Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A konteókról

2020. április 20. - Csöncsön

A mintázatok keresésére irányuló hajlamunk egyik legfőbb következménye (vagy talán ez inkább az oka), hogy az agy nagyon rosszul viseli a véletlenszerűséget.

Szombat reggel nem tudtam elindítani a laptopomat. Vagyis elindítani még éppen el tudtam, meg is jelent rajta a Windows, ám aztán utána már "se kép, se hang", egyetlen programot sem tudtam használni, és persze a böngészőt sem.

Történt már ilyen. A tapasztalatom azt mondatta, hogy van erre egy szinte mindig működő megoldás: az újraindítás. Mindenki megérdemel még egy esélyt, miért ne volna igaz ez a gépekre is?

Kétségbeesésem csak akkor kapcsolt eggyel magasabb fokozatba, amikor azt láttam, hogy az újraindítás sem segít semmit. Ugyanaz a döglött képernyő, ugyanaz a használhatatlan kurzor, ugyanaz a reménytelen várakozás — tíz percig, húszig, harmincig.

Ennek immár a fele se tréfa!

Nekem erre a gépre feltétlenül szükségem van, ez a munkaeszközöm.

Elkezdődött hát a kétségbeesett telefonálgatás. Talán a bátyám többet tud, mégse bölcsész. Persze mit segíthet ő 200 kilométer távolságból. Csak találgatni tudott. Ott van viszont az unokatesóm! (Mármint az egyik az igen sok közül.) Ő kiváló informatikus, programozó mérnök, ő aztán biztosan tud segíteni, hiszen ezt a beüzemeléskor is megtette már; és máskor is, ha éppen valami apró-cseprő problémám, kérdésem adódott. Pár telefon, és el is önt a végtelen nyugalom. Jól van, menjek oda délután ötre. Nem is. Kettőre.

Fölkerekedtem hát, vettem két menetjegyet, és kiballagtam a villamoshoz.

Csodálatos idő volt, jó levegő, szombat délutáni béke. Bár magammal vittem egy jó kis könyvet, hogy majd olvasni fogok útközben, mégsem lett ebből semmi: a gyönyörű táj, az oly régóta nem látott, különös, izgalmas, valóságos élet az ablakhoz ragasztotta pillantásomat. Hát ennyire szépséges a világ? Ennyire érdekes és kívánatos? A sok különböző ház, a sok különböző ház mögött rejlő sok különböző élet, melyről a villamosban ülve persze jórészt csak fantáziálhatok, folyamatos zakatolásban tartotta képzeletemet. Egy sort se olvastam odafelé, annyira lekötött ez a varázslat.

Megérkezés után rövidesen nekiláttunk a probléma felmérésének. Én ugyan már a programokat sem tudtam elindítani, az unokatestvéremnek ez azonban azonnal sikerült; ami egy csöppet sem lepett meg. Ilyenek ezek az informatikusok. Ránéznek egy számítógépre, és az egyből működni kezd. Ők aztán tudnak. (Már régóta olyan áhítattal nézek rájuk, ahogyan a középkori ember a papokra nézhetett, akik értik azokat a zavaros ákombákomokat, amiket írásnak neveznek.) Jött a hipotézisfelállítás, egy gyors vírusellenőrzés, az endoszkóp fölvétele, a gép tüdejének megkocogtatása. És...

És egyelőre nem derült ki semmi. Vírus nincs rajta. Talán a Windows 10 frissítése lassította le a gépet ilyen nagyon? De elvileg az elmúlt pár napban nem volt ilyen frissítés. A memória nem túlterhelt, hely bőven van. Jöttek a tüzetesebb vizsgálatok, a programok átnézése. Semmi rendellenesség. Ezzel a géppel nincs semmi baj.

Pár óráig még kutakodott az unokatestvérem, letöltött még ezt-azt, törölt ezt-azt. Közben elveszett egyszer a touchpad érzékelője is, és már úgy volt, hogy kölcsön kell adnia ideiglenesen egy egeret, ám végül ez a probléma is megoldódott. Esetleg csak arról van szó, hogy a gép maga nem olyan nagyon "bika" (csak két gigás), és esetenként megzavarhatja egy-egy komolyabb frissítés? Igen, vélhetően erről lehet szó.

De ha már itt vagy, beszélgessünk már egy kicsit. Vegyél egy szelet pizzát, tessék, van meggyszörp, ülj le, majd kiviszlek autóval a megállóig.

