Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Miért nem tüntetek?

2018. december 09. - Csöncsön

Épp erre az attitűdre van szükségük az elnyomóknak: bölcsnek hiszik magukat, miközben lemondanak a cselekvésről és magasról tojnak a mások problémáira.

Érdekel a közélet, érdekelnek a társadalmi folyamatok, érdekel, hogy merre tart a világ, és hogy mivé alakul, érdekelnek a hatalom játszmái, a közös szabadság és boldogság lehetőségei — mégsem szeretek politikáról beszélgetni másokkal. Az ilyen beszélgetések szélsebes tempóban alakulnak át előbb vitákká, majd veszekedésekké, mígnem személyeskedésekbe és sértegetésekbe nem torkollnak.

Két jellemző attitűddel szoktam találkozni e viták során. Az egyik attitűd képviselői szerint én "libsibolsi" Soros-bérenc vagyok; a másik szerint épp ellenkezőleg: megtévesztett, szociálisan érzéketlen, önző, fellegekben járó fideszbirka. A kettő között nincsen út. Hát ezért félek a politikai vitáktól, mint a tűztől; és igyekszem is elébe vágni nekik, azzal mégpedig, hogy inkább magam írom le, hogy szerintem ki és mi vagyok: konzervatív.

A héten ismét alkalmam nyílt a Messengeren egy ismerősömmel vitázni. A vita sajnos ismét elfajult.

Szó esett például a "rabszolgatörvény" néven elhíresült törvénymódosításról, amely megnöveli a lehetségesen kiadható túlórák számát, tovább nehezítve azok dolgát, akik munkát vállalnak. A törvény ellen tegnap nagy tüntetést tartottak az Országház előtt, és az érdekvédő szervezetek további tiltakozásokat hirdettek meg az eljövő hétre is.

Vitapartneremnek jeleztem, hogy mi a véleményem. Tisztelem a tüntetőket, és örülök, hogy kiállnak a jogaikért, de én nem az vagyok, aki az ilyesmiben részt vesz. A válasz természetesen szitkok és sértegetések özöne volt, melyek velejét ez a mondat foglalta össze:

Épp erre az attitűdre van szükségük az elnyomóknak: bölcsnek hiszik magukat, miközben lemondanak a cselekvésről és magasról tojnak a mások problémáira.

Magamba kell néznem ilyenkor: csakugyan, nem tehetnék még sokkal többet a társadalomért? Nem kellene inkább most is az utcán lennem? Hallgatásom nem éppen azt eredményezi, hogy a munkavállalókkal egyre inkább bármit megtehetnek?

Természetesen tüntetni csak olyasmi ellen lehet, amivel nem értünk egyet, így először azt érdemes tisztáznom, hogy egyetértek-e a törvénymódosítással.

A törvénymódosítás gyökere nyilvánvalóan a munkaerőhiány. Nap mint nap tapasztalom a cégeknél, ahol tanítok, hogy egy ember ritkán egy ember munkáját végzi. Egy ember többnyire két vagy három másik helyett dolgozik, és a munkaideje a legritkább esetben ér véget nyolc ledolgozott óra után. A józan paraszti ész azt diktálná, hogy a cégek ilyenkor új munkaerőt vegyenek föl, ez azonban nem történik meg: igyekeznek a meglévő munkaerőt addig zsigerelni, ameddig csak lehetséges. Aztán ha egészen kizsigerelték, eldobják, mint a használt papír zsebkendőt, anélkül hogy egy "köszönöm, jó voltál" elhangzana.

Azt hiszem, egy kormánynak ilyen esetben a munkavállalók oldalán kellene állnia. A cégek embertelen, arctalan, lelketlen szerveződések, attitűdjükre az a jellemző, hogy addig élnek vissza dolgozóik energiáival, amíg csak lehetséges. A kormányok, az állam, a törvény arra való, hogy ezt korlátok közé szorítsa. Az olyan állam, amely egy ilyen vitában a cégek oldalára áll, teljesen félreérti a szerepét. A tüntetés ellene tehát jogos és logikus.

Hát akkor? Akkor én miért a fűtött szobában vagyok? Irány az utca.

