Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Történelem — egy nő szemével

2020. május 10. - Csöncsön

Hogy "énnekem itt van az otthonom, s ha maguk férfiak szétszóródnak is, énnekem itt kell maradnom": az őnekik logikátlan, asszonyi beszéd.

Micsoda könyv volt ez, te jóságos ég!

Dehát hogy is kezdjem?

Németh László regényei közül először a Gyászt, majd az Iszonyt olvastam el, még gimnazistaként. Mind a kettő erős, nyomasztó könyv; az Iszony erősebb és nyomasztóbb. Milyen az, amikor egy nő undorodik a férjétől (alapjában: undorodik a férfi testektől, a szőrösségüktől, az izzadtságuktól, a szaguktól), és ezzel az undorral, iszonyattal, borzadállyal minden egyes nap együtt kell élnie?

Tudtam, hogy az Iszony Németh László életművében bizonyos értelemben felülmúlhatatlan regény. Maga a téma, az ötlet párját ritkítja (a magyar irodalomban pláne), a megvalósítás pedig sodró erejű, lehengerlő. Nem arról van szó, hogy "tetszett" volna. Igazából sokszor nagyon untam az Iszonyt. Németh László prózanyelve majdnem olyan pallérozott és plasztikus, mint Kosztolányié, de az adagolásban nem olyan művészi. Olykor oldalakon keresztül leragad olyan dolgokon, amiket az Aranysárkány írója egy bekezdéssel elintézett volna. Mindez persze nem változtat azon, hogy az Iszonyt mindig is úgy tartottam számon, mint a 10-15 legjobb, legfontosabb magyar regény egyikét.

A kritikusok Égető Eszter · Németh László · Könyv · Molyés az olvