőjének sejtelme sem lehetett arról, hogy mi fog még következni (jobbról és balról) az elkövetkező két évtizedben. A világ, amelyet ábrázol, megállapodott, látszólag konszolidált és "normális", az emberek kávéházakba járnak, beszélgetnek, gyárakban és irodákban dolgoznak, de a felszín alatt, az átlagember számára szinte észrevehetetlenül, iszonyatos romboló energiák feszültek benne.
Mindenképpen érdekes adalék, hogy a regény a korban nem jelenhetett meg. Látszólag világos, hogy miért, sőt még a mi, rendszerváltás után kiadott irodalomtankönyvünk is egyértelműen fogalmaz: "Az író már műve eltervezésekor tisztában volt azzal, hogy az adott társadalmi rendszerben nem jelenhet meg olyan mű, amely a munkásság osztályküzdelmeit egyetértően ábrázolja, így eleve az asztalfióknak dolgozott, a távoli megjelenés bizonytalan reményében." Déry Tibor tagja volt az illegálisan működő Kommunista Pártnak, így valóban lehetne feltételezni, hogy a könyv az osztályküzdelmet egyetértően ábrázolja. Csakhogy aki végigolvassa a regényt, annak számára ez az "egyetértés" finoman szólva sem tűnik olyan egyértelműnek. Sőt a könyv számos kivételes értéke közül talán az egyik legnagyobb, hogy mindenféle vélelmezett sematikusság hiányzik belőle; a munkásosztály tagjai és a kommunista pártnak dolgozó mozgalmárok semmivel sem rokonszenvesebb alakok, mint a nagypolgári család egymást alattomosan gyűlölő figurái. Szinte a motívumháló legkisebb részleteiig is párhuzamosságokat lehet észrevenni a két réteg viselkedésében. Ezek és azok is gyűlölködnek, gyilkolnak, szurkálódnak, vagy éppen kibékülnek, megbocsátanak, és a maguk módján nagyvonalúak vagy önfeláldozók. Szó sincs róla, hogy az önző polgárságot fölváltaná majd a világforradalomban a teljes társadalomban gondolkodó proletariátus. (Lehet, hogy a megírás előtt volt olyasféle szándéka Dérynek, hogy ilyesmit fejezzen ki, de a jelek szerint ennél egyszerűen sokkal, de sokkal jobb író volt.)
Akkor miért nem jelenhetett meg a könyv? Vélhetően éppen azért, amiért később a baloldali rezsim is (csak éppen a másik irányból) elmarasztalta Déryt. A regény világa nem felelt meg a Horthy-kor önképének. A befejezetlen mondat csakugyan polgári világot ábrázol (szó sincs tehát arról sem, hogy Magyarországon akkoriban "fasizmus" lett volna), csak éppen ennek a polgári világnak mutatkoztak meg olyan vonásai, amelyek gyilkosabb (és mindenekelőtt: sokkal mélyebb) kritikái az adott rendszernek, mint egy sematikus könyv lett volna a proletariátus felsőbbrendűségéről.
Ez a polgári világ már egy bomlóban levő világ volt. A hatalom csak mesterségesen, erőszakkal tudta egybentartani (stabilizálni), és a polgári világ illúzióját fenntartani. Valójában a társadalom már egy másik életet élt vagy akart élni, és ez megmutatkozott az épületektől fogva az életmódon át az öltözetig a hétköznapi lét legbanálisabb területein.
Lassan olvastam a regényt (Déry egyébként föl is szólít erre minket a könyv elején), sokszor megakadtam egy-egy mondaton, és percekig merengtem rajta. Hihetetlenül problémagazdag, sokrétű, elgondolkodtató műről van szó. Az egyik mondatot aztán elhatároztam, hogy ki fogom emelni, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon lényegeset ragad meg. Egy kommunista pártban dolgozó (de polgári származású) zsidó mozgalmár lányról (Krausz Éviről) derülnek ki a következők:
Ahol ízlését nem támasztotta alá a politikai fegyelem, mint például a ruhák színösszeállításában, magárahagyottan, rendszertelenül s naivul tévelygett a rikító pátosz vagy az érzelgősség útvesztőiben; egy ízben ragyogó szemmel, boldogan mesélt Lőrincnek egy Berlinben töltött hetéről, amelynek minden estéjén "egy remek italt ivott, egy úgynevezett potsdamer Stange"-t, világos sört málnaszörppel keverve.
