Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Mért kell hogy nevess, Argentína!

2018. július 04. - Csöncsön

Végül 2006-ban már azt hittem, hogy Argentína bajnok lehet, hiszen a kartonja szerint a déli félteke egyik legnagyobb taktikusa, José Pekerman ült a kispadon, egy jezsuita egzisztenciába oltott Werner von Braun, kezében Petra cigarettával, röppálya-grafikonokkal és négyjegyű függvénytáblázattal, és tökéletesen is működött az egyhetvenes gépezet, egészen addig, amíg Pekerman túl nem taktikázta és el nem cserélte magát a németek ellen.

Ma délelőtt az egyik külvárosi buszon utaztam, békésen néztem ki az ablakon, és már a nap leendő történései kattogtak a fejemben, amikor megjelent egy ellenőr. Vagyis egy ellenőrnő. Termetes, rokonszenves asszony volt, a jegyemet vagy bérletemet kérte. Benyúltam a zsebembe, és megmutattam neki bérletigazolványomat. Alig tettem vissza, már a nem messze mellettem ülő férfinek az ellenőrrel folytatott beszélgetésére lettem figyelmes. A rossz arcú, rekedtes hangú férfinek nem volt sem jegye, sem bérlete. Amikor az ellenőrnő a személyi igazolványát kérte, a férfi elkezdett perlekedni, szemtelenül visszakérdezett, hogy és ugyan mi lesz, ha ő nem adja oda. Az ellenőrnek szemlátomást nem volt ideje vitatkozni vagy rendőrt hívni, úgy hagyta a férfit az ülésen, és a következő megállónál a társával együtt leszállt.

Odafordítottam fejem a férfi felé, a szemébe néztem, ő pedig gyűlölködő pillantást vetett rám.

Arra gondoltam magamban, hogy az ilyen utasok (a bliccelők) lényegében nem a közlekedési társaságot károsítják meg, hanem engem. És mindenkit, aki fizet a szolgáltatásért, melyet igénybe vesz. Kicsit olyan, mintha kivenné a zsebemből a pénzem. Vagyis nem is "kicsit"olyan, hanem pont olyan. A BKK-jegyek azok miatt drágulnak (ha drágulnak), akik nem korrekt módon élnek a közjavakkal. De ezt csak gondoltam, nem szóltam semmit. Annál jobban meglepett a gyűlölködő pillantás. Ennyire az arcomra lenne írva minden? Minden gondolatom és érzésem? Ennyire nem tudom eltakarni azt, ami bennem van?

Amikor a végállomáson leszálltam, még egy próbát tettem. Ismét rápillantottam a férfire. Erre kicsordult a pohár, a rosszarcú ember éktelen haragra gerjedt. Előbb csak rám rivallt valami olyasmit, hogy "nézzé' csak", majd már az utcán még utánam is kiabált mindenfélét, amiből csak egy valamit tudtam pontosan kivenni: "Fidesz-faszszopó!"

Fidesz-faszszopó? Miféle társadalmi állapot képes kiváltani egy ilyen mondatot? Honnan kavarodik föl ez a mély gyűlölet? Megdöbbentem.

Aztán arra gondoltam, hogy a gyűlölet sohasem érthetetlen. Ki tudja, milyen körülmények között töltötte ez az ember a gyermekkorát? Milyen benyomások érhették? Milyen emberekkel való találkozások alakították a személyiségét? Pont én csodálkoznék a gyűlölet létezésén és fölfakadásán? Pont én? Pont én, aki ájulásig tartó gyönyörrel és megdöbbenéssel olvasta Dosztojevszkijt, Nietzschét, Freudot, Erich Frommot, vagy akár Déry Tibort? Pont én, aki folyton a gyűlölet (és szeretet) lényegén gondolkodom? Pont én, aki szenvedélyes kíváncsisággal figyeli a labdarúgó-világbajnokságot, és 15 éves kissrác módjára képes kinyilvánítani teljesen irracionális szeretet- és gyűlölethullámait?

Arra gondoltam, amire már oly sokszor: milyen jó lenne ezzel a rosszarcú emberrel elbeszélgetni, és föltárni azt a (nyilvánvalóan mélyen ülő) fájdalmat, amely a gyűlöletet előhívta. Milyen jó lenne bocsánatot kérni mindenkitől, akit bánt a létezésünk, örökölt vagy fölvett attitűdjeink, a lét égbekiáltó igazságtalansága, hogy mindenkinek más sorsot, karaktert, testet, családot, gyerekkort és valóságot adott! De ez csak álom, ilyen beszélgetésre sohasem kerülhet sor. (A Boráros téren van egy hajléktalan, aki rendszeresen beszólogat nekem. Másoknak nem, csak engem szemelt ki. Nemrég egy péntek este ittas állapotban kószáltam a téren, éppen lekéstem a buszt, és legalább tíz percet kellett várnom a következőre. Akkor éreztem azt, hogy eljött a pillanat! Most megkeresem az embert, adok neki egy csomó pénzt, és beszélgetésre invitálom. Mesélje el, hogy hogyan került ilyen lehetetlen állapotba, fejtsük meg a rejtvényt közösen. De nem volt a téren, a józanság visszatértekor pedig már őrültségnek tartottam az egész ötletet; ilyenféle csodaszerű mélyinterjúk nem létezhetnek, vagy ha igen, megoldani semmit sem oldanak meg.)

