Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A szív demokratizmusáról

2019. október 21. - Csöncsön

És bár korántsem vagyok észdemokrata, korántsem vagyok híve "az emberek egyenlősége" tételének, a szív demokratizmusában olyan tulajdonságot látok, amelynek hiánya ámulatba ejt.

Miként arról legutóbb beszámoltam, Thomas Mann "apolitikus elmélkedéseit" olvastam az utóbbi hetekben.

Különösen érdekes volt e könyvet úgy olvasni, hogy közben körülöttünk politikai kampány, illetve választás zajlott, és miközben szinte valamennyi online és offline ismerősöm politikai lázban égett, én arról olvastam, hogy az emberi viszonyokat miért rontja meg, miért pervertálja és teszi tönkre a politika. Könnyű volt igazat adnom Thomas Mann-nak — legalábbis ebben. Mert noha voltak hosszú oldalak az esszében, melyeket ujjongó belső lelkesedéssel faltam be, voltak bizony olyanok is, ahol csak a fejem csóváltam. A történelem bizonyos gondolatokat felülírt. (Például az olyanokat, hogy a német népnek "nem való" a demokrácia.)

Összességében nem érzem most méltónak a könyv rendkívüli lelkiismeretességéhez (Thomas Mann használja már a bevezetőben ezt a fogalmat), hogy hebehurgyán ítélkezzem róla. Sokszor hatol le egészen különös, szinte démoni mélységekig; sokszor pedig inkább a szerző társadalmi, történelmi, sőt pszichológiai korlátai buknak elő, és színezik bizarrá a szöveget. Okkal mentegetőzik a német irodalom és nyelv egyik legnagyobb művésze, hogy "műnek" ezt a "szóáradatot", "memorandumot", "inventáriumot", "diáriumot" vagy "krónikát" bajosan lehetne nevezni.

Hogy ajánlanám-e mindezzel együtt olvasóimnak? Mindenképpen. Azoknak leginkább, akik nem úgynevezett "baloldaliak", mert ők (mi) vigaszt nyerhetnek (nyerhetünk) a szövegből: bizony vannak nagyon is lényeges, súlyos és megfontolandó érvek amellett, hogy nem baloldalinak lenni nem jelent okvetlenül embertelenséget vagy szociális érzéketlenséget, sőt... De azoknak is tudom ajánlani, akik egyszerűen csak kíváncsiak egy konzervatív ember gondolataira, és igyekeznek megérteni motivációit (higgyék el, nem hiábavaló törekvés ez egy emberibb világ reményében). Végezetül pedig azoknak is érdemes elolvasniuk a könyvet, akik szeretik Thomas Mann írásművészetét, mert bár itt ez nem öncélú módon működik, hanem egy gondolatmenet kifejtésének szolgálatában, helyenként csaknem ugyanolyan élvezetet tud okozni a szerző kivételes bánni tudása a nyelvvel, mintha valamely regényét olvasnánk.

Sok mondat volt a szövegáradatban, amelyről úgy éreztem, jó lenne kiemelni és fölmutatni. Végül az alábbi mellett döntöttem:

És bár korántsem vagyok észdemokrata, korántsem vagyok híve "az emberek egyenlősége" tételének, a szív demokratizmusában olyan tulajdonságot látok, amelynek hiánya ámulatba ejt.

Bevallom olvasóimnak, legutóbbi, "egyenlőségről" szóló bejegyzésem élénk (és számomra rossz emlékű) vitát generált a Facebookon. Úgy éreztem a vita során, hogy olyan emberek is, akiket barátaimnak nevezhetek, mélyen félreértették gondolatmenetemet, magyarázataimat róla pedig kigúnyolták. Fájt. (Többek között ezért is volt nagy élmény számomra Thomas Mann olvasása, mert az ő egész hatalmas esszéjén átsugárzik egy nagyon hasonló fájdalom: ő úgy érezte, saját bátyja, Heinrich Mann döfött belé hátulról egy kést, amikor szociálisan érzéketlen, gonosz fajankónak minősítette, akinek művészete egyébként is már "kiszáradóban" van — nyilván ez az utóbbi kitétel fájhatott a legjobban Thomasnak; mindenesetre a Varázshegy, a József-tetralógia vagy a Doktor Faustus megírásával elég frappáns cáfolatot nyújtott fivérének a kiszáradás vádjára.)

Kétségtelen, szellemi értelemben "konzervatívnak" lenni nem egy kényelmes pozíció. Sokkal egyszerűbb az emberek egyenlőségét és a haladást hirdetni. (Mármint hirdetni egyszerűbb, úgy értem, belájkolni.) Megfogalmazni, hogy mi a gond vele, sokkal nehezebb, és sokkal kevésbé népszerű.