Be kell vallanom, két szó ragadott meg e mondatban legelőször: rikító pátosz, érzelgősség. Mégpedig éppen azért, mert ez a stílusbotlás, stílushiba, ízléshiba azok közül való, melyekkel én magam is nap mint nap megküzdök, így jobban meg tudtam érteni, jobban azonosulni tudok vele.
Hiszen a mélységben lezajló folyamatok közül talán ez az, ami leginkább megmutatja, hogy miért érzem én annyira rokonnak a két világháború közötti kort, és miért tűnik oly megdöbbentően idegenszerűnek a XIX. (vagy pláne a XVIII.) század egy magamfajta "átlagembernek". Ez az a kor, amikor az ízlés elkezdett tömegesedni.
A polgári kor pontosan tudta, hogy mi ízléses, és mi nem az. Ízlését, azaz öltözetét, viselkedésmódját, étkezési szokásait, érzelmeit szigorú szabályok alakították. A rikító pátosz vagy az érzelgősség pontosan olyan kevéssé fért bele ebbe a polgári ízlésvilágba, mint a málnaszörppel kevert világos sör. Egy polgár számára kétség sem férhetett hozzá, hogy az ilyesmi kerülendő. A stílusoknak és ízeknek (azaz ízléseknek) az az eklektikus keverése, ami az édes málnaszörp és a keserű sör elegyét lehetővé teszi, a polgári világképtől idegen.
És tőlünk?
Tőlünk nem. Ma már egy olyan korban élünk (mondjuk, 1914 óta), amelyikben semmi sem tűnik egészen lehetetlennek. Szétestek a polgári világ stabilnak hitt rendező elvei. Ma mindannyian "rendszertelenül" és "naivul" "tévelygünk" a "pátosz és az érzelgősség" útvesztőiben, mert nem is tehetünk mást: mi nem olyan nagypolgári családokba születtünk bele, ahol a viselkedéskultúrát a polgári elvek szigora örökítette tovább nemzedékről nemzedékre. A posztmodern ember ízléstelen italokat fogyaszt, és mindig hajlamos a giccses elérzékenyülésre, a patetikus nagyotmondásra, a borzalmas színösszeállítású ruhák viselésére, meg úgy általában arra, hogy neveletlen, bunkó, nyers és kiszámíthatatlan legyen.
A kultúra eltömegesedésének ezt a folyamatát Ortega "a tömegek lázadásának" nevezte. Ő ezt még a két világháború között írta, így nem láthatta előre, hogy jóval többről van szó, mint lázadásról: forradalomról. Ma már a világ megfordult; ma már lázadni csak az ízlések totális pluralizmusa ellen lehet, mert ő az uralkodó. Ha valaki a polgári ízlésre jellemző viselkedési formák némelyike mellett szólal föl, az voltaképpen lázad, hiszen maga is tudja, hogy polgári világ nincs, nem létezik, végérvényesen elveszett a történelem útvesztőiben.
Déry Tibor regénye azért mély és látnoki, és azért nem tudott mit kezdeni vele sem a Horthy-kor, sem az utána következő, mert nem a politikum felszínét kapirgálja. Rátapint, hogy a harmincas évekre valami végérvényesen megváltozott a világban, és aki ezt akkor nem vette tudomásul, az vagy öngyilkosságba menekült, vagy illúziókba ringatta magát, vagy erőszakkal igyekezett föllépni az újdonság ellen, vagy naiv és büszke (esetleg szadista és diktatorikus) szószólójává vált a változásnak. Vagy pedig (akár a szerző) két világ határán billegve figyelte kíváncsian és talán kissé aggódva is, hogy mégis mi lesz ebből a világból, hová tartunk, mi lesz belőlünk.
