Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A Kádár-korszak gazdagjai

2018. augusztus 11. - Csöncsön

A milliomosok száma a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig mintegy tízszeresére nőtt!

Rendkívül izgalmas könyv akadt kezembe a minap, nagy kíváncsisággal és figyelemmel kezdtem el olvasgatni. A címe: Hétköznapi élet Kádár János korában. 2006-ban adták ki, és tele van Kádár-korabeli képekkel, idézetekkel, melyek közé az 1956-tól (illetve részben 1945-től) 1989-ig tartó mindennapi élet különböző vetületeinek leírásai ágyazódnak. Olvashatunk a lakásokról, az étkezési szokásokról, a berendezési tárgyakról, az öltözékekről, egyszóval arról, hogy milyen lehetett élni akkor, mivel töltötték az emberek az idejüket.

Nekem a Kádár-korszak a gyerekkorom volt (1981-ben születtem), így leginkább csak homályos emlékképeim vannak róla, miközben világosan látom, hogy életünk legfontosabb jegyeit, világfelfogásunkat a gyerekkorunkban szerezzük meg; ezért különösen érdekel minden, amit erről az időszakról egy külső szemlélő mondani tud.

Bevallom, sok minden van, ami meglepett a leírásokban, sok új dolgot tudtam meg, illetve sok olyasmit olvastam, olvasok a könyvben, amit talán érzékeltem, de még sohasem tudatosítottam magamban, és sohasem gondolkodtam róla úgy igazán. Összességében az látszik most a legfőbb tanulságnak, hogy a Kádár-kor "jólétéről", "idilljéről" kialakult kép csak a megelőző időszak (az ötvenes évek) totális elnyomorodásához képest, annak tükrében, azzal összehasonlítva alakulhatott ki (és ahhoz képest tényleg jogosan); valójában a hatvanas-hetvenes évek élete (akár a maival is összevetve) nagyon is szűkösnek, nyomorúságosnak, zártnak, nyomasztónak tűnik föl. Akárhová pillantunk, szembeszökőek az élet sivárságának, szűkösségének, fojtottságának tünetei. Egyenházak, egyengondolatok, egyenvágyak, egyenruhák. Mi is érzékeltük ezt gyerekként még a nyolcvanas években, csak természetesnek vettük, és nem gondoltunk többet vele. Miután pedig vége lett a korszaknak, a fojtottság érzete egy pillanat alatt elpárolgott, hiszen túlestünk rajta, sőt szinte már (mint egy elmúlt, egzotikus korra) vágyni is kezdtünk vissza rá. A történelemnek ördögi pszichológiája van.

Ámde valami sokkal meglepőbb dologról szeretnék írni.

Valamiről, ami valójában szintén már régóta tudatom perifériáján van, de megfogalmazni még sose tudtam igazán.

Sokszor elcsodálkoztam már rajta, hogy vajon hogy volt lehetséges egy "szocialista" társadalomban, szóval egy olyan társadalomban, amelyikben mindenki dolgozott és pénzhez jutott, magánjellegű üzletelést pedig hivatalosan senki sem folytathatott, szóval egy olyan formára szabott társadalomban, mint a "létező szocializmus", hatalmas vagyoni különbségek kialakulása. Mégis hogyan? Vagy talán az emlékeim tévesek, és a vagyoni különbségek csak később alakultak ki? Nem. Az emlékeim nem tévednek. Ezt olvasom a könyvben:

A milliomosok száma a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek közepéig mintegy tízszeresére nőtt!

Hogy ezt a "milliomos" szót kontextusba helyezzük, érdemes megemlíteni, hogy az átlagbér 1978-ban bruttó 3687 forint volt, vagyis mai viszonyokra vetítve nagyjából egy százas szorzót alkalmazhatunk. Honnan termett elő a hetvenes-nyolcvanas években ennyi gazdag ember?