Vagy mégis? Azt hiszem, lényegében azért nézek futballt, mert döbbenetes lélektani igazságokra világít rá. Megérteti, hogy milyen különös mechanizmusai léteznek szeretetnek és gyűlöletnek.

Hogyan lettem én például az argentin fociválogatott megveszekedett rajongója?

Mint írtam is a múltkor, az én "első vébém" a '90-es volt. Teljesen szűz voltam, előítéletmentesen közelítettem mindenkihez. A csapatok színe valószínűleg többet nyomott a latba, mint bármi egyéb. A bátyám a braziloknak drukkolt, és ki tudja? Ha a szerencsecsillagom úgy áll, hogy nem '90-et, hanem '82-t írunk akkor, ma talán én is egy őrült "brazilfan" volnék. Csakhogy 1990-ben a brazil válogatott mindenki másnál unalmasabb volt. Nemhogy nem szerettem meg őket, hanem a magasra helyezett elvárások miatt ("na majd őket nézd meg"), kifejezetten megutáltam. Igaz, Argentínát sem szerettem. Teljesen érthetetlen volt számomra, hogyan lehettek ők a címvédők, semmi sem volt a játékukban, ami erre predesztinálta volna őket. A brazil-argentin nyolcaddöntőn egy pillanatra megvillant aztán valami, ami már előhírnöke lehetett későbbi rajongásomnak (Maradona szólója és Caniggia gólja), ám a vébén ennek nem volt semmi folytatása. Örültem, hogy a döntőt a németek nyerték.

De '94 már beindította a változást. Az argentinok előbb Nigéria, majd Görögország ellen hihetetlenül jól játszottak, és gyönyörű gólokat lőttek. Éreztem, hogy megkap bennük valami. De talán a gólok utáni konfettizápor ekkoriban még nagyobb szerepet is játszott ebben a folyamatban, mint maguk a gólok. Aztán a két káprázatos meccs után kirobbant a botrány: Maradona doppingolt! Úgy omlott össze a káprázat Románia ellen, mintha ott se lett volna, Argentína tehetetlen hullaként fogott padlót. Akkor még nem tudtam, de ekkor született meg bennem a szeretet varázslata. Nem a káprázatos játék miatt, nem is a konfettizápor miatt, nem is a botrány miatt, és nem is a kiábrándító földbecsapódás miatt. Hanem e négy dolog miatt együttvéve. Ez a négy ugyanis azóta is (számomra) az argentin futball esszenciája.

Hatalmas öröm volt számomra nyolc évvel ezelőtt, amikor valaki, nevezetesen a kitűnő történész Csunderlik Péter, a Csucsuka nevű blogján meg tudott fogalmazni nagyon sok mindent abból, ami egy hétköznapi argentin-drukkert gyönyörrel és bánattal tölt el. A teljes írást csak ajánlani tudom mindenkinek, ám most hadd emeljek ki belőle egyetlen, lényegre tapintó mondatot:

Végül 2006-ban már azt hittem, hogy Argentína bajnok lehet, hiszen a kartonja szerint a déli félteke egyik legnagyobb taktikusa, José Pekerman ült a kispadon, egy jezsuita egzisztenciába oltott Werner von Braun, kezében Petra cigarettával, röppálya-grafikonokkal és négyjegyű függvénytáblázattal, és tökéletesen is működött az egyhetvenes gépezet, egészen addig, amíg Pekerman túl nem taktikázta és el nem cserélte magát a németek ellen.

Csucsuka szerint az argentin szövetségi kapitányok egytől egyig őrültek, belegabalyodnak elméleteikbe, és bukásukat is lényegében ez okozza. Ebben természetesen nagyon sok igazság van, de a lényeges elem a jelenségben számomra az, hogy mindegyik argentin kapitány máshogyan őrült. A meglepetések határtalanok, és ez az argentinok vébészereplését minden egyes alkalommal tökéletesen kiszámíthatatlanná teszi. Minden más nemzetről pontosan lehet tudni jó előre, hogy mit fognak csinálni. Lehet sejteni, hogy nagyjából milyen stílusú játékot játszanak majd; hogy inkább támadni fognak-e, vagy inkább védekezni; hogy sokgólos meccseik lesznek-e vagy kevés gólosak; és az eredményeik is nagyjából előre megmondhatók. Természetesen vannak meglepetések, de ezeket éppen az jellemzi, hogy meglepetések. Az argentinoknál nincs mihez viszonyítani: az a meglepetés, ha nem történik valami előre teljesen kiszámíthatatlan esemény.