Van ugyanis egy hatalmas félreértés, és kiemelt mondatom azért tetszik, mert kísérletet tesz e félreértés tisztázására.

Ez a félreértés valahogy így hangzik: aki azt hirdeti, hogy az emberek nem "egyenlők", az nem kezeli "egyenrangúként" őket, vagyis az egyik emberéletet különbnek tekinti a másiknál.

Valójában az emberek közti különbség hangsúlyozása (és vigyázni kell itt a szavakkal) nem lételméleti szinten értendő, hanem pusztán társadalmi szinten. Thomas Mann jobb (különb) író volt, mint Heinrich Mann; jobban értette a mesterségét. Ez egy vitatható, vélhetően nem is mindenki által osztott megállapítás — de én tartom. Én világos (bár persze közel sem statikus) hierarchiát látok jó, közepes, gyenge írók között. Mond ez azonban valamit arról, hogy Heinrich meg Thomas lételméleti (ontológiai) értelemben egyenrangúak? Ha összetalálkoznak, szerepeiket levedlik, és csak mint emberek állnak előttünk. Emberek, akik persze különböznek egymástól, hiszen minden ember egy kicsit másmilyen, de lényegében ugyanolyanok.

Ennek az utóbbinak a belátását nevezi Thomas Mann a szív demokratizmusának.

És mi a megdöbbentő? Azt hinné az ember, hogy aki "észdemokrata", az egyben "szívdemokrata" is. Aki elvben az emberek egyenlőségét hirdeti, az nem lát lényegi különbséget ember és ember között. Csakhogy ez nincsen így! Sokszor éppen fordítva van: az "észdemokraták" például olykor nem tartanak egyenrangúnak egy királyt egy dolgozóval: úgy gondolják, hogy az előbbi életét ki kell oltani.

Aki szívdemokrata, annak mindegy, hogy akivel beszél, akivel szemben áll, az király-e vagy dolgozó; gazdag vagy koldus; jól szituált vállalatvezető vagy hajléktalan: azt látja meg, hogy mindegyiknek rossz, ha beteg; mindegyik örül, ha rámosolyognak; mindegyiknek megvannak a maga örömei és bánatai — szóval mint emberek egyenrangúak. (Ez nem azt jelenti, hogy egy adott társadalomban egyforma szerepet kellene betölteniük.)

Képtalálat a következőre: „józsef és testvérei”

Ennek a "szívdemokrata" szemléletnek a lényegét a József-tetralógia mutatja meg legjobban. Ott a történet végén József bocsánatot kér a testvéreitől.

Értjük ezt?

József kér bocsánatot a testvéreitől, akik őt kútba dobták, rabszolgának adták, el akarták pusztítani, és gyűlölték.

És miért teszi ezt?

Azért, mert a testvéreinek jutott a nehezebb és hálátlanabb szerep Isten különös játékában: a testvéreknek kellett eljátszaniuk a "gonosz" szerepét.

Aki ezen elmereng, azt hiszem, rá fog jönni, hogy mit jelent a "szív demokratizmusa".

Thomas Mann azt írja, mindig ámulatba ejti őt, ha valakinél ez a szemlélet hiányzik. Bevallom, engem is. Éppen azért tetszik annyira ez az idézett mondat, mert valami bennem már régóta dédelgetett igazságot, érzést fogalmaz meg. Hát van olyan ember, aki másképp gondolkodik? Aki csak azért gyűlöl valakit, mert az élet véletlenjei neki osztották mondjuk a "gonosz" (vagy a gazdag, vagy a burzsoá, vagy mit tudom én kinek a) szerepét? Létezik olyan ember, aki önmagát különbnek hiszi másoknál?

A könyv egyik heurisztikus felismerése volt számomra, hogy valóban, igen, nekem is pontosan ez a bajom az "észdemokratákkal", vagy legalábbis egy bizonyos csoportjukkal: különbnek hiszik magukat másoknál pusztán annál fogva, hogy észdemokraták! Dehát hogy lehetne valaki különb attól, hogy véletlenül éppen más gondolatokra akadt rá, és más gondolatokban hisz? Mit mond mindez a lényegről, arról, hogy minden ember szenved, örül, bízik, küszködik, vágyódik, és meghal?

"Ámulatba ejt" — igen, engem is minduntalan ámulatba ejt, ha valakiből hiányzik a "szívdemokratizmus" ösztöne; szóval annak tudata, hogy hatalmas erők játékai vagyunk, porszemek egy mérhetetlenül hatalmas univerzumban, és hogy sorsunk (megfelelő távlatból tekintve) teljesen egyforma, függetlenül attól, hogy melyik társadalmi osztályba, és milyen tehetségekkel megáldva születtünk.

comments powered by Disqus