Alacsony nyomású légtömegek úsztak az Atlanti-óceán felett; keletnek tartottak, az Oroszországot borító magas nyomású légtömegek felé, és eddig semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy északi irányban kitérjenek.

Gyakran vagyok úgy egy-egy mondattal, hogy nem tudom: tényleg hallottam vagy olvastam-e valahol, netán álmomban hangzott-e el, vagy pedig sem álmomban nem hallottam, sem nem hallottam vagy olvastam, egyszerűen csak a gondolataim jártak rajta, és úgy képzeltem, mintha álmodtam volna róla, vagy tényleg elhangzott volna. Így vagyok azzal a mondattal is, melynek tartalma valami olyasmi: "a buszmegállók esőbeállói kimeríthetetlen információ-források egy-egy társadalomról". Lehetséges, hogy talán Kontra Ferenc regényében olvastam ezt, melyről a Karakterre írtam könyvismertetést? Vagy csak az utcán sétálgatva jutott eszembe? Vagy valahol máshol olvastam? Vagy egy németórán hangzott el? Vagy tényleg álmodtam volna?

Végül is mindegy. A mondat mindenképpen igaz. Valahogyan, valamilyen mértékben, valamilyen kontextusban biztosan igaz. De még ha nem is volna igaz, arra okvetlenül alkalmas, hogy elgondolkozzunk rajta. Hiszen mik is vannak egy-egy ilyen esőbeállóban? Ha odafigyelünk, elég sok mindent találunk.

Újabban például gyakran látok Bookline-hirdetéseket, melyek arról szólnak, hogy a Bookline internetes oldalára be lehet küldeni kedvenc regényünk (vagy könyvünk) első mondatát, és így egy csomó pénzt nyerhetünk. A Margit-híd budai hídfőjénél lévő villamosmegállóban lettem figyelmes például a Harmonia Caelestis című Esterházy-regény egészen zseniális első mondatára, melyről tudvalevő, hogy egy barokk korban élt Esterházy-felmenőtől ("édesapámtól") vett szó szerinti idézet: "Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot."

Soha rosszabb kezdeményezést. Föl is mentem az említett oldalra, és bár beküldeni nem küldtem be mondatot, játékon kívül azért eltöprengtem, hogy én vajon mit küldenék be.

A "versenykiírás" így hangzik: "Amikor az első sor után tudod, hogy a sztori rólad szól. Amikor az első mondatban ott az egész történet. Amikor újra és újra elolvasod, mert nem bírsz betelni vele. Amikor évekkel később megpillantod, és végigfut az a jóleső borzongás a hátadon. Egy találkozás első, mindent eldöntő pillanata, ami aztán örökké elkísér - nekünk ezt jelenti egy könyv első mondata."

Igen, az érzés ismerős, nagyon is ismerős. Amikor kezembe veszem a könyvet, és már a legelső pillanatban érzem, hogy valami olyat fogok megtudni magamról, ami addig rejtve volt; hogy valami olyan kalandban lesz részem, amilyenre nagyon régóta vágytam; hogy a sok unalmas, fárasztó, ideologikus, sárdagonyában tapicskoló mondat után valami olyan szintjére kerülök a létezésnek, ahol más a levegő. Frissebb, fűszeresebb, gazdagabb. Ilyen egy nagy regény első mondata. Igen, megvan az érzés.

De melyik volt nekem a legnagyobb élmény? És miért?

Kutassunk hát az emlékezetemben. Mi jöhet szóba?

Rögtön García Márquez jut eszembe. De csak azért, mert tőle olvastam egy interjúban, hogy mennyire, de mennyire fontos egy regény első mondata. És csakugyan, két legnagyobb és legnépszerűbb regényének egyaránt egészen brutálisan "betaláló" a nyitása. Kéjérzetet okoz idézni, hát megteszem. Talán a Száz év magány startja az ismertebb: "Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe." Tudom spanyolul is persze, fejből. De nekem még ennél is jobban tetszik a Szerelem a kolera idején kezdése: "Ez történt most is: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig az üldözött szerelmek sorsára gondolt." Ez valami gyönyörű. Hadd idézzem spanyolul is, mert annyira szép. Era inevitable: el olor de las almandras amargas le recordaba siempre el destino de los amores contrariados.

Szóval Márquez nyer? Nem. Hiába a zseniális első mondatok, hiába bámulom és tisztelem a kolumbiai zseni regényíró művészetét, be kell vallanom, hogy ő nem az én íróm. Szeretem a két nagyregényét (és egyéb regényeit és írásait is), de én más alkat vagyok. Filozofikusabb, nem ilyen érzéki-tomboló.

Hát akkor legyen Kundera. A lét elviselhetetlen könnyűségének első mondata regénykezdetnek legalább annyira megdöbbentő, mint amennyire játékos-filozofikus: "Az örök visszatérés gondolata rejtélyes, és Nietzsche zavarba ejtette vele a többi filozófust: micsoda képtelen gondolat, hogy amit már átéltünk, egyszer ugyanúgy megismétlődhet, és hogy ez az ismétlődés is ismétlődhet a végtelenségig." Emlékszem az ujjongásomra, amikor megláttam ezt az első mondatot. Ez igen. Ez a regény biztosan tetszeni fog nekem.

