Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Az ősember életre kel

2017. október 02. - Csöncsön

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Tegnap éjszaka az m5 csatornán adták az Üvöltő szelek című filmet, egy 2011-es feldolgozását Emily Brontë csodálatos regényének. A film kongeniális volt, a tőle telhető módon visszaadta a regény különös, vad, kegyetlen hangulatát. Szélfútta magaslatok, ködös, esős, szeles, minden ízében barátságtalan és kellemetlen táj, nyers emberek, mégis valami megejtő szépség a részletekben, csodálatosan fényképezve.

Mit is mondhatok az Üvöltő szelekről, erről a kivételesen zseniális remekműről? Pár hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy készítek egy listát magamnak a "top 10" regényről, amit valaha olvastam. A magamfajta, aránylag sokat olvasó ember az élete során több száz remek regényt elolvas, szóval egy ilyen lista készítésekor kegyetlenül kell szűrni, csak a leg-legek maradhatnak benn. Angol nyelvű irodalmi szövegek közül csak egynek kegyelmeztem. Igaz, sok könyv van, ami alapműnek számít, és nem olvastam (boldog tartalék a jövőre); de azok közül, amiket igen, az Üvöltő szeleken kívül talán csak Faulkner munkássága mérhető az etalonhoz, Dosztojevszkij és Tolsztoj regényművészetéhez. Szerb Antal írta róla: "Ilyen vihar Shakespeare óta nem tombolt az angol irodalomban." És azóta sem.

Kerestem volna mondatot a filmből, amely megragadott, és amely méltó lehet az értelmezésre; de ahogy visszagondoltam, rájöttem, hogy ebben a filmben jóformán nincsenek is mondatok.

Akinek nem volt épp harmonikus gyerekkorának családi környezete (az enyém nem volt az), az tudja, milyen az, amikor nyersen törnek elő az indulatok az emberekből, és üvöltözésbe, verekedésbe, tébolyult ordításba csapnak át az érzelmek. Na, ilyen ez a film és a mű is; vad indulatok fűtik az alakokat, a lélek legmélyéről törnek föl (vulkánszerűen) a reakciók; mindenki mintha meg lenne tébolyulva; Dosztojevszkij előtt senki sem írt ennyire modern regényt. Tényleg a lélek legmélye, artikulálatlan gomolygása szólal meg, és olyan érzelmeket ismerünk meg (mindenekelőtt persze olyan szerelmet), hogy a szavunk is elakad a döbbenettől.

Képtalálat a következőre: „wuthering heights movie 2011”

De amiért a regény mégis felülmúlja a filmet, az Emily Brontë zseniális narrációs technikája. Az ember nem is érti, hogy ez a 30 éves korában meghalt, emberekkel szinte egyáltalán nem találkozó, a nagy angol puszta kellős közepén élő, világtól elzárt paplány hogyan is lehetett képes megírni egy ilyen monstrumot. Otthon írogatva létrehozott egy szerkezetet, amellyel legalább száz évvel megelőzte a korát. A történetet ugyanis az a szereplő meséli el, forró tea és befűtött kandalló mellett a regény férfi narrátorának, aki az egész nagy vidéken egyedül nevezhető normálisnak: a tébolyodott család bölcs, szeretetreméltó, megnyugtató, már évtizedek óta ott dolgozó nevelőnője, Nelly. Az őrületes érzelmek és a szenvtelen mesélő kontrasztja bizarr, varázslatos hatást vált ki, amit aligha felejt el, aki egyszer is végigolvasta a könyvet.

Szóval próbáltam keresni mondatot, mint ami kifejezhetné ezt a világot, de csak ezek a nyers verekedések, hatalmas bóklászások és hisztérikus érzelemkitörések jutottak eszembe. Elsőre. Mert aztán mégis csak eszembe jutott egy mondat. Catherine mondja Heathcliffnek:

Te jobban én voltál, mint amennyire én én vagyok.

Ez a mondat talán minden szerelem kvintesszenciája.

Aki nem ismeri a történetet, csak három mondatban a lényeg: Heatchcliff egy színesbőrű (cigány? néger? félvér?) árva gyerek, akit egy yorkshire-i farmer elvisz a birtokára. A farmer fia azonnal lenézi, gúnyolja és meggyűlöli őt; a lánya (ez Catherine) azonban azonnal kíváncsi lesz rá, és megszereti. Ennek a szerelemnek (és gyűlöletnek) a története a regény, melynek végén mindenki elpusztul.

Mielőtt értelmezni próbálnám a mondatot, nagyon gyorsan egy megjegyzés. Catherine-ék szomszédja (persze a szomszéd azon a tájon azt jelenti, hogy több kilométernyire) a Linton család. Mindenben ellentéte Earnshaw-éknak: kifinomult, gazdag, békés, nyájas, meleg hangulatot áraszt. Amikor 16 évesen először olvastam a regényt, nem értettem, hogy Catherine miért szereti jobban Heathcliffet, mint Edgar Lintont. Miért szeret jobban egy vadembert, aki egyáltalán nem tud viselkedni, koszos és ápolatlan, mint a tiszta és kifinomult Edgart. Jellemző. Akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy valójában mi a szerelem.

Heathcliff egy "vadember", igen, de éppen ezért hatol olyan mélyre, éppen ezért dúlja úgy föl az ember lelkét. A szerelem valami olyan ősi, tényleg atavisztikus borzongást ébreszt föl az emberi pszichében, mint alighanem semmi más a világon. Mindannyiunkban él egy ősember. És ez az ősember valódibb énünk, mint a civilizált maszkot magára erőltetni igyekvő külső ember.

A szerelem egyébként valóban szótalan is. Mit csinál egymással Catherine és Heathcliff? Mit? Semmit. Együtt szaladják körbe "Szelesdomb" erotikus kanyarulatait, bóklásznak, henteregnek a sárban, összemocskolják magukat, virágokat szednek, hagyják, hogy rájuk zúduljon az eső, fújja őket a szél. Nem beszélnek: együtt vannak. Ez az együttlét, ez a vadállati, civilizáció előtti létmód: ez a szerelem. Aki ezt megismerteti velünk, az önmagunkra ébreszt. És ha ez a valaki meghal, vagy mi is együtt halunk vele, vagy föltámasztjuk a halottat is. Az Üvöltő szelekben az utóbbi történik.

Nem Freud "találta föl" azt, hogy az ember énjének nagyobbik és meghatározóbb része mélyen elmerül az öntudatlanság és vadállatiasság mocsarában. És ez az elmerült, öntudatlanságba merült, hatalmasabbik rész, éppen mert az én tudatos elkülönítése előtti, valójában nem is feltétlenül nevezhető énnek. Könnyen lehet, hogy mások sokkal jobban kifejezik és előhívják saját tudattalanunkat, mint a mi tudatos énünk valaha is képes volna. Így kell érteni Catherine mondatát. Heathcliff inkább ő, "jobban" ő, mert többet hordoz saját valóságából. Abból a vad, felejthetetlen, gyermekkori borzongásokkal és csodákkal terhes világból, amelyet a legtöbb tudatos ember emlékei mélyére süllyeszt, és végül teljesen el is felejt. A nagy irodalom azonban (mint a szerelem) képes rá, hogy belevilágítson ebbe a termékeny mocsárba. És fölkavarja, amit ott talál. Igen, a nagy irodalom mindig fölkavaró.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr812919017

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.