Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Mi az a mi?

2019. március 23. - Csöncsön

Nincs T/4., többes szám negyedik személy, egy olyan "mi"-fogalom, amibe minden élőlény beleértendő lenne — természetesen velünk együtt.

Nem volt még ilyen hosszú írásszünet e blog történetében. Hogy miért nem írtam sem a múlt héten, sem az azt megelőzőn, annak legfőbb oka, azt hiszem, az volt, hogy fogva tartott egy könyv. Az Akik már nem leszünk sosem című regény, melyet egy egykori egyetemi évfolyamtársam, Krusovszky Dénes írt, túlságosan is lekötötte a figyelmemet. Rövidesen a Karakter blogon meg is fog jelenni egy recenzióm róla; ott majd igyekszem összefoglalni fölgyűlt benyomásaimat.

Valamit azonban már itt is szeretnék megpendíteni, annál is inkább, mert a témáról már hónapok óta készülök írni. Ez pedig a mi (vagyis a többes szám első személyű személyes névmás) fogalma, amely az említett regény címében is oly nyilvánvalóan és erősen kijelöl egy meghatározatlan, de meghatározatlanságában is szinte minden cselekvésünkre kiható közösséget. Mire vonatkozik a mi? Mire vonatkozik a mi a regény címében (erről majd a recenzióban), és mire vonatkozik a mi úgy általában (erről szól ez a mostani írás)?

Ritkán nézek rá a Facebookra. Leginkább csak az írásaim megosztására használom az oldalt; az ismerősök bejegyzéseinek olvasgatása és nézegetése jellemzően depresszióhoz hasonló állapotba juttat, így ezt igyekszem mellőzni. Pár hónappal ezelőtt azonban belefutottam egy érdekes vitába, mely a kereszténység eszmei kiürüléséről szólt, illetve arról, hogy mit jelentene igazából a krisztusi tanítás gyakorlati alkalmazása — például a migrációs problémák kezelésében. Hogyan viselkedne Jézus? És viselkedhet-e úgy Európa? A vita csakhamar rákanyarodott arra a kérdésre, hogy mit jelent a mi és a ti ellentéte, és hogy meglehet-e ilyen fogalmak nélkül az emberiség.

Ebből a vitából idézem Bánki Éva (író, műfordító) egyik mondatát, amelyen hosszasan elgondolkodtam, és ez a gondolkodási folyamat továbbra is tart:

Nincs T/4., többes szám negyedik személy, egy olyan "mi"-fogalom, amibe minden élőlény beleértendő lenne — természetesen velünk együtt.

Csakugyan, van itt egy nyelvi kényszer. Ha kimondjuk azt, hogy mi, legyen ez akár a legártalmatlanabb módon is elgondolva, azzal kimondjuk azt is, hogy nem ti. Az identitás megképzése, vagyis az, hogy bizonyos közösségek iránt elkötelezzük magunkat, együtt jár más közösségek, más emberek kirekesztésével. Olyan mi nem létezik, amelyik mindenkit magában foglalna.

Két kérdés kívánkozik azonnal elő. Valóban nem létezik-e T/4-ként fölfogott mi; és ha csakugyan nem létezik, szükségszerű-e, hogy ez ellenségeskedést, háborúskodást, kibékíthetetlen konfliktusokat hozzon magával?

Már az első kérdésre sem olyan könnyű válaszolni, mint gondolnánk. Én gyakran gondolok úgy a mi fogalmára, hogy az az egész emberiséget magába foglalja. Gyakran értem úgy a mi-t, hogy mi, emberek. Beleértve azokat, akikkel nem értek egyet; azokat, akik teljesen máshol élnek, más törvények szerint;  és beleértve azokat is, akik már nem élnek, vagy akik még nem élnek. Mindannyiunkkal összeköt engem valami, ami emberi lény mivoltunkból adódik.

Csakhogy ezzel a probléma még nincs megoldva. Hol maradnak az állatok? És a növények? Hányszor használjuk a mi szót ilyen értelemben? Hogy én is beletartozom, meg a szúnyog is, aki megcsíp, a vírus is, aki legyengít. El tudjuk ezt így képzelni?

Elképzelni talán még igen, de aktívan átélni, használni, érteni aligha tudjuk. Hiszen ez azt is jelentené, hogy saját létfenntartásunk helyett gondolataink az élővilág egyfajta egyensúlyára helyeződnének át, és életösztönünk helyébe egyfajta létezésösztön lépne.

Ám még ez sem teljesen elképzelhetetlen. Bizonyos értelemben minden vallás és filozófia valami ilyesfajta föloldódásban jelöli ki az élet végső értelmét. Harmonikus beleolvadásban a természet, a valóság, Isten világának örök körforgásába.