Képtalálat a következőre: „rabszolgatörvény tüntetés”

Föl lehet hozni ez ellen bármilyen komoly ellenérvet?

Fölhozhatnám, hogy én az ügyben csak közvetve vagyok érintett. Hála Istennek nem vagyok egyetlen cégnek sem alkalmazottja. Magánvállalkozó vagyok, a munkaidőmet magam osztom be. Ugyanakkor természetesen közvetve rám is kihat, ha a tanítványaim a kizsigereltség miatt nem tudnak rendesen fölkészülni az óráikra, vagy egyáltalán bejárni rájuk, és nyilvánvaló, hogy hosszú távon én is a történet vesztese leszek.

Másfelől meg az elhíresült Niemöller-idézet alapján a társadalmi szolidaritás nem csak akkor kell hogy létezzen, ha az ember közvetlenül érintett valamilyen népnyomorításban. Az idézett mondat is ezt mondja: magasról tojok a mások problémáira. A kritika megáll, ha nem tüntetek.

Megáll? Tojok rájuk?

Ez a gondolatmenet azt implikálja, hogy az elégedetlenség (vagy egyet nem értés) kifejezésének egyetlen módja a tüntetés; és aki nem tüntet, az valójában "hallgat", és egyetért az új törvénnyel. De vajon tényleg így van ez? Tényleg többet tennék azzal, ha most nem ezt a posztot írnám, hanem a tömeget növelném?

Értem, hogy honnan ered ez a gondolat.

Abból a tapasztalatból, hogy a kormányzat a hasonló (ellenállást kiváltó) intézkedései során csak az erő szavának engedett. Ez a tapasztalat azonban eléggé csalóka. Valójában ilyesmi egyszer történt, az emlékezetes internetadós tüntetés után (melyen egyébként szintén nem vettem részt). Sajátos gondolati ugrás ebből azt a következtetést levonni, hogy az egyet nem értés kifejezésére a leghatékonyabb eszköz a demonstráció. És még sajátosabb azt gondolni, hogy az egyetlen.

Én a szó és a gondolat hatalmában jobban hiszek. Komolyan azt hiszem, hogy egy blogbejegyzés megírásának nagyobb társadalmi haszna lehet, mint egy csekély létszámú tüntetésnek. Ez egy konzervatív útja a meggyőzésnek, és tudom, hogy nem népszerű, de a morális minőséget nem vitatnám el tőle. Mint ahogy azt sem gondolom, hogy ez ne volna cselekvés. Vajon mennyivel inkább "cselekvés" tüntetni, mint érvelni?

Hallom az ellenérvet a fülemben: ha mindenki így gondolkodna, mi lenne... Mindenki otthon leírná, hogy mit gondol, és nem történne soha semmi.

Csakugyan? Ha mindenki elgondolkodna, és leírná a véleményét mindenről, ha csakugyan mindenki így tenne, tényleg nem történne semmi? Vajon a szónak csakugyan semmi hatalma, ereje nincsen? Vajon nem éppen inkább az a baj, és vajon nem éppen az okozza társadalmunkban a szolidaritáshiányt, hogy nem is gondolkodunk, nem is artikuláljuk a véleményünket szavakkal, mielőtt úgymond "cselekednénk"?

Lehet velem nem egyetérteni, és lehet tüntetni. Tiszteletben tartom azt, aki így tesz. Ha mélyről jövően, átgondoltan és őszintén cselekszik, akkor minden elismerésem az övé. Amit mondani akarok: ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Mindenkinek magának kell megtalálnia azt a módot, ahogyan szerinte a legtöbbet teheti egy élhetőbb társadalomért, országért.

Biztos vagyok benne, hogy rám, az én attitűdömre egyetlen elnyomónak sincs szüksége. Az én attitűdöm ugyanis csak annyit mond: nézzen mindenki magába, és találja meg azt a módot (olykor egérutat), ahogyan magát a közösségért megmozgathatja. Aki ebben minden embert egyformává akar alakítani, függetlenül az adott személyiség belső tulajdonságaitól, az — miközben talán valóban ellenáll valamely elnyomásnak — valójában maga is elnyomóvá válik.

comments powered by Disqus