Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A filmvetítések kora

2018. október 07. - Csöncsön

Lehet, hogy a németek egyszerűen csak nem akarták otthagyni a filmvetítést.

Mindig különleges élmény egy film után kijönni a moziból, és újra beleszippantani a valóságba. Akármi is volt a film, horror vagy vígjáték, dráma vagy mesefilm, a valóság mindig kívánatosabbnak látszik utána. Miért? Mert a valóság a miénk, itt van nekünk. Még befolyásolhatjuk, így vagy úgy. Azt hiszem, ezt is nevezte Arisztotelész katarzisnak; a művészet révén megtisztulunk az előítéleteinktől, és vadonatúj szemmel pillantunk az életünkre.

A héten — hosszú évek hagyományát követve — ismét megrendezték Budapesten és pár másik vidéki városban a német nyelvű műveket bemutató Sehenswert című filmfesztivált. Ennek idén az egyik legérdekesebb eleme volt a Hitler Hollywoodja című dokumentumfilm, amely az 1933 és 1945 közötti német filmgyártást mutatta be. Ezt a különlegességet én sem hagytam ki.

Amint kijöttem a film után a Művész Moziból, egészen különlegesnek láttam a szombat esti Nagykörutat. Mindenütt csupa idegent láttam és hallottam, franciákat, olaszokat, németeket, burkás muszlim nőt, feketéket, de lenyűgözött a magyarok változatossága is: fiatalok, idősek, hajléktalanok, jómódúak színes és összevissza kavalkádját láttam, és persze mást is, épületeket, oszló vakolatokat és kitatarozott homlokzatokat, a legkülönfélébb boltokat és kávéházakat, kocsmákat, teraszokat, csupa idegennyelvű felirattal. Miről beszél nekünk a kormány propaganda-kampánya, hogy ez egy homogén ország, és itt nincsenek bevándorlók? És hogy itt nincs szegénység se, mindenki boldog, és haladunk a meseország felé? Melyik világban él, aki ennek a kampánynak fölül? Muszáj volt egy kicsit elmerengenem azon, hogy mit tesznek velünk a filmek, amelyeket propaganda-szakemberek gyártatnak le. Hogy mit tesznek velünk a médiumok.

Azt hiszem, aki megnézi a Hitler Hollywoodja című filmet, más szemmel fog tekinteni a Harmadik Birodalom korára. És más szemmel fog tekinteni saját korunkra is.

A náci idők értelmezése már létrejötte pillanatától fogva hatalmas kihívást jelentett minden gondolkodó ember számára. Hogyan volt lehetséges az, hogy németek milliói elhittek egy olyan rémes ostobaságot, mely szerint Albert Einstein vagy Walter Benjamin alacsonyabb rendű lények, mint Hermann Göring? Mi történt Németországban 1933 és 1945 között? Mi volt ez az őrület?

Kapcsolódó kép

A Hitler korában készült filmekről a legtöbb ember keveset tud. Talán csak két mű van, amelyről egy téma iránt érdeklődő átlagos jártasságú ember tudni szokott. Leni Riefenstahl Az akarat diadala című 1935-ös munkája az egyik; Fritz Hippler Az örök zsidó című 1940-es filmje a másik. Az előbbi egy náci tömeggyűlés hangulatát, monumentalitását viszi színre (egyébként zseniálisan), az utóbbi pedig egy lényegében az Endlösungot eszmeileg előkészítő egészen alpári uszítás a zsidók ellen.

Aki azonban ennek a kettőnek alapján próbálja megérteni a náci kort, az nem fog sikerrel járni. Ez volt számomra a dokumentumfilm legfontosabb tanulsága. A legtöbb náci korban készült fim nem volt olyan zseniális, mint Riefenstahlé, és nem volt olyan aljas, mint Az örök zsidó. De a kor szabványa talán többet elmond arról, hogy mi is történhetett abban a 12 évben Németországban.

