Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Lábjegyzetek egy "hiperreakciós alapműhöz"

2019. október 06. - Csöncsön

Azt mondom tehát: lehet elkerülhetetlennek és sorsszerűnek tartani a haladást anélkül, hogy kedve lenne az embernek még hurrázva hajszolni is — amire, úgy gondolom, a haladásnak nincs is szüksége.

Mérhetetlenül problematikus könyvet olvasok most. Thomas Manntól az Egy apolitikus ember elmélkedései című gigantikus esszét. Nem igazán szeretek egy könyv elolvasásának befejezése előtt véleményt nyilvánítani, és most annál kevésbé is lenne megfontolt, mivel még a hatodánál sem járok a szövegnek. Mégis, máris azt érzem, hogy muszáj. (Legfeljebb majd írok még egy posztot, amelyben felülvizsgálom ezt a mostanit.)

Elöljáróban hadd idézzek két véleményt a könyvhöz. Mindkettőt azért, mert nagyban befolyásolta a magam olvasói horizontját is, még hogyha közülük csak az egyiket láttam is olvasás előtt. (A másik inkább egy általános ítéletet hordoz.)

Az első vélemény Tamás Gáspár Miklósé, aki a mostanában reneszánszát élő "alternatív jobboldaliság" egyfajta alapművének tartja. Hallgassuk csak:

Vannak kozmopolita liberálisok is, akiknek annyira imponál az ultrakonzervatív és ultrahím „reakció” világsikere, hogy sikonganak a mazochista kéjtől. (Ilyen már volt mind az első, mind a második világháború környékén – és Béla bácsi mindig is nagyra tartotta Spenglert és Ortegát: ők a népmegvető és néprettegő magyar középosztály örök ideológusai, ha esik, ha fúj. Kifinomultabb unokáiknak ajánlom a fiatal Thomas Mann hiperreakciós alapművét — Egy apolitikus ember elmélkedései, 1918, magyarul: 2000 —, benne már megvan az összes mai közhely.)

A másik véleményt kifejtve már olvasás közben találtam a moly portálon, de annyira kitűnő összefoglalása annak, ahogyan ezt a kötetet általában a liberális befogadók értékelik, hogy újnak csak a kifejtését találtam; maga a vélemény már azóta velem volt, hogy erről az esszéről első ízben hallottam. Íme egy jellemző részlet tehát Kuszma értékeléséből:

Meg lehet úgy közelíteni, hogy Mann próféta volt, aki megjósolta, hogy ha a németekre ráerőltetik a nyugati típusú liberális demokráciát, akkor az katasztrófába torkollik — lám, jött Hitler, és a világégés. De én azt látom, hogy inkább megtisztította a terepet azok előtt, akik a totális államot felépítették. Nem is azt vetem a szemére, hogy szellemi muníciót szolgáltatott nekik (arról aligha tehet, hogy Nietzschét és Wagnert nevezi meg intellektuális elődként, pont mint… tudjukki), hanem hogy a művelt német középosztályt megtanította félreállni. Kiokosította őket, hogyan kell megőrizni a belső erkölcsi tisztaságukat a négy fal között, miközben a szörny az utcán randalírozik. Be ne piszkolják a kezüket a politikával — közben meg a politika, ha akarták, ha nem, fülig nyomta őket a trágyába.

Tudtam tehát, hogy ez a könyv nagyon nem illik bele a liberális mainstreambe. (Hogy a mainstream ma még egyáltalán liberális-e, arról nem itt akarok vitát nyitni.)

Képtalálat a következőre: „thomas mann egy apolitikus”Az olvasás azonban meggyőz arról, hogy nem véletlenül szégyellte ezt a szöveget Thomas Mann — és félreértés ne essék, ezzel nem valami negatívat akarok írni a könyvről, épp ellenkezőleg. Én úgy látom, hogy ez a vastag kötetnyi esszéáradás a szerző legőszintébb hangjainak enged utat. (Hasonló lehetett a helyzet a német írófejedelem naplóival, amelyeket még jó idejében elégetett, mielőtt nyilvánosságra kerülhettek volna; a nyilvánosságnak megőrzött részletek így is érdekes titkokat árulnak el a szerző persze több műve alapján is sejthető homoszexuális hajlamairól.)

Az őszinteség túlzottan nyers áradása persze művészietlen. A kötet (már így az első 70 oldala alapján is) tele van túlzásokkal, dagállyal, sulyokelvetéssel. De ez nekem tetszik. Thomas Mann-nak ez egy általam eddig nem ismert, emberi oldala. Különös módon ez a bizonyos részleteiben antihumanista iromány humánusabb, mint Mann humanista felszólamlásai. Több benne az a fajta gyengeség, ami egy másik embert igazán szerethetővé tesz. Itt nem egy szobor beszél, hanem egy sértődékeny, elfogult, de nagyon is szeretetre éhes és szeretni képes ember, akinek megvannak a maga kedves játékai és emlékei, amelyeket nem szeretne bizonytalan elvek oltárán feláldozni.