Világos azonban az is, hogy ha így használjuk a mi fogalmát, akkor az rögvest értelmét veszti. Ahol minden lény mi vagyunk, ott nincsen olyan, aki ti lenne. A többes szám első személy használatának nemcsak az a funkciója, hogy minél több élőlénnyel közösségbe kerüljünk, hanem az is, hogy bizonyos lényektől elkülönítsük magunkat. Már csak azért is, mert kimondani valamit csak akkor lehet, ha van olyan, akinek a mondandónkat címezhessük. Egy T/4-ben értett mi nem szólíthat meg egyéneket, hiszen minden egyén a részét képezi, akkor is, ha ezt a gondolatformát nem fogadja el. A T/1. esetében nem erről van szó. A T/1. úgy hív össze közösséget, hogy egyszersmind azt is kimondja, hogy ki az, aki ennek a közösségnek nem része.

Vajon nem vezet-e ez a fajta (szükségszerű) kirekesztés szükségszerűen konfliktusokhoz, háborúkhoz?

Két dolgot gondolok erről.

Az ELTE magyar szakán egy rendkívül nagy tudású tanárom, Eisemann György elemezte egy alkalommal József Attila A Dunánál című költeményét. A vers nagyon ismert, több részlete is közmondásossá vált, így a zárlata is, mely így szól:

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Eisemann tanár úr, számos emlékezetes meglátása mellett itt is valami meglepőt mondott. Szerinte A Dunánál rendkívül nagy vers — egészen az utolsó (általam is idézett) versszakáig. Az ugyanis, hogy a harcot az emlékezés békévé oldhatja, abszurdum. Minden harcot az emlékezés táplál. A múlt felidézése mindig tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyek egy másfajta jövő létrehozására ösztökélnek, ez pedig lehetetlenné teszi a béke folytatását. Az emlékezés nem "old békévé" semmilyen harcot; épp ellenkezőleg: maga az emlékezés hozza létre a harcot.

Vagyis ne legyenek illúzióink: a mi és ti éppen az elkülönítő elemei által ontologikusan magában hordozza a későbbi konfliktusok lehetőségét — és ez független attól, hogy a mit mennyire értjük tágan. (A különbség csak annyi, hogy minél tágabban értjük, a konfliktus is annál nagyobb volumenű lesz.)

Ez így elég hervasztóan hangzik, nem?

Ám mint mondtam, gondolok még valami mást is.

A harc, az elnyomás, a lázadás, egyszóval a konfliktus ugyan valóban kiirthatatlan az emberi gondolkodásból (amíg létezik öntudat); ám a harc formáit meg lehet választani. Magam azért lettem például a futball nagy rajongója, mert megláttam ebben a versengésben a harcnak egyfajta szublimációját, egyfajta olyan áttételt, amely révén merőben mélyen átérzett sérelmeket és konfliktusokat olyan eszközökkel lehet a psziché számára orvosolni, amelyek nem vonnak maguk után össztársadalmi katasztrófákat.

József Attila is valami ilyesmire céloz A Dunánál című versben, csak — nem tudom kivonni magam Eisemann briliáns elemzésének hatása alól — nem megfelelően fogalmazta meg. A múlt megismerése, az emlékezés, a történetírás valóban nem olyasmit hoz létre, amit békének nevezhetnénk, mindenesetre azonban a nyugtalanságnak (békétlenségnek) egy háborúnál jóval termékenyebb formáját. Igenis, a történelemmel való bármiféle foglalkozás versengést szül országok, népek, közösségek között, és ezt nem szabad eltagadni. E versengés azonban olyan területekre transzformálható, amelyek végülis valamennyiünk nagyobb boldogulását segíthetik elő.

És hogy miként jön ez a kereszténységhez és a migrációhoz?

Ontológiai értelemben a kereszténység a béke vallása, a Jézus által leírt Mennyek Országa eltörli mi és ti ellentétét, tágas és befogadó. Mihelyt azonban földi nyelvre fordítva kimondjuk az azonosulásunkat ezzel a béke-vízióval, elkerülhetetlen békétlenség szövedékébe kerülünk. Ez a békétlenség azonban nem kell, hogy háború formáját öltse föl; és minél többet gondolkodik valaki a jézusi tanokon, annál érvényesebb módokat találhat, hogy békétlenségét a lehető legtöbbek számára boldogulást elősegítő tettekké transzformálja. Vannak erre példák, és érdemes figyelmünket rájuk (Teréz anyára, Salkaházi Sárára és a hozzájuk hasonlókra) összpontosítani, amikor arról gondolkodunk, hogy mi a szerepe a huszonegyedik században a kereszténységnek.

comments powered by Disqus