Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A kocka vetületeiről és a buborékokról

2018. szeptember 03. - Csöncsön

Ha nézni kezdek valamit, akkor annak egyetlen vetületét látom csupán, miközben jól tudom, hogy számos egyéb vetülete is van, amelyek azonban az adott irányból éppen nem láthatóak.

Nem is tudom, mennyi, talán tíz év is eltelt azóta, hogy utoljára nyaralni voltam. Az "üzem" (ahogyan a Száll a kakukk fészkére elmegyógyintézetének egyik lakója a termelés világát vagy talán magát a világot nevezi) teljesen bedarált, magába szippantott. Egyre jobban éreztem, hogy szükségem van a fölfrissülésre, arra, hogy megváltoztassam egy kicsit a látószögemet, a helyet, ahonnan ránézek a valóságra.

Így hát, amikor egyik kedves ismerősöm megemlítette, hogy eljöhetnék Szigligetre, a József Attila Kör nevű irodalmi társaság által szervezett JAK-táborba, elkezdett mozogni bennem a gondolat, hogy igen, ide elmegyek, miért ne mennék el, muszáj elmennem. Pontosan valami ilyesmire vágyom. Visszatérni az irodalmárok közé, részt venni az általuk kínált programokon, versekről, novellákról, kritikákról beszélgetni, olykor vitázni, beszívni a Balaton partjának levegőjét, sétálni a csodás borvidéken, kirázni fejemből a nagyváros ezerarcú dohogását.

Jelentkeztem hát a táborba, befizettem a jelentkezési díjat, és szerda reggel útnak indultam.

Az utazás elérte a célját. Vasárnap délben, amikor hazaérkeztem, olyan arcát mutatta meg Budapest, amilyennek talán még sohasem láttam. Elbűvölt. Egyszerre nemcsak értettem, de teljesen át is éreztem, hogy miért rajonganak úgy érte a turisták. Budapest őrületesen heterogén. A legkülönfélébb emberek színes sokaságát láttam, piszkot és szépséget egymásra dobálva, öreget, fiatalt, gazdagot, szegényt, értelmiségit, munkást, közmunkást, irodai dolgozót és bolti eladót, pólóban, pulóverben, ujjatlan blúzban, mosollyal, bánattal, szakállal, nyaklánccal, fülbevalókkal. Úgy éreztem, végre, itt vagyok, itthon vagyok, ez az én életem, ez a heterogén közeg, itt tudok végre szabadon lélegezni.

Szóval nem éreztem jól magam az írók, költők és kritikusok között a kies Szigligeten? Szó sincs róla! Kitűnően éreztem magam, és nagyon jót tett az egész nyaralás, a friss levegő. Megismertem néhány nagyszerű embert is, voltam egy kiváló kritikaműhelyen, egy rendkívül gondolatgazdag filozófia-olvasó szemináriumon; a líraműhelyben verseket javítgattunk, este pedig beszélgetések zajlottak irodalomról, és más ily fontos emberi lomról. Egyetemi éveim szellemi pezsgését éreztem visszatérni.

De éreztem, pontosabban megértettem valami mást is, és olyan éles kontúrokkal láttam, hogy attól szinte magam is megijedtem.

Először is magamról. Úgy szoktam tekinteni magamra, mint aki mesterien kezeli a nyelvet, igényesen beszél, megválogatja a jelzőit, minden szót háromszor megfontol, mielőtt bepötyögné. Ez az önmagamról szerzett tudásom e napok során hatalmas ütést kapott. Rádöbbentem, hogy sehol sem vagyok e téren azoktól, akik valóban írással foglalkoznak. Igen, igen, az igazán kiérlelt stílusban ki van irtva minden fellengzés, üresjárat, tautológia. Az igazi író (vagy kritikus) még annál is sokkal jobban megdolgozza a nyelvet, ahogyan én megdolgozom. Alázatot kell tanulnom, ha az írás nagyüzemére gondolok. A saját kis buborékomból ez a nagyüzem másmilyennek látszott eddig. Most nagyon közelről megláttam, milyen finom szálakkal szőnek ott.

