Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Környezetvédelem és konzervativizmus

2019. szeptember 14. - Csöncsön

Azért kellene békén hagyni a működő rendszereket, mert nem tudjuk, melyik az a bizonyos utolsó, végzetes szegecs.

Kevés konzervatívabb dolgot tudok elképzelni, mint a környezetvédelem.

Ezt a mondatot nem én írtam le, hanem Maverick, a Voyager blog kitűnő szerzője, amikor fölmerült egy vitában a kérdés, hogy támogathat-e egy jobboldali ember környezetvédelmi célokat.

Valóban különös, elemzést igénylő furcsaság, hogy a környezetvédelem a nyugati világban inkább "balos" témává vált. Érdemes egy kicsit eltöprengeni rajta, hogy miért alakult ez így; milyen folyamatok vezettek oda, hogy sok jobboldali számára a természet kikerült az elgondolásra érdemes valóságelemek közül. Vélhetően valami olyasmiről lehet szó, hogy a kapitalizmus kritikája az utóbbi százötven, kétszáz évben legnagyobb erővel baloldalról érkezett, így a jobboldal sokszor kényszerszerűen beleszorult a kapitalizmus védelmezőjének szerepébe. Márpedig a kapitalizmus egész logikája és rendszere arra épül, hogy a természeti erőforrások potenciálisan végtelenek. A kapitalista számára a környezetvédelem igen kellemetlen téma, hiszen kérdőjelet helyez ezen axióma mögé.

Ami engem illet, számomra nem kérdés, hogy a konzervatív szemlélet mélyebb, mint a kapitalizmusé, és utóbbi talán már csak rémisztő emlék marad, amikor előbbi még mindig létezni fog.

Ennek lényege ugyanis nem a növekedés (vagy a fejlődés, haladás), hanem az egyensúly.

Furcsa ellentmondások között élünk. Örülni szoktunk a gazdasági növekedésnek, a gyarapodásnak, a vagyonosodásnak, a fejlődésnek; de tartanunk is kell tőle. Az erőforrásokat ugyanis nem a semmiből aknázzuk ki: a bolygótól, a környezettől vesszük el őket. A józan paraszti szemlélet természetesen azt diktálja, hogy egy fa önmagában kevesebbet ér, mint ha fűtünk vele, vagyis az energiaátvitel jobbít a világon. És egy bizonyos pontig ez így is van. Mi ez a pont? Amíg a fa újra kinő, és újra fűthetünk vele, addig nincs gond. A gond akkor van, amikor elfogy. Ezen a ponton kell átgondolnunk, hogy adunk-e annyit a világnak, amennyit elveszünk tőle.

Ezen a ponton szólít meg minket az egyensúly konzervatív eszméje: úgy fejlődni, hogy közben meg is őrizzük azt, amink van.

Nem fából vaskarika ez? Ha a köztársaság fejlettebb forma, mint a királyság, akkor a királyságnak a történelem szemétdombján a helye. Íme a balos gondolkodásmód. A környezetre vetítve: vagy fejlődni akarunk, és nyomatni a GDP-t, vagy túlélni, és akkor le a gyárakkal. Pedig a világ ma is tele van kitűnően működő királyságokkal, mint ahogy egy gyár önmagában nem feltétlenül ellensége a természetnek. A lényeg az lenne, hogy legyen bennünk mérséklet, felelősségtudat, óvatosság, igény a különböző szempontok integrálására.

Olvastam a héten egy kitűnő interjút Jordán Ferenc hálózatkutató biológussal a Válasz Online portálon. Tényleg jó szívvel ajánlom mindenkinek.

Említi Jordán az interjúban a "szegecs-elméletet". Egy repülőből látszólag minden további nélkül kiszedegethetünk egy-két szegecset; attól még repülni fog, sőt pont ugyanúgy fog repülni, mint előtte. De eljön egy pont, amikor már túl sok szegecset szedtünk ki: ekkor a repülő pillanatok alatt összeomlik, és lezuhan.

Azért kellene békén hagyni a működő rendszereket, mert nem tudjuk, melyik az a bizonyos utolsó, végzetes szegecs.

Három fontos szót emelnék ki, mindhárom mélyen összefügg a konzervatív gondolkodással.

Az első: "működő". Kár volna tagadni, hogy a természet ökoszisztémája nem tökéletes rendszer. Tele van vérrel, fájdalommal, szenvedéssel, halállal. Hatásfoka meglehetősen gyenge, az egész rendszer fölöttébb pazarló. De az kétségtelen, hogy "működik". Páratlanul kiegyensúlyozottan. Bizonyos fajok évmilliók óta lényegében változatlanul élnek, tevékenykednek, szaporodnak benne. Amíg az ember a maga magabiztosságával és önfejűségével föl nem dúlja, a bioszféra rendkívüli stabilitásról tanúskodik.

A másik két lényeges szó: "nem tudjuk". Fogalmunk sincs, hogy a természeti világot mi hozta létre, és milyen belső törvényszerűségek működtetik. Bizonyos, hogy sokkal többet tudunk róla, mint ötszáz éve, de éppen az ez idő alatt megszerzett ismereteink inthetnek óvatosságra azt illetően, hogy mennyit tudunk róla valójában. Még mindig csak silabizálgatjuk "Isten gondolatait". Nem tudjuk, hogyan borítja az egész rendszert, ha kiirtunk egy fajt. Homályban tapogatózunk azt illetően, hogy a természeti katasztrófák milyen összefüggésben vannak emberi tevékenységeinkkel. Nem valószínű, hogy érdemes húzkodni egy akkora oroszlán bajuszát, amilyen a természet.

Mit javasol hát a biológus? Békén hagyni.

Persze könnyű belekötni ebbe a kifejezésbe, hiszen nincsen a békén hagyásnak egzakt skálája. Életünk eleve olyan, hogy nem hagyhatjuk "békén" a természetet. Belőle élünk, a növényeiből, állataiból, ásványaiból.

Intuitív módon mégis érezni tudjuk, ha fölborítunk valamilyen egyensúlyi állapotot, legalábbis akkor, ha ezt rohamtempóban tesszük.

A változás és a fejlődés (ma úgy tudjuk) része a természetnek. A forradalom nem az. Minden változtatás csak addig lehet előremutató és boldogító, amíg jól fölfedezhetően harmóniában van azzal a közeggel, amelyből kisarjadt.

Sehol sincs nagyobb szükség a konzervatív gondolkodás elterjedésére, mint a környezetvédelem területén.

comments powered by Disqus