Igazán nem is volt kedvem hárítani ezt a kedves invitálást.

Téma úgyis van. Ez a járvány.

Erről nekem amúgy is megvan a véleményem. Kezdi az unokatesóm. Na ettől azért már kezdek megijedni. Csaknem ő is valami konteóval fog jönni? Hogy ez kinek az érdeke, és hogy miért "csinálják"?

De bizony azzal jött. Hogy ez a világ vezető rétegének az érdeke, hogy még jobban kontroll alá vonják a társadalmakat.

Amikor én ilyet hallok, olyan, mintha lekapcsolna bennem egy biztosíték. Többé nem működnek az áramköreim. Még szerencse, hogy ott volt a kétéves tündéri kölykük, aki gyönyörű szemeivel, ragaszkodásteli, boldog pillantásával örömmel kereste a társaságomat.

Tapasztalatból tudom, hogy egy összeesküvés-elmélettel szemben semmiféle értelme nincs érvelni. Egyszerűen hitkérdésről van szó. Valaki hisz benne, más valaki pedig nem hisz benne. Föltettem pár kételkedő kérdést, de már ezekkel is úgy éreztem, hogy bántó vagyok, amennyiben nem veszem kellő komolysággal a kibontakozó elméletet, amelyben megjelentek pályájukból elűzött orvosok véleményei, különféle halálozási statisztikák és a kórházi viszonyok fölötti mélyen átérzett felháborodás.

Mit mondhattam volna?

Szerintem egészen egyszerűen arról van szó, hogy a túlnépesedett és globálisan soha nem látott mértékben összefonódott emberiség mintegy táptalaja annak, hogy különböző vírusok mutálódjanak és szaporodjanak el benne, és erre szolgáltat példát a COVID-19, amelyre az államok különféle okokból nem voltak kellően fölkészülve, ezért a kibontakozó járvány rendkívüli mértékben megterhelte az egészségügyi rendszereket, ez pedig ahhoz vezetett, hogy a humanitárius katasztrófa (vagyis a tömeges, kezelhetetlenné váló elhalálozások) elkerülése érdekében az országok jelentősen korlátozni kezdték az emberi interakciókat.

Szerintem egyszerűen csupán ennyi történt, és minden más (a gonosz háttérhatalomról és az embereket a járvánnyal kontrollálni akaró elitről) bizonyíthatatlan mese. Még csak azt sem mondom, hogy biztosan nem igaz, vagy hogy semmiféle igazságmagva nincs. Csupán annyit, hogy nincs kellő okom hinni benne.

Mielőtt a beszélgetés igazán kínossá vált volna (azaz nyilvánvalóvá vált volna, mennyire erős a szkepszisem), elkezdtem inkább a gyerekkel játszani, a dömperével, a kocsijaival; és boldogan gondoltam rá, milyen okos ember lesz majd belőle.

Dehát bármilyen okos is lesz; nem fog-e ő is konteókban hinni?!

Elmerengtem ezen. Itt van az unokatesóm. Kiváló informatikus. Nem ismerek embert az ismeretségi körömben, aki többet tudna a számítógépekről. És mégis, elviszem neki a laptopomat, amelyik nem működött, ám igazából nem tudja megmondani pontosan, hogy miért nem működött.

Miért? Hát azért, mert még az a pár áramkör is, ami egy ilyen gépben van, ennyire bonyolult szövésű.

Dean Burnett - Az idióta agy - Miben töri a fejét a szürkeállományunk?Amíg csak ásók és kapák voltak, könnyű volt látni, ha tönkrementek, ha nem működtek. Némi vizsgálat rögtön kiderítette, hol a hiba. Minél bonyolultabbak az eszközeink, annál specializáltabb szakemberekre van szükségünk a megértésükhöz. Ennek viszont van egy egyenes következménye: egyre kevesebb dolgot tudunk a hétköznapi eszközeink működéséről.

Az agy nem szereti a nemtudást, a bizonytalanságot, érteni szeretne, biztos válaszokat kapni.

Elolvastam nemrég Dean Burnett neurobiológus Az idióta agy című könyvét, melyben a szerző külön fejezetet szentel az összeesküvés-elméleteknek. Van okunk feltételezni, hogy az összeesküvés-elméletek népszerűségének legfőbb oka éppen abban keresendő, hogy agyunk nem igazán tud mit kezdeni a véletlenekkel, minden jelenségnek szeretné megtalálni az okát. Az agy a jelenségek kaotikus áramlásában valamiféle rendet igyekszik vágni, ok-okozati összefüggéseket állít föl, mintázatokat, tipikus jelenségeket keres.

A mintázatok keresésére irányuló hajlamunk egyik legfőbb következménye (vagy talán ez inkább az oka), hogy az agy nagyon rosszul viseli a véletlenszerűséget.

Oka vagy következménye a racionalizálás annak, hogy a véletlenszerűséget nem szereti az agy? Is-is. Vélhetően eredetileg ok volt, ma már azonban következmény is. Gondolkodásunk az évezredek során hozzászokott, hogy általában mindennek valamilyen magyarázata van. Lehetséges, hogy a magyarázat "objektíve" nem volt igaz, de nem is ez volt a lényeges, hanem hogy kielégítő legyen. Lehet, hogy a villámot nem Zeusz karja vetette a földre, de ez mégis csak megmagyarázta, hogy miért villámlik.

Az igényünk a magyarázatokra ma is éppolyan, mint húszezer éve; csak éppen a magunk körül használt eszközök (és társadalmi struktúrák) váltak végtelenül bonyolultabbakká. Ma már jóformán teljesen természetesnek mondható az, hogy használunk egy gépet, egy eszközt, és igazából halvány fogalmunk sincs, hogyan működik.

Az eszközök esetében azonban még úgy ahogy el tudjuk fogadni, hogy vannak szakemberek, akik az eszközök működésének megismerésére képezték magukat. Hétköznapi jelenségek megítélésekor ugyanakkor kevésbé vagyunk hajlandók hinni az ilyen "szakembereknek". Vagy talán nincsenek is ilyenek, és saját józan paraszti eszünkre kell hagyatkoznunk, amely azonban félrevezethet minket.

A hétköznapi élet szakemberei elvileg a filozófusok volnának. És csakugyan, a filozófusok már nagyon-nagyon régóta foglalkoznak a véletlenszerűség, az ok-okozatiság, a racionalitás problémájával. Talán azért nem tudok hinni semmilyen konteóban, mert sok filozófiai szöveget olvastam? Bizonyos, hogy így van. A véletlen számomra sokkal természetesebb jelenségnek tűnik, mint azoknak, akik filozófiai téren kevésbé olvasottak. De a puszta hétköznapi gondolkodás is eljuttathat bárkit oda, hogy szinte zsigerből álljon ellen minden konteónak.

Ehhez csupán egyet kell elfogadni: az ember alapvetően nagyon-nagyon keveset tud a világról, ezért a hatása rá rendkívüli mértékben korlátozott. Még azt sem tudjuk elérni, hogy ne essen szét a szervezetünk pár évtized után, pedig ez csak egy test, pár szénatom és fehérje, amelynek működését évszázadok óta vizsgálják a lehető legfejlettebb technológiákkal. Hogyan befolyásolhatnánk akkor a természet hatalmas jelenségeit, a bolygók mozgását, a föld rengéseit, a vírusok kaotikus terjedését? Van, amit tudunk, kétségtelen. De sokkal több minden van, amit nem tudunk. És nincs okunk meglepődni, ha egy esemény meghaladja kollektív szervezőképességünket, és olyan jelenségeket eredményez, amelyek a saját életünkben merőben szokatlanok (még ha az emberiség kollektív emlékezetében a legkevésbé sem).

Az már egy még mélyebb filozófiai probléma persze, hogy a véletlen az valójában is véletlen-e. Nem csupán arról van-e szó, hogy korlátozott tudásunk láttat véletlennek valami olyat, aminek a valóságban nagyon is észszerű oka van?

Ez egy még bonyolultabb kérdés, de itt még nem is tartunk. Egyelőre csupán azt kell elfogadnunk (bármennyire is ellenáll ennek a gondolatnak "idióta" agyunk), hogy nem minden dolgot "csinál" valaki; van, ami csak úgy létrejön, kialakul a jelenségek fékevesztett burjánzásában. És ha elvileg le is írható a pontos oka (mint annak, hogy szombat reggel miért nem tudtam működtetni a laptopomat), gyakorlatilag meg kell elégednünk azzal a magyarázattal, hogy "ez történt". Hiszen sokkal sürgetőbb továbblépnünk ahhoz a kérdéshez, hogy ha már ez így alakult, akkor mégis mi most a teendőnk.

 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr2315624514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.