Képtalálat a következőre: „goebbels”Hitler hatalmas jelentőséget tulajdonított a filmeknek. Terve az volt, hogy Németországban egy saját Hollywoodot, egy amolyan ellen-Hollywoodot hozzon létre. A filmgyártást teljesen "gleichschaltolták", Goebbels engedélye nélkül egyetlen film sem kerülhetett ki a mozikba. A Harmadik Birodalomból eltávozott néhány világhírű színész és rendező; őket Hitler óriási pénzekkel megfizetett külföldiekkel igyekezett pótolni. Így került Németországba többek között a magyarországi származású Rökk Marika, de játszott Hitler Hollywoodjában például Ingrid Bergman is. A Harmadik Birodalom filmgyártása korántsem csak átlátszó propagandafilmekre korlátozódott; a legtöbb alkotásban a rendezők (akik között volt egynéhány rendkívüli tehetség is) közvetettebb módon legitimálták és éltették a rendszert.

Milyen volt ez a közvetett legitimálás? Milyen volt ez a bújtatott propaganda?

A hitleri, goebbelsi filmben mindenki vidám és nevet. Nagyon fontos szerep jut a zenének és a nagy tömegjeleneteknek. A szereplők készek meghalni a nagy célért, a halált olykor giccses eszközökkel misztifikálják. A filmek technikai színvonala még mai szemmel nézve is magas. Bravúros vágások, áttűnések teremtenek kapcsolatot a realista és az álomszerű ábrázolások között. El lehet képzelni, hogy a filmek elbűvölték a moziba járó közönséget.

Tehát nagyszerű filmek voltak ezek? Érdekes kérdés. Magam arra jutottam, hogy a nagy művészetnek valahol mindig erkölcsös művészetnek is kell lennie. Tudom, ez a fogalom nehezen megragadható, és emiatt erősen vitatható. Mégis, akárhány nagy műalkotásról gondolkodom, mindegyik valami igazat mond el az emberről. A goebbelsi film azonban, nekem úgy jött át a dokumentumfilmből, minden erénye mellett, álomvilágot épít. Lényegét tekintve giccses. Nem a valóság megértéséhez visz közelebb, hanem épp ellenkezőleg: eltávolít tőle.

Talán ott ragadható meg legpontosabban ez a valóság-ellenesség, hogy a goebbelsi filmből hiányzott az irónia. Aki jó, az mindig jó; aki rossz, az mindig rossz. Hiányzik annak érzékeltetése, hogy minden karakter összetett; a jókban is sok a rossz; a rosszakban is sok a jó. Hiányzik az a finom művészet, amely minden hatalmas műalkotásnak talán legbensőbb lényege: annak érzékeltetése, hogy a valóság végtelenül bonyolult.

Rendkívül elgondolkodtató volt a dokumentumfilm végén elhangzott mondat, amely egyfajta összegzése kívánt lenni nemcsak a goebbelsi mozinak, de az egész náci rezsimnek is:

Lehet, hogy a németek egyszerűen csak nem akarták otthagyni a filmvetítést.

Az egész hitleri rezsim lényegében egy hatalmas filmvetítés volt. Ebben a filmben egy hőstörténetet vittek színre. A kiemelkedő képességű árja német faj a maga rendkívüli szervezettségével, rendszeretetével és önfeláldozásával felülkerekedik az őt belülről féregként romboló alacsonyabb rendű fajokon, és eltökéltségével, vezértiszteletével meghódítja magának az egész világot. Hát nem gyönyörű film?

A németség tizenkét éven keresztül ennek a filmnek az igézetében lélegzett. Még szép, hogy nem akart fölállni a vetítés közepén. Csak egy-egy ember volt, aki kissé fintorgott, vagy aki azt mondta, hogy az ő esztétikai, etikai ízlésével összeférhetetlen ez a darab, és dögöljön meg az is, aki kitalálta. A többségnek tetszett a film.

Azt hiszem, ez a mozzanat magyarázza meg Hitler sikerét.