A könyv két tényezőt említ. Egyrészt a hetvenes években (részben a nyugati kölcsönök hatására) dinamikusan emelkedtek az átlagbérek, volt tehát mit félretenni. Ez önmagában azonban nem magyarázhatja a milliomosok megszaporodását. Havi 3000-ből ha életem végéig félre is teszem akár a teljes jövedelmem felét, akkor sem leszek milliomos. (Pláne, hogy a befektetési lehetőségek a korban finoman szólva is limitáltak voltak.) A másik tényező érdekesebb és elgondolkodtatóbb. A hetvenes évekre Magyarországon kialakult egy "második gazdaság" is. Jogilag immár megengedett volt bizonyos fokú magánüzletelés. Ekkor terjedt el ez a csúnya szó: maszek. Az üzleteléshez azonban az embernek (legalábbis ha sikeres akart lenni) meglehetősen kreatívan kellett mozognia a kötöttségek között, kiskapukat kellett találnia, az államot folyamatosan ki kellett játszania, egy népszerű magyar kifejezéssel szólva: "ügyeskednie" kellett.

És akkor egyszerre revelációként döbbentett meg a felismerés! Hogy is szólt az idézet? 1970-től 1985-ig. Hiszen ezek az emberek nagyjából akkor lehettek 30-40 évesek! Tehát nagyjából 1940 és 1950 között születhettek. Ők az a generáció, amelyik végül is "levezényelte" a rendszerváltást, és amelyik a Kádár-korszak állami, jogi kötöttségeiben a szabad meggazdagodás gátját láthatta.

Vajon nem pontosan ezek az emberek, ez a réteg volt az, amelyik olyanná tette a rendszerváltást, amilyen az lett? És nem pontosan ennek a rétegnek a gyermekei, akik tehát ebben a miliőben, ebben az eszmeiségben nőhettek fel, határozzák meg mind a mai napig társadalmunk értékrendjét? Vajon nem éppen ők adták a sikeresség mintáit?

Hirtelen megértettem annak a közhelynek a valódi jelentését, hogy a Kádár-korszak szemlélete tovább él a mai társadalmunkban is. Mert milyen értelemben is él tovább? Olyan értelemben, ahogyan azt az 1970 és 1985 között meggazdagodott generáció továbbadta. Ez az értelem pedig egyetlen szóval úgy lenne összefoglalható: materializmus.

A Kádár-korról bennem a könyv alapján kialakuló kép mindenekelőtt azért nyomasztó, mert egy rémesen materialista létszemlélet bontakozik ki belőle. Mintha az élet valamennyi szegmensét az uralná el, hogy legyen mit enni, legyen mosógép, hűtőszekrény, autó, trabi és hétvégi ház. Különösen a megelőző időszakhoz képest ezek valóságos csodáknak számíthattak akkor, és joggal érezhette magát a '70-es évek elején élő ember úgy, hogy valami magasztos történik az életével. (Azaz: az anyagi gyarapodásnak akkoriban igenis lehetett egyfajta szellemi vonatkozása is, a szabadság kiterjedése.)  Ám ez a szellemi vonatkozás a '80-as évekre teljesen kiürült. A gyarapodás öncéllá, végcéllá vált. A hivatalos ideológiában már a hetvenes években sem hitt senki, de tíz évvel később már végképp nem volt semmi, ami a materiális gyarapodáson túl az emberi létnek értelmet, célt adhatott volna. A rendszerváltást pedig azok vezényelték le, akik ebben a szemléletben a legsikeresebben tudtak lavírozni, és sikerreceptjüket az egész társadalomra átörökíthetőnek vélték.

A korszakokat emberek teremtik, az emberéletek azonban többnyire nem zárulnak le egy-egy fontosnak vélt évszámnál. A '70-es évek szemlélete ugyanúgy tovább élt a '90-es években, ahogy a '70-es években meggazdagodott "elit" gyermekei is azon a sikerrecepten nevelkedtek, amely szüleiket milliomossá tette. Ennek a receptnek pedig a legfontosabb jegyei: sose játssz nyílt kártyákkal, próbáld meg becsapni az államot, kerüld meg a szabályokat, találj kiskapukat, szemed előtt a meggazdagodás esélye lebegjen.

Íróasztalomon, ahol ezeket a sorokat írom, két régi képeslap áll; ha odanézek, őket látom. Az egyik képeslap kerületünk csodaszép szecessziós városházáját mutatja. A másik kép egy századfordulós téli napon ábrázolja a Ferenc József-hidat. Amikor leültem írni, az jutott eszembe, hogy nem igaz, nem, egyáltalán nem szükségszerű, sőt igazából nem is jellemző, hogy egy ország elitje materiális szemléletű legyen. A korszak, amelyben a városházánkat vagy a Szabadság-hidat megalkották, még ismert olyan fogalmakat is, mint szépség, kultúra, elegancia.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr7414175337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.