Mert nagyüzemről van szó, ez a felismerés is minden korábbinál élesebben hasított belém. Az írás teljesen szabályos szakma. Ki lehet tanulni, nagyjából bárki kitanulhatja, aki valamilyen érthetetlen okból ambíciót érez rá. Megvannak a publikálás szabályai. Először folyóiratban kell megjelenni, aztán hozzákapcsolódni egy írói körhöz, ahol közösen csiszolják egymás szövegeit, majd amikor ez a csiszoló munka már tűrhető verseket vagy novellákat eredményez, a kör kiadójánál megjelentetni a kötetet. A kötet azt jelenti, hogy az ember bejelentkezett a szakmába, innentől jön a továbblépkedés. A kritika megmondja, hogy érdemes-e. Ha érdemes, akkor jönnek az újabb publikációk, immár rangosabb folyóiratokban, majd az újabb kötet, lehetőleg már rangosabb kiadónál. Aki aztán elkerül a Jelenkor vagy a Magvető Kiadóhoz, az befutott szerzőnek tekinthető, az iparág teljes jogú tagja, akit onnantól kezdve sasszemmel figyel a kritikai szakma, és megindul a kanonizálási folyamat. Ha aztán a szerző nem lustul el, és folyamatosan publikál, megkapja a szükséges díjakat, és bekerül a "nagy" vagy "jelentős" írók (költők) közé. És ez nagyjából így megy, amióta létezik könyvkiadás. Fura, hogy eddig nem láttam ezt az üzemszerűséget, pedig ha láttam volna, lehet, hogy kísérletet teszek magam is, hogy az utat végigjárjam. Utólag azonban a legkevésbé sem bánom, hogy nem így történt.

Hiszen ez egy buborék. Ahogyan a magam szemében észrevettem a gerendát, egyszerre ennek a kifinomult világnak a szemében is egy önreflexív, önmagával feleselő, önmagának üzenő világ pillantása nyársalt föl, amely egész kontinenseit nem veszi tudomásul a létezésnek. Nehéz ezt máshogy mondanom, és pár nap óta különösen tudom, hogy mennyire nagyon nehéz, meg azt is, hogy kellene. Finomabban, pontosabban, elegánsabban. Azt látom, hogy a világuk önmagában teljes; mondhatni: beteljesült. De én, akit erről a pörgettyűről lesodort a kétségbeesés centrifugális ereje, egyszeriben kívülről látom ezt a buborékot, és valami borzadás fut végig a gerincemen.

Nem azért, mert ők benn vannak, és én meg kinn. Hanem azért, mert megláttam azt is (éppen ezáltal is), hogy a saját buborékáról az ember szinte soha nem vesz tudomást.

Az utolsó nap estéjén olyan szorongás és magány kezdett el fojtogatni, amilyet azok érezhetnek, akik az éjszakájukat az utcán töltik, mert úgy tudják, hogy nincsen otthonuk. (Hogy is mondta Lukács? Transzcendentális hajléktalanság.)

Aztán hazajöttem.

A vonaton egy Élet és Irodalom számot olvastam lényegében végig. Sok érdekes írás között egy kitűnő interjú Földényi F. Lászlóval, aki a melankólia kultúrtörténetéről írt köteteket, és aki már a beszélgetés kezdetén olyan felütést választott, amely egész gondolatmenetét bevilágította. Ezt mondta:

Ha nézni kezdek valamit, akkor annak egyetlen vetületét látom csupán, miközben jól tudom, hogy számos egyéb vetülete is van, amelyek azonban az adott irányból éppen nem láthatóak.

Az egyetemen egy professzorunk ezzel a képpel kezdte a fenomenológia tárgyalását. Ez az alapprobléma. Hogyan lehetséges, hogy mégis tudom, milyen a kocka, ha sohasem láttam egészben?

Amit éppen látok, szóval amiben éppen élek, a buborék, amely körülvesz és biztonságot ad, az mindig csak az egyik vetület. Tudom, hogy vannak más vetületek is, de ezt a tudásomat elfojtom, felfüggesztem, egy időre nem működtetem. Mert bele is őrülnék, ha mindig működtetném. Ez nem is baj, ennek így is kell lennie. Ám az elfojtás olyannyira részévé válhat a személyiségünknek, annyira belemerevedhetünk, hogy végül már egészen elfelejtjük, hogy amit látunk, az nem az egész.

Földényi F. László szerint mai világunk egyik legnagyobb fenyegetése, hogy csőlátásunk alakul ki. A csőlátás gesztusait ugyanis a világ visszaigazolja. Rövid Twitter-üzenetekkel amerikai választást lehet nyerni; egyszavas kampányok egész tömegeket mozgósítanak; Facebook-lájkok százai érkeznek, ha valaki nagyot és hatásosat mond; minél egyoldalúbb, annál erősebb, annál több követőt bevonz. A tudásunkat a kockáról elfojtja a látvány igézete, a buborék biztonságának ígérete.

Hogyan lehet ebből kitörni?

Nem tudok jobbat. Beszélgetni, beszélgetni és beszélgetni. Minél különbözőbb emberekkel. Minél több emberrel. Öreggel, fiatallal, gazdaggal, szegénnyel, értelmiségivel, munkással, közmunkással, irodai dolgozóval és bolti eladóval. Szóval egymással.

Azt hittem, elég olvasni róluk, és már látjuk is őket. Nem, nem elég. Az elég, ha engedünk a centrifugális erőknek, amelyek kipenderítenek a körből, amely körül körözünk.

Szóval el kell menni nyaralni. Csodákat fog tenni velünk.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr214220163

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.