Aztán ott van erős versenyzőnek a világirodalom két valaha élt legnagyobb írója (nem nagyon vagyok hajlandó vitát nyitni erről): Dosztojevszkij és Tolsztoj. Első Tolsztoj-élményem a Feltámadás volt, és emlékszem, köpni-nyelni nem tudtam a kezdő mondata után. "Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút - a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is." Elképesztő. Mintha egy isten beszélne hozzánk.

Persze az Anna Karenina kezdő mondatát is ismeri mindenki. Atyaúristen, mekkora író! Sose élt nagyobb. És ha valaki szóba jöhet, hogy talán mégis, akkor az Dosztojevszkij. Ő is minden regénye legelső mondatában már behúz, beszippant, mint valami csúcsteljesítményű porszívó, lehetetlen ellenállni az erőnek, ami a szövegeiben uralkodik. Karamazov testvérek, Bűn és bűnhődés, Feljegyzések az egérlyukból, Ördögök, Kamasz, Megalázottak és megszomorítottak, Játékos, és így tovább, megannyi feledhetetlen élmény. "Most, hogy belefogok hősömnek, Alekszej Fjodorovics Karamazovnak életrajzába, egy kissé zavarban vagyok." Ááá, zseni. Itt nincs is mit mondani.

Vagy keressünk a magyarok között? "A vonaton még nem volt semmi baj." Tökéletes ez is. (Szerb Antal kezdi így az Utas és holdvilágot.) Kosztolányi hogyan is startol? Ennek utána kell néznem, hiába hogy számomra Kosztolányi maga a tökély, az író, aki mindent tud, akibe nem lehet belekötni, az eszmény, az elérhetetlen, a varázsló, az egyszeri zseni és csoda. Természetesen tudom, hogy hogyan kezdődik például az Édes Anna, szóval hogy Kun Béla elrepül, de mi a legelső mondata? Ennek tényleg utána kell néznem. "Kun Béla repülőgépen menekült az országból." Igen, ez kosztolányis tökéletesség. De a mondat, amelyik mindig a fejemben van, és esélye sincs, hogy kimenjen onnan, az nem az első, hanem a tizedik: Legalább a Krisztinában ezt beszélték.

Vagy legyen az Iskola a határon? "Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt. " Egyből behúz, nem is kérdés. Vagy Mikszáthtól a Noszty-fiú? Ott is inkább a fejezetcím maradt meg, mint a kezdő mondat (Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene). Biztosan kihagytam még sokakat, akik esélyes pályázatot nyújtottak be. Sokakat, nagyon sokakat.

Van mégis egy regény, amely pontosan az első mondatával húzott be véglegesen, és ezért ebben a versenyben most nálam ő nyer. Ez Robert Musil monumentális regénye, A tulajdonságok nélküli ember, amelynek kezdő mondata Tandori Dezső fordításában így szól:

Alacsony nyomású légtömegek úsztak az Atlanti-óceán felett; keletnek tartottak, az Oroszországot borító magas nyomású légtömegek felé, és eddig semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy északi irányban kitérjenek.

Ahogyan ezt megláttam, tudtam, hogy ki vagyok zökkentve a világomból, a létezésemből, hogy valami rendkívüli történik velem.

Musil persze viccel, vagyis viccel is, miközben halálosan komoly. (Minden jó vicc halálosan komoly, és minden halálosan komoly dolog nagyon vicces.) A következő mondatok részletezik majd a leírást, például ekképp: "A levegőben csúcspontra ért a vízgőz feszítőereje, a páratartalom csökkent."

Ki akar regényt olvasni a vízgőz feszítőerejéről? Kit érdekelnek az Atlanti-óceán feletti légtömegek? Mi ez, valami földrajzkönyv?

Aztán Musil lecsapja a labdát is. "Egyszóval, ami e tényállást kissé régimódian bár, de igen alkalmasan kifejezi: 1913-at írtak, és szép augusztusi nap volt."

Mint mondom, vicc ez, de micsoda tétje van ennek a viccnek! Mert végül is az a tétje, hogy a körülöttünk történő eseményeket hogyan nevezzük meg. Az a tétje, hogy van-e nyelvünk a körülöttünk zajló folyamatok leírására. Nem jobb a tudományos nyelv? Nem pontosabb, igazabb, világosabb, érthetőbb? Miért mondjuk, hogy szép augusztusi nap van, amikor mondhatnánk azt is, hogy a levegőben csúcspontra ért a vízgőz feszítőereje? Van-e olyan pillanata az emberi nyelvnek, amikor ez a dilemma nem merül föl, nem lappang bennünk? Miért mondunk valamit így, miért nem úgy mondjuk?

Be voltam húzva, azonnal, egy olyan gondba, egy olyan kérdéskörbe, amelytől aligha szabadulhat az, akit érdekel a valóság, a világ, a létezés. Bevezetés ez a mondat a szépirodalomba, de úgy, hogy látszólag nem is oda vezet be, hanem valamiféle tudományos nyelvbe. És hát éppen ez itt a lényeg. Vagyis hogy a kettő szükségképpen egymásra van utalva, tudomány és művészet ugyanazt kutatja a maga eszközeivel, nyelvével, fogalmaival: mi ez az egész? Honnan jövünk? Hová tartunk? Mik vagyunk mi? Egyetlen mondatban összesűrűsödik minden, amivel folyamatosan küszködünk, csináljunk akármit is. Ezért ez az én első mondatom.