A német nép nem gonosz volt, hanem egyszerűen elhagyta őt az esztétikai érzéke. Elhagyta őt? Soha nem is volt. Nem azért, mert német volt, hanem mert nem népként, hanem tömegként működött. A tömegnek pedig soha sincs ízlése.

Ma már kezdjük érteni, hála a médiatudományok fejlődésének és saját legújabb tapasztalatinknak, melyeket az okoseszközök elterjedése hozott, hogy milyen rendkívüli hatással vannak az emberre a médiumok. A szerepük korántsem csupán a közvetítés. Egész tudatunk médiumok közvetítésével jön létre. Az, ahogyan a valóságot szemléljük, nem választható külön attól, amilyen eszközön át szemléljük.

A XX. század legnagyobb, óriási hatású új médiuma a film volt. Az emberek tudatát teljesen átformálták a filmek, egyszeriben elkezdtek egészen másképpen gondolkodni, elkezdték a világot filmeken keresztül szemlélni. Saját történelmüket filmként kezdték látni, emberi kapcsolataik filmjelenetekké váltak. Hitler és Goebbels zseniális módon ráéreztek arra, hogy mekkora erő rejlik ebben a változásban, és a maguk egészen perverz céljaikra használták ki ezt az erőt.

A náci korról még ma is filmekben gondolkodunk. Spielberg zseniális giccse, a Schindler listája érdekes ellenpontja a goebbelsi giccsnek. Filmtörténeti jelentősége alighanem abban áll, hogy maga ellen fordította a giccs eszközeit. Ma már alig tudunk máshogy nézni a náci korra, mint Spielberg szemüvegén át. De érdemes tudnunk róla, hogy Spielbergtől sem az úgynevezett valóságot tudjuk meg. (Hogy lehet a holokausztról giccsmentesen is szólni, azt éppen egy csodálatos magyar rendező, Nemes Jeles László mutatta meg többek között.)

Amikor kisétáltam a Művész Moziból, a tanulságokon töprengtem. Ott lehet-e hagyni egy filmvetítést? A náci korban persze az életével fizetett az ember, ha otthagyta; és az ember hajlamos megértést tanúsítani azok iránt, akiknek ez az ár akkor túl magasnak tűnt. De a mai filmeket — egyelőre — ilyen súlyos ár nélkül is ott lehet hagyni. Ilyen film ma például, hogy migránshordák akarják elárasztani Magyarországot és Európát, és a bölcs magyar miniszterelnök megvédi a fehér civilizációt ettől a behatolástól. Aztán ilyen film az is, hogy a Nagy Gonosz Sátán valahol a temérdek pénzén ülve titokban pénzeli ezt a behatolási folyamatot, hogy tönkretegye a fehér civilizációt. De ilyen film az is, hogy a Másik Nagy Gonosz Sátán a haverjaival Magyarország totális elbutítására tör, a népet minél nagyobb szegénységben igyekszik tartani, hogy könnyebb legyen kifosztania. Ilyen filmek között élünk ma.

Azt írja Kundera A lét elviselhetetlen könnyűségében, hogy a szovjet filmek giccséről, amelyek a békés szocialista társadalmat ábrázolták, ahol mindenki egyenlő és nagyon boldog, sokan úgy gondolták: a baj velük az, hogy a valóság, a létező szocializmus sokkal rosszabb, mint ezek a filmek, mert ott senki se boldog, ellenben mindenki nyomorog, sorban áll a kenyérért és a túlélésért küzd. Kundera szerint épp fordítva: a baj velük az, hogy ez a szocialista giccs sokkal rosszabb, mint a valóság. A létező szocializmusban, ahol az emberek nyomorognak és éheznek, lehet élni. A szocialista giccsben, a bazsalygó idióták világában, nem lehet.

Nos, erre gondoltam, amikor kiléptem a moziból. A valóság sokkal érdekesebb filmeket vetít, mint bármilyen propaganda-kampány.

comments powered by Disqus