Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Hogyan halt meg Anna Karenina?

2019. február 24. - Csöncsön

S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította: sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, s lassan örökre kialudt.

Anna Karenina történetét jóformán mindenki ismeri. Adott egy asszony, aki idős és jómódú férje mellett nem igazán érzi boldognak magát, mígnem összeismerkedik egy fiatal és jóképű katonatiszttel,  és viszonyt kezd vele. Később azonban az ő viszonyuk is elhidegül, Anna pedig öngyilkos lesz. Ennyi a történet, az is ismeri, aki nem olvasta Lev Tolsztoj lenyűgöző regényét.

Aki olvasta, annak jellemzően egész életre szóló élményt jelent a könyv. Miért? Van Tolsztoj művészetében valami démoni. Valamiféle "hiperrealizmusnak" lehetne nevezni, úgy mutatja meg az eseményeket, hogy az ember borzongva ismer rá a részletekben a mindennapok rendkívüli banalitásaira.

Az, ahogyan a regény elején Sztyepan Arkagyics fölébred "szattyánbőr díványán", az ébredésnek ez a plasztikus leírása, máig kitörölhetetlenül ott van emlékeim, életem legnagyobb irodalmi élményei között. Biztosan ki lehetne elemezni, hogy miért. Milan Kundera A regény művészete című izgalmas könyvében azt emeli ki, hogy Tolsztoj írta meg először és legnagyobb erővel, hogyan szivárog be leghétköznapibb cselekedeteinkbe az irracionalitás. Kétségtelen, Tolsztoj olyan író, akinek olvasása után az ember valaki mássá változik, mint aki előtte volt. Máshogy fogja látni a legkisebb eseményeket is, végérvényesen beszivárog gondolatai közé, hogy "nem úgy van, ahogy képzeled! Nézd meg jobban!".

Sokat gondoltam a napokban az Anna Karenina egyik legmegrázóbb mondatára. Nem volt különösebb apropója ennek, egyszerűen csak eszembe jutott. És nem hagyott nyugodni. Ez az a mondat, amikor Anna Karenina a vonat kerekei elé veti magát. Hogyan is végződik Tolsztoj leírása erről (Németh László fordításában)?

S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította: sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, s lassan örökre kialudt.

Emlékszem, hogy amikor legelőször olvastam ezt (hány éve lehetett? tizenöt? húsz?), mennyire meglepett a "gyertya" megjelenése egy egyébként szinte teljesen allegóriák nélküli regényben; de persze a szöveg már akkor is torkon ragadott. Torkon ragadott, mert az az "örökre" szó arcul csapott. Anna Karenina, akinek sorsát nyolcszáz, ezer oldalon át végigkísértük, soha többé nem tér vissza az élők közé, neki "örökre" vége van. A halál-leírások minden (jó) regényben megrázóak.

De miről is van itt szó pontosan? Tényleg Anna Karenina hal meg?

Ha pontosan olvassuk a szöveget, az derül ki belőle, hogy a "gyertya" fénye alszik ki.

De mi ez a gyertya? Nyilván az "öntudat" allegóriája. (Én legalábbis más olvasatot nem nagyon tudok elképzelni.) Ez az a gyertyafény, amely mellett Anna élete könyvét olvassa. Ez az, amely a halál pillanatában minden korábbinál élesebbre vált. A halál pillanata az, amikor egyszeriben mindent megértünk.

Gyorsan hozzá kell itt tennem, hogy ez a halál-elképzelés természetesen nem "empirikus" alapokon nyugszik. A saját haláláról még senki sem számolt be, így valójában fogalmunk sincs, hogy igaz-e ez az elképzelés. Lehet, hogy vannak, akiknél igaz, vannak, akiknél nem. Az is lehet, hogy senkinél sem igaz. Még akár az is (bár ez nem túl valószínű), hogy mindenkinél. Lehetséges, hogy a halál pillanata valóban megérteti az emberrel, hogy mit keresett a földgolyón, mi volt az élete, mi volt a sorsa, élete könyve, sorskönyve.

Az irodalom nem az empirikus valóság lenyomata (még ha épp Tolsztoj esetében megejtő is a káprázat, amely alapján ezt képzelhetjük), hanem egy önálló nyelvi világ létrehozása. Ennek a világnak a törvényeit az író hozza meg. Tolsztoj világának törvényei azt mondják, hogy Anna a halálakor egy pillanatra jobban megérti életét, mint "valaha"; öntudata "ragyogóbb fényre lobban, mint valaha".

Mit lát meg Anna ennél a fénynél? Egy könyvet.

