Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Tényleg jobbak a nők?

2019. március 31. - Csöncsön

Harminc évvel később Michelnek megint csak ugyanarra a következtetésre kellett jutnia: a nők kétségkívül jobbak, mint a férfiak.

Említettem már egy ízben, milyen nagy hatással volt rám Michel Houellebecq A térkép és a táj című regénye, mellyel a szerző elnyerte a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést is, a Goncourt-díjat. Elhatároztam akkor, hogy fogok majd mást is olvasni Houellebecq-től, szétszálazandó kissé a rejtélyt, melyet ez az író hátrahagyott bennem.

Az Elemi részecskék jónak tűnt a célra. Ez a könyv Houellebecq első igazán sikeres regénye volt; 1998-ban jelent meg, és azonnal botrányos hatást váltott ki. Imádták és gyűlölték; undorodtak tőle, és piedesztálra emelték. Mint olvashatjuk a magyar kiadás fülszövegében, egyik méltatója szerint "ez az európai Psycho".

Én mást mondanék. Amíg A térkép és a táj a francia Bűn és bűnhődés (mondjuk), addig az Elemi részecskék a francia Ördögök. Jóval kevésbé fegyelmezetten szerkesztett és tudatos művésziségű regény, mint amaz — de sokkal keményebb, szélsőségesebb, megdöbbentőbb.

Képtalálat a következőre: „houellebecq elemi részecskék”Amikor Dosztojevszkij belevágott az Ördögök megírásába, kimondta: őt most nem fogják érdekelni a művészi szempontok, leírja keményen (lesújtó) véleményét a bontakozó kommunizmusról és nihilizmusról. Irányregényt fog írni. Valami hasonló benyomásom volt az Elemi részecskék olvasása közben. Mintha Houellebecq is itt irányregényt akart volna írni. Célpontja azonban nem a nihilizmus, de szintén a baloldal: a '68-as nemzedék szexkultúrája, a hippi-mozgalom, mindaz, amit liberálisnak, balosnak, mozgalmárinak szokás nevezni. Benne van ebben a XX. század második felének minden kibontakozó divathulláma a neomarxizmustól a terápiás csoportokon és a feminizmuson át a New Age legkülönfélébb leágazásaiig. Dosztojevszkij óta nem olvastam, hogy egy író valamiről ilyen undorral, megvetéssel és gyilkos iróniával írjon. Houellebecq nagyon mélyen gyűlölhette ezt a '68-as baloldalt. (Persze, mielőtt igen tisztelt irodalmár barátaim belekötnének: ahogyan Dosztojevszkijnél, úgy Houellebecq-nél is szólamok működnek, nem maga a szerző beszél. Nem mellesleg ennek kezelésében a francia író ugyancsak az orosz óriás tanítványának látszik.)

Ami ennyire mélyről jön, az csak mély lehet. Vajon mi az igazi baja a szerzőnek a baloldali mozgalmárokkal meg a hippikkel? (Nyilván nem az, hogy a szerzőt is otthagyta az anyja magára még kisgyerekként, hogy lepasszolja a nagymamának, ő maga pedig belevesse magát a szabados hippi-világba. Vagyis hogy nyilván éppen ez; ám ez sokkal több, mint egyszerű önéletrajzi mozzanat.)

A probléma az élet céltalansága, mélységes üressége, sivársága, kiúttalansága. Az, hogy megöregszünk, és meghalunk, és hogy ennyi az egész. És  hogy az életnek ezt a mélységesen tragikus rettenetességét a balosok egészen egyszerűen elhazudják.

Két életútról szól a regény, egy féltestvérpár életútjáról. Az egyik a szexben keresi a kiutat, a másik a tudományban. Mindkettejük élete szívszorítóan magányos. Aztán a könyv végén kibontakozni látszik valami megoldásféle, melyet az elemi részecskéket kutató Michel munkássága hoz meg: ez a megoldás azonban nem az emberek számára adott. Létre kell jönnie egy új fajnak, az embernek pedig el kell tűnnie a föld színéről.

A regény utolsó ötven-száz oldala annyira tobzódik a hihetetlenül erős mondatokban, hogy tízszer is megfontoltam, megmaradjak-e annál a mondatnál, amely még valahol a regény közepe táján íródik le. Végül meggondoltam, megfontoltam: hiszen az általam választott is a lényegre tapint.

Arról van szó, hogy Michel, aki gyakran mereng az emberi természetről, végiggondolja, milyen élmények érték gyerekkorában, mennyire céltalanul kegyetlenek, gonoszak és elviselhetetlenek voltak a fiúk, és kimondja súlyos végkövetkeztetését.

Harminc évvel később Michelnek megint csak ugyanarra a következtetésre kellett jutnia: a nők kétségkívül jobbak, mint a férfiak.

Leginkább azért ragadott meg ez a mondat, mert minden pontján képes vagyok azonosulni vele. Én is nagyjából annyi idős lehetek, mint ez a Michel. Én is egyre jobban érzem azt a sivárságot, romlást, pusztulást, öregedést, amit ő. És nekem is hasonlóan lesújtó véleményem volt a fiúkról — harminc évvel ezelőtt.

