Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Kizárás

2017. október 16. - Csöncsön

Aki kirúgja a labdát a pályáról, aznapra kizárják.

Nem kapott lámpát a villamosom, így végeláthatatlan ideig állt a megállóban. Meguntam, és inkább leszálltam eggyel előbb; úgyis sétára hívogatott az idő. 

Szeretek fölfedezni olyan utcákat, ahol még sohasem jártam. Pedig igazán sok helyen jártam már. Talán mondhatom, hogy ismerem Budapestet. Ezúttal a kerületem főképp cigányok lakta részén bandukoltam, megkapó, széteső házak, rendetlen udvarok, alacsony ablakok, színes vakolatok mellett. Gyönyörűen sütött a nap, aranysárga falevelek borították az utcát is és az ágakat is, az egész séta elmondhatatlanul csodálatos volt.

Azt hiszem, talán genetikailag is vonz valami a cigányokhoz. Nem, tudtommal nincs bennem cigány vér, de hajlam a cigányos életre, a vándorlásra, a kiszakadásra – tagadhatatlanul. Egyik nagybátyám, amikor már eluralkodott rajta a demencia, jóval hetven fölött, azzal ejtette kétségbe környezetét, hogy megszökött otthonról, fölült a vonatra, valahova, Bécs felé, és csak utazott, utazott, maga sem tudta, hova. Volt, hogy egy elhagyott vidéki állomáson találtak rá. De a hajlam a szüleimben is ott lehet; mi más magyarázná, hogy apám épp a "nyócker" kellős közepén, a Práter és Szigony utca sarkán nyitott magának műhelyet; anyám pedig pontosan ezeket az erzsébeti cigánylakta utcákat járja még ma is, ha tanítani hívják. És hát hogyne hívnák; az ajánlások szerint neki aztán "birkatürelme van" még a legbutább gyerekekhez is. Az egyik bátyám cigánylányt vett feleségül, én meg egyszerűen imádok bolyongani az ilyen környékeken, a VIII. kerület mélyebb részeit is szeretem, titkon meglesni, "van-e ágyukba párna" az ott lakóknak. 

Ahogy kijöttem a gettósabb részből, a lakótelep felé vettem az irányt, ahol fölnőttem. Továbbra is minden gyönyörű volt. Mondhatom, hogy egyre szebb a környék, egyre hatalmasabbak a fák, már alig látni tőlük a tízemeletest, ahol a gyerekkorom telt. Eszembe jutott egy mondat Dosztojevszkijtől az Ördögökből: "Minden jó." És Istenre gondoltam.

Láttam a házunk előtti óriási játszóteret is, és szórakozottan elolvastam a kiírást, mely hirdette, hogy focizni a pályán (mű)bőrlabdával (igen, így zárójelben ott volt a is, elmosolyodtam ezen a pontoskodáson) lehet, majd alatta:

Aki kirúgja a labdát a pályáról, aznapra kizárják.

Elsőre nem is tudtam mire vélni ezt a mondatot. Kizárják? Miért ez a szigorú büntetés? Körülnéztem a környéken. Vajon kinek okoz kárt egy kirúgott labda? (Mármint azon kívül, aki kirúgja, mert ugye érte kell mennie, olykor igen messzire.) A játszótér alaposan el van zárva a külvilágtól, törhető üvegnek, autóforgalomnak nyoma sincs, ameddig a szem ellát. Kit zavar vajon egy kirúgott labda? Megdöbbentem.

Emlékszem, gimnazista korunkban mennyit fociztunk. Sőt dehogyis csak gimnazista korunkban! Jobban belegondolva, egész gyerekkorom a focipályán telt. Az iskola udvarán volt egy betonpálya, és oda mentünk le az egyik osztálytársammal, amikor csak időnk engedte. A pályát kerítés vette körbe, de az igencsak intenzív használattól a kerítés sok helyütt bizony már "foltos", lyukas volt. Sokszor kipattant a labda a réseken (vagy olykor pusztán egy túlméretezett magas rúgás eredményeként), és akkor bizony koslathattunk utána. Volt, hogy egészen kalandos úton tudtuk csak megtalálni; sőt, emlékszem, volt olyan, hogy még úgy sem. Fölrúgtuk ugyanis az iskola tetejére, oda pedig még a legügyesebb fiúk sem voltak képesek fölmászni.

A gimnáziumban a szerencse sem állt mellénk. Az iskola pályája mögött ugyanis egy idős asszony udvara volt, aki nagyon nem nézte jó szemmel az átrúgott labdákat. Volt, hogy nem is volt hajlandó visszaadni, de hogy minden egyes alkalommal közelharcot kellett vívni vele, az egészen biztos. Persze ez érthető volt. Ahhoz, hogy visszaszerezzük a labdát, be kellett csöngetni a kapun, a néninek pedig föl kellett kelnie, kivánszorognia, szóval erősen megzavarta a nyugalmát a mi játékunk.

Nekem ezek az emlékek mind idilliek. Igazából minden idilli, ami a focizáshoz kötődik. A focizás a következő érzéseket hívja elő bennem: napsütés, jó idő, béke, nyugalom, barátság, szabadság, nyár, álom, gyönyörűség.

Igaz, nálunk még nem volt szó olyanról, hogy aki kirúgja a labdát a pályáról, azt kizárják.

Bevallom, nem is tudom mire vélni most sem. Ki az, aki jószántából akarná kirúgni a labdát a pályáról? Hogy lehet büntetni olyasmit, ami nem akarat kérdése? Vajon mennyire motiváló egy ilyen gondolattal a fejben játszani? Egy erősebb rúgás, és jön a parkőr, és aznapra vége a játéknak! 

Vajon ki lehetett, aki ezt a szabályt kitalálta? Bizonyára olyasvalaki, aki még soha életében nem focizott. Sőt olyasvalaki, aki még soha életében nem játszott. Aki nem tud játszani. Aki nem érti, hogy mi a játék. Mert a játék önfeledtség. Aki játszik, az soha nem gondol arra, hogy van világ a pályán kívül is. És ne is gondoljon rá.

Elszomorodtam a feliraton? Igazából nem. "Minden jó." Tudom, hogy a játék úgyis erősebb. Aki igazán játszani akar, azt az ilyen feliratok nem érdeklik; a parkőr meg bizonyára nem annyira ostoba, hogy tényleg érvényt szerezzen a tiltásnak. De valami tanulságot mégiscsak láttam benne. Lám, egyetlen rosszul megválasztott szó vagy gondolat is mennyire oda nem illő lehet. Mennyire vigyázni kell(ene) az ilyenekkel. Mert bár teljesen lényegtelen apróságnak tűnhetnek, sose higgyük, hogy az ilyen apróságok nem adódnak össze. És hogy talán nem sok-sok ilyen apróság miatt lesz kevesebb gyereknek igazán boldog a gyerekkora.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr2412992880

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.