Kézenfekvő Eric Berne elméletét a "sorskönyvekről" iderángatni. A sorskönyv az, amelyet egy hatéves kisgyerek ír meg arról, hogy hogyan szeretné leélni az életét. Mi van ebben a könyvben Anna Kareninánál? Izgalom, bánat, ámítás és gonoszság. Meglepő szavak. Tisztán emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor ezt először olvastam. Anna Karenina nem az értéktelített tragikus hős, aki azért hal meg, mert jobb a világnál? Nem arról szól minden tragédia, hogy a hős azért bukik el, mert a többieknél jobb? Anna Karenina nem tragikus hős?

Tolsztoj egészen kegyetlen itt. Az áldozatot igazán nem "illendő" hibáztatni, és különösen nem olyankor, amikor a tragédia még ennyire közeli. Ehhez képest Tolsztoj azt mondja, hogy Anna Karenina sorskönyvében ilyesmik voltak: izgalom, bánat, ámítás, gonoszság.

Izgalom, mert kellett neki a fiatal és vonzó orosz katonatiszt. Bánat, mert szerette belelovalni magát a szomorú asszony szerepébe. Ámítás, mert sohasem nézett keményen szembe a valósággal, azzal, hogy ez a viszony hova vezet, és miként hat majd a családjára (főleg a fiára). És gonoszság, mert bizonyos fokig még kéjelgett is a bűnben, a helyes útról való letérésben.

Milyen különös halálleírás ez...

Hát hol marad a részvét? A megértés a szerencsétlen sorsú asszony iránt?

Sehol. A részvét nem a leírásban van. A leírás kegyetlen, közönyös, "akár a természet", írta róla Kosztolányi.

Ha lehetséges, Tolsztoj ezt a kegyetlenséget és részvétlenséget még fokozni is képes egy regénytechnikai eljárással. Ez az idézett mondat a regény hetedik részének zárása. A nyolcadik rész pedig így kezdődik:

Csaknem két hónap telt el. Felében voltak a forró nyárnak, s Szergej Ivanovics még csak most készült elmenni Moszkvából.

Szergej Ivanovics életének megvolt ez idő tájt a maga eseménye. Egy évvel ezelőtt fejezte be a könyvét, hatévi munka eredményét; a címe: Kísérlet az állami lét alapjainak áttekintésére Európában és Oroszországban. Ennek a könyvnek néhány fejezete és bevezetése a folyóiratokban már megjelent, más részeit Szergej Ivanovics olvasta föl társasága tagjai előtt, úgyhogy a mű gondolatai a közönségnek nem lehettek egészen újak; Szergej Ivanovics azt várta mégis, hogy műve megjelenésének komoly társadalmi hatása lesz, s ha a tudományban nem is jelent fordulatot, a tudósvilágban mindenesetre erős izgalmat vált ki.

Értjük? Annáról egy szó se esik többé. "Az élet megy tovább". Ennyi volt egy emberélet. Mindenki már a maga dolgával van elfoglalva. Szergej Ivanovics például megírja élete fő művét, és várja a hatást. (Kicsit hasonlóképp, mint az emlékezetes Esti Kornél-novellában, amelyben Pataki a kisfia életéért aggódik, Estit viszont csak a verse sorsa érdekli.)

Szóval Tolsztojnál nincs részvét. Az öntudat lángja tényleg örökre kialszik, miután ráeszmélt egész elhibázott, bűnös életére a főszereplő. Megérdemli a sorsát, dögöljön is meg. A regény mottója csak megerősíti ezt ("Enyém a bosszúállás, és én megfizetek.").

Mégis, bennem, az olvasóban — épp e kegyetlen, közönyös elbeszélői hang hatására — olyan mértékű részvét uralkodik el, amilyenre alig tudnék másik példát mondani a világirodalomból. Anna Karenina nem lehet többé idegen számunkra. Sorsában, ebben az izgalommal, bánattal, ámítással és gonoszsággal teli sorsban egyszerre fölismerjük a magunkét.

Bizony, mi is így járunk majd. Senki sem fog emlékezni ránk. Az életet mi nem érdekeljük, az nagyon jól meglesz nélkülünk. És ez valami egészen csodálatos dolog. A katarzis ugyanis nem az — mint Arisztotelész gondolta —, hogy a tragikus, értéktelített hős bukik el, hanem az, hogy mindenki. Szótlanul, névtelenül, miközben valaki talán épp kísérletet tesz az állami lét alapjainak áttekintésére Európában és Oroszországban.

comments powered by Disqus