Thomas Mann úgy gondolkodott, hogy ő író, nem társadalomreformer. Jót tenni ő az emberiséggel úgy tud, ha jól ír. A mozgalmárkodás, a rend felforgatása, szóval minden, ami "baloldali", távol állt tőle. Számomra ez az esszé új megvilágításba helyezi Thomas Mann nácizmus elleni kiállását is. Végeredményben az is egy konzervatív ember kiállása volt az adott társadalmi rend megőrzése mellett. (Sokan véltek ebben pálfordulást, és magam is csodálkoztam korábban Thomas Mann politikai nézeteinek változásain; most azonban úgy látom, hogy igazából kontinuitás van: aki konzervatív, annak nem tetszik sem a baloldali, sem a jobboldali radikalizmus.)

Én most, az első 70 oldal után azt érzem, hogy ez a könyv voltaképpen valóban egyfajta konzervatív kiskáténak tűnik, és tudom ajánlani jobboldali és baloldali barátaimnak is az elolvasását.

A kritikák persze jogosak lehetnek. A könyv valóban messzemenőkig problematikus. Az alapgond nyilvánvalóan a vélelmezett szociális érzéketlenséghez kapcsolódik. Ez egyébként a Mann-i életműnek eleve is zavaró vonása. (Párhuzamba állítható módon például Esterházy Péterével, aki úgyszintén semmit sem látszott tudni nehéz sorban élő emberek életkörülményeiről; jellegzetes részlet, amikor megjelenik Esterházy elbeszélője Csepelen, és elcsodálkozik, hogy jé, van ilyen is.) Mit tud egy tipikus "burzsoá", szóval egy dúsgazdag nagypolgár, aki ízig-vérig nagypolgári miliőben, egy hatalmas lübecki villában nevelkedett, arról, hogy milyen az: éhezni, nyomorogni, nem jutni hozzá a kultúrjavakhoz?

Dehát miért pont neki kellene tudnia minderről?

Aki Thomas Mannt olvas, az őt úgy fogja olvasni, mint aki párnázott, szőnyegezett világba lép, amelyen át "nem üt a zaj", ahogyan azt József Attila megfogalmazta. Ő polgári író, és ezt teljes őszinteséggel vállalja. Miért kellene őt ezért elmarasztalni? Miért kellene olyan feladatokat elvállalnia, amelyek nem az övéi, amelyekkel nem tud azonosulni, amelyekről csak hamisan, erőlködve és izzadságszagúan tudna beszélni?

Lesznek a haladásnak prófétái. Mann csak annyit mond, legyen szabad neki nem lenni az. És nem azért, mintha meg akarná fordítani a világ folyását. Figyeljünk föl erre a különös mondatra:

Azt mondom tehát: lehet elkerülhetetlennek és sorsszerűnek tartani a haladást anélkül, hogy kedve lenne az embernek még hurrázva hajszolni is — amire, úgy gondolom, a haladásnak nincs is szüksége.

Mit jelent ez a mondat?

Azt, hogy a haladásnak (ami nyilván a tipikus baloldali témákat jelenti, tehát: jogkiterjesztést, jog- és esélyegyenlőséget, a dolgozók elismerését, a határok és társadalmi különbségek felszámolását, az emberiség internacionalista egyesítését stb.) "nincs szüksége" arra, hogy hajszolják.

De miért ne lenne szüksége rá? Mitől változna meg az élet, ha nem attól, hogy valakik meg akarják változtatni?

Nyilván attól — és itt bukkan felszínre Thomas Mannból a mélységesen konzervatív, TGM által "hiperreakciósnak" ítélt ember —, hogy a világ "magától" is megváltozik, "magától" is halad, az emberiség külső beavatkozások nélkül is "modernebbé", "fejlettebbé", "civilizáltabbá" válik. Erőltetni ezt nincs szükség, mert az erőltetés esetleg kártékony módon inkább káros mellékhatásokat vihet ebbe a folyamatba. 

Az ember feladata e gondolkodás szerint tehát nem a "haladás", azaz a "társadalmi jó" harcos kívánása, hanem az egyéni élet feladatainak (pl. Mann számára a regényírásnak; de ugye kinek mi) a legmagasabb színvonalú végrehajtása. Ez ugyanis közvetve sokkal inkább előmozdítja a társadalmi jót is, mint egy botcsinálta baloldali forradalmár ténykedése, aki akár évtizedekre elrettenthet milliókat attól, hogy a "szocializmus építése" mellett kiálljanak.

Nos, én pontosan ezt a fajta attitűdöt nevezem "konzervatívnak".

Minden elemében szimpatikus ez? Semmi esetre sem. Thomas Mann-nál irritálóbb figurája kevés van az irodalomtörténetnek. Mégis, ha ez ilyen őszintén és túlzásoktól, sőt hajmeresztő következtetésektől sem mentesen mondódik ki, valahogy mérhetetlenül emberinek hat.

Nincs igaza Kuszmának. Ez az írás (legalábbis amennyit eddig elolvastam belőle) nem "félreállásra" ösztönöz. Hogy Thomas Mann az elsők között volt, akik kiálltak a demokrácia és a köztársaság mellett (hiába írt arról öt évvel korábban 600 oldalon, hogy a demokrácia és a köztársaság erőltetése milyen veszélyes), számomra most a legkevésbé sem tűnik ellentmondásosnak. Mindkét tett végeredményben ugyanarról szól: őrizzük meg azt, ami a világ jelen berendezkedésében haladás nélkül is vonzó és szerethető.

 

comments powered by Disqus