Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Rajzold a múltat kívánatossá

2019. június 10. - Csöncsön

Csak a jelen legmagasabb erőiből értelmezhetitek a múltat: csak a legnemesebb tulajdonságaitok leghatásosabb bevetésével fogjátok kitalálni, mi tudnivaló, megőriznivaló és nagy mindabban, ami elmúlt.

Megkérdezték egyszer tőlem, hogy melyik tíz filozófiai szöveget emelném ki, mint amit másoknak elolvasásra leginkább ajánlanék. Jó játék az ilyesmi, én legalábbis szeretem. Olyan, mintha gondolatban egy antológiát állítanék össze, egy könyvet, amely mintegy esszenciája annak, amit szerintem olvasni, tudni érdemes.

Erre a képzeletbeli listára vettem föl annak idején Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról című "korszerűtlen elmélkedését". Igen, jobban hatott rám ez a Nietzsche-szöveg, mint bármelyik másik. Úgy éreztem, hogy egész gondolatvilágomat megragadja, átalakítja — olyan új pillantással néztem utána a világra, mint akinek szeméről leoldottak egy takaró szövetet.

Kapcsolódó képMost, bizonyos okokból újra elővettem ezt a szöveget, és megállapítottam, hogy csakugyan, még mindig érzem benne az elemi erőt. Igazán szeretném, ha mások is újra meg újra elővennék, elolvasnák, gondolkodnának rajta, és ugyanúgy föltennék a kérdést, ahogyan esszéje elején Nietzsche: miért van egyáltalán szüksége az embernek történelemre, múltra? Mi az ördögnek érdekel minket az, ami már elmúlt?

Kevés ennél általánosabb, mélyebb, felkavaróbb kérdést tudok elképzelni. És kevés aktuálisabbat.

Mert, bár nem tudunk róla, gondolatainkat mind a mai napig alapvetően meghatározza múlthoz való viszonyunk. Vajon nem úgy gondoljuk-e mind a mai napig, hogy az emberiség a történetének nem az elején, hanem a végén tart? Nietzsche ébresztett rá, hogy miért gondoljuk ezt így. Még mindig a középkori keresztény gondolkodás határoz meg minket, és kultúránk még mindig azt sugallja, hogy végóráit éli az emberiség. Pedig lehetne ezt másképpen is gondolni, és például a régi görögök bizonnyal másképpen is gondolták.

Az tehát, hogy miként látjuk a múltat, nem elsősorban a múltbeli eseményektől függ, hanem tőlünk.

Hadd emeljem ki azt a mondatot, amely legvilágosabbá teszi, hogy Nietzsche mit vár el attól, aki a múlttal foglalkozik.

Csak a jelen legmagasabb erőiből értelmezhetitek a múltat: csak a legnemesebb tulajdonságaitok leghatásosabb bevetésével fogjátok kitalálni, mi tudnivaló, megőriznivaló és nagy mindabban, ami elmúlt.

Talán akkor értjük meg legjobban ezt a mondatot, ha megértjük az indulatot, amely létre hívta. Ki ellen, kik ellen, milyen szemlélet ellen ágál Nietzsche?

Azt hiszem, azok ellen, akik lebecsülik a múltat. Azok ellen, akik úgy hiszik: ők már magasabban vannak, mint bárki, aki a múltban élt.

Vegyünk egy példát. A középkorra lehet úgy tekinteni, mint keserű, nyomorúságos, szegény és beteg korra, amelyben nincsen semmi érdekes. De vajon mit ért meg a középkorból, aki csupán ennyit lát belőle? Aki csupán ennyit lát, az elmondhatja-e, hogy többet ért, mint az, aki a középkorban élt? Nem. Az ilyen ember valójában sokkal kevesebbet ért, mint akármelyik tetszőleges ember a középkorból. Ahhoz, hogy őket megértsük, azokat a régi embereket, fölül kell emelkednünk magunkon, korunkon, és "legmagasabb erőinket" kell összeszednünk. Ha így teszünk, valamit talán megérthetünk elmúlt korok életéből.

Azt is mondja ezzel Nietzsche, hogy a múltat voltaképpen mi hozzuk létre?

Igen, közvetve ezt is mondja.

Igen ám, de akkor hol marad az objektivitás? Miféle feladata lenne akkor egy tényfeltáró tudománynak? Miért fizetjük a történészeket, ha nem érdekel minket az objektív valóság?

Bonyolult kérdések ezek, de végiggondolásuk nem fölösleges munka.

Mindenekelőtt le kell számolni azzal a (pozitivista) illúzióval, hogy a kis, apró tények összegyűjtögetésével összeállítható a múltbeli valóság hiteles képe. Valami kétségkívül kideríthető a tényekből, de ebből a valamiből még nem fogjuk tudni, hogy hogyan éltek (azaz: mit éreztek, hogyan gondolkodtak, mit reméltek, mit akartak) az egykor volt emberek.

Hogy ez utóbbit kiderítsük, már valami másra lesz szükségünk, mint apró tények gyűjtésére. "Legnemesebb tulajdonságainkra" lesz szükségünk, jóakaratunkra, erkölcsünkre, bizalmunkra, szeretetünkre. És ha ez mind együtt van, akkor létrehozhatunk egy látomást a múltról. Ez kétségkívül már legalább annyira művészi munka, mint tudósi; de enélkül az egész foglalatoskodásunk értelmét veszti.

Mert (és itt kell visszakanyarodni az alapkérdéshez) egyáltalán minek nekünk bármit is tudni a múltról? A múlt feltérképezésének az értelme: önnön életerőnk gyarapítása. Egy jobb jövő építése. Összefüggéstelen tények, kacatok elraktározása az életerőt inkább csak bénítja. De ha meglátjuk a kacatokban a víziót, a csodát, az illúziót, az összefüggést: máris azt fogjuk érezni, hogy emberi történelmünknek nem a végén, hanem az elején járunk még.

Honnan tudható, hogy egy történész Nietzsche szellemében jár-e el? Azt hiszem, leginkább onnan, hogy képes-e tárgyát, a múltat kívánatossá rajzolni az utókor szemében. A jó történésznek fönn kell tartania az illúziót, hogy amiről szól, az magasztos és kivételes. Ez nem jelenti a kritikai szellem elvetését, sőt Nietzsche hosszú bekezdéseken át taglalja, hogy ez, a kritikai szemlélet mennyire fontos és szükségszerű mindenkinek, aki történelmet ír. Hanem: úgy kritizálni, hogy közben érezzük, valami hatalmasat és fenségeset kritizálunk; úgy ragaszkodni a legapróbb tényekig menő hitelességhez, hogy közben mégis többet mondjunk el, mint e tények összessége; és úgy írni, hogy olvasóink élni akarjanak — ez a jó történész ismérve. Aki nem így áll hozzá a múlthoz, az saját jövőjét gyengíti.

comments powered by Disqus