Képtalálat a következőre: „pekerman”És akkor térjünk rá Pekermanra. Tegnap is láthattuk őt mint a kolumbiai válogatott szövetségi kapitányát. Argentínával utánpótlás szinten sikert sikerre halmozott, jezsuita egzisztenciába oltott Werner von Braunként pedig valójában zsidó származású, és valóban atipikus edző, megjelenése kifejezetten elegáns, decens, inkább hinnénk filozófusnak, mint futballedzőnek. Kolumbiával is megragadta a lehetőségeit, taktikailag fölnőtt a feladathoz (vagyis ahhoz, hogy Kolumbiával minden idők legjobb eredményét érje el; sikerült is neki négy éve), a váratlan nehézségek ellenére (gyors piros lap rögtön az első meccsen, a legjobb játékosuk, James Rodriguez sérülése stb.) kihozták a maximumot a tornából, és elvitték a 11-es párbajig az Anglia elleni nyolcaddöntőt.

Hogyan lehet tehát, hogy Argentínával ő is átélte a halálos zuhanást? Hát úgy, hogy túltaktikázta. Túlgondolkodta. Elkezdte a sorsot kísérteni, mígnem az visszacsapott. (Úgy gondolta, hogy a németek Riquelme és az akkor még fiatal Messi nélkül is verhetők.)

Ez a túlzás, ez a túláradás, túlságba vitel, ez az istenkísértés azonban szerves része az argentin futballnak, majdhogynem mondhatnánk: a lényege. Nincs középút. Élni csak halálosan szenvedélyesen lehet.

Az egész 1958-ra megy vissza. Ekkor, egészen pontosan 1958. június 15-én Argentína a világbajnokságon 6-1-es megsemmisítő vereséget szenvedett Csehszlovákiától, és kiesett a csoportkörben. Az esemény mélyen megrázta Argentínát, és ekkor valami különös dolog történt. Addig az argentin futball brazilabb volt a brazilnál, a látványos, gyönyörű támadófutball esszenciája volt. Buenos Aires szűkös utcáin tanulták meg az argentin gyerekek a focit, és ott csak a legeslegügyesebbek, legeslegtechnikásabbak élhettek meg, akik képesek voltak zsebkendőnyi területen is cselezni. A csehszlovákok elleni 6-1 azonban ráébresztette Argentínát, hogy ennek a futballnak vége. És ekkor 180 fokos fordulatot vettek: semmi sem számít, csak az eredmény. Minden eszköz, a legmocskosabb is megengedett, ha győzelemhez vezet. Az a szép játék, amelyik győz.

Képtalálat a következőre: „sabella”Ez az esemény az oka, hogy Argentína stílusa mind a mai napig az összes nagy futballnemzeté közül a legkiszámíthatatlanabb. Mert persze a "régi" futballnak is megmaradtak a hívei és professzorai, miközben az új, a mocskos futball is kinevelte a maga zsenijeit. Megdöbbenünk, ha azt látjuk, hogy Pochettino ugyanúgy argentin, mint Simeone; hogy Bielsa is argentin és Sabella is, miközben a csapataik játékstílusa között ég és föld a különbség.

Négy éve Argentína a "csak az eredmény számít" szemlélet egyik legkiválóbb képviselőjével, Alejandro Sabellával vágott neki a tornának, és az egész vébén összesen négy gólt kapott —ám hét meccsen csupán nyolcat lőtt! Most a "bielsista" Sampaolival futottak neki: négy meccsen 6 lőtt és 9 (!) kapott gól a mérleg. Sose lehet tudni, mi jön. Képtalálat a következőre: „sampaoli”

Csak az biztos, hogy sohasem nyernek? Nem, még ez sem biztos. Valójában Argentína a világ egyik legeredményesebb futballnemzete, 2 világbajnoki arannyal, 3 ezüsttel és számtalan Copa América-sikerrel. Ahogy a teljes bukás, úgy a teljes győzelem is ott rejtőzik az élet kártyajátékában.

Ez a kiszámíthatatlanság, azt hiszem, az, ami nálam beindította a szeretet működését. Mintha valami olyasmit jelezne, hogy nem, nincsen stabil és kőbe vésett rendje a világnak, vagy ha van is, az a mi csekély értelmünkbe nem férhet bele. Sohasem lehetünk okosabbak nála. És éppen saját magunkon fogjuk megtapasztalni, hogy sohasem lehetünk okosabbak. A világ nem egyhetvenes gépezet. A rosszarcú ember engem ma azért gyűlölt, mert felfogása szerint én egy kényelmes társadalmi helyzet pozíciójából néztem le őt. Nem tudja (vagy elfelejtette), hogy mindannyiunk viszonya a világhoz jóval labilisabb ennél, és a katasztrófa istennyilája mindannyiunkba belecsaphat. Azért gyűlölt, mert azt hitte, nincsen szükségem rá. A szeretet ott jelenik meg, amikor észrevesszük a másik eredendő kiszolgáltatottságát; észrevesszük, hogy szüksége van ránk.

comments powered by Disqus