Nem idézhetek mindent, de a regényben számos példát olvashatunk arról, hogy a 10-15 éves fiúk milyenek. Öncélúan kínozzák az állatokat és a kisebbeket, mérhetetlenül önzők, igazságtalanok, ostobák, éretlenek, érzéketlenek, kegyetlenek és bunkók. Én is épp így tapasztaltam. Bár hála az égnek engem a kínzások csak mérsékelt és moderált módon értek el, de az érzéketlenség minden alkalommal megdöbbentett. Ezek tényleg nem érzik, hogy fáj a csigának, ha levágják a szarvacskáját? Ezek tényleg nem értik, hogy azok ott ők is lehetnének? Hogy az saccperkábé véletlen, hogy csigának vagy embernek születtünk-e? Ezek tényleg ennyire hülyék?

A lányok teljesen másmilyenek voltak, bennük érzékeltem az érzékenységet, a borzadást, a kedvességet. Ezért aztán legalább 15 éves koromig, de inkább 18-ig, sokkal jobban kijöttem a lányokkal, mint a fiúkkal. Persze voltak fiúk, akikkel együtt fociztunk, és ez jó is volt, és képes voltam kezelni őket. Ám a lányokat összességében sokkal jobb lényeknek láttam.

A különös az, hogy ez megváltozott. "Harminc évvel később", ahogyan Michel megtette, én már biztosan nem mondanám ki ezt a mondatot.

Persze alapjában ez egy gyerekes mondat és gyerekes gondolat. Nem lehet jobb vagy rosszabb valaki attól, hogy férfi vagy nő. Azt letagadni viszont csak nagyon ostoba emberek képesek, hogy viszont más igen. Hogy a két nem különbözik. És tényleg különbözik, ez nem csupán egy seperc alatt megváltoztatható társadalmi konstrukció, mely ellen elég hozni pár törvényt, és megszűnik.

A véleményem a két nemről olyannyira megváltozott, hogy egy időben képes voltam egyszerűen azt gondolni: akik valójában jobbak, azok a férfiak. Most már persze ezt se gondolom. De kétségtelen, hogy egészen másképpen tekintek az érzéketlen kiskamaszokra, mint annak idején.

Azt hiszem, az igazi kulcsot a megértéshez egy tinédzser fiú tanítványom adta a kezembe. Ő gyakran beszámolt nekem arról, hogy miféle játékokat játszanak az iskolában. Hogyan kínozzák a gyengébbeket, hogyan játszanak különféle fogadásokat, hogy egymást megalázzák, hogyan rendetlenkednek, hogyan gonoszkodnak. Amikor rákérdeztem, hogy "dehát miért? mire jó ez?", azt a választ kaptam: "mert vicces":

Mert vicces...

Hogy én ezen a mondaton mennyit töprengtem az utóbbi években...

És rájöttem, hogy tényleg ez a kulcsa az egésznek. Vicces.

Amikor kiskamasz fiúk iszonyatos kínzások alá vetnek szerencsétlen ártatlan élőlényeket (békákat, csigákat, embereket), akkor a fejükben nem a kín van, hanem a flow, a megismerés gyönyöre, a vicc.

Ez persze mérhetetlenül érzéketlennek hangzik, de egy hímnemű egyed agya a hormonháztartásából és egyéb anatómiai adottságaiból következően nem úgy működik, mint egy nőneműé. Elítélni ezért valakit olyasmi lenne, mint elítélni egy oroszlánt, hogy miért nem zöldségeket fogyaszt.

Amiért én később a férfiakat elkezdtem még a nőknél is többre becsülni, annak oka az volt, hogy velük ezt és az ehhez hasonló problémákat sokkal értelmesebben és racionálisabban meg lehetett tárgyalni. Azaz: érzelmileg nem látják be, hogy talán mégsem kellene bántani szegény csigát vagy szegény kisebbet, de az értelmükre sokkal erősebben és hatékonyabban lehet hatni, mint a nőkére. Ha egyszer megértik, hogy nem kéne, akkor azt tényleg megértik. (Nők esetében ez a képlet messze nem ennyire egyszerű.)

Általánosítok persze, durva képletekkel dolgozom. Vannak nőiesebb férfiak, és férfiasabb nők. Sok mindent befolyásol az élet, a környezet, a neveltetés. Hogy én miért lettem a fiú osztálytársaim átlagánál jóval érzékenyebb, azt alighanem nem jelentéktelen mértékben befolyásolta, hogy három báty mellett legkisebb fiútestvérként nőttem föl. Ráláttam a kegyetlenkedésekre. Kívülről tudtam nézni őket, gondolkodhattam róluk. De nem kérdés számomra, hogy más környezetbe keveredve az én hormonjaim is szabadabban kezdtek volna dolgozni, és kevésbé borzadoztam volna sok mindentől, amitől már 12 évesen borzadoztam. El lehet-e ezért ítélni valakit erkölcsi alapon?

Tanárként dolgozom, több száz női és férfi tanítványom volt már; muszáj megértenem őket, a késztetéseiket. Át kell világítanom a lelküket. Nem mondhatok (nem is gondolhatok) olyat, hogy a nő jobb-e, vagy a férfi. De már az első pillanatban számolnom kell vele, hogy alapvetően, gyökeresen más. Ez a legelső és a legfontosabb információ, amelyet egy új tanítványól meg kell tudnom.

Hogy a regénybeli Michel képes volt kiskamaszként szerzett tapasztalatait harminc évvel később megismételni, az nem is más, mint a kiábrándultság jele. Egy férfi sohasem lesz igazán érzékeny, igazán kedves, igazán együttérző. És valóban, kétségkívül, van ebben a gondolatban valami lesújtó. De ez a lesújtóság az élet alapállapota: a teljesség elérhetetlen, az emberi faj korlátok között él, és tudatlanul lép át a másvilágba.

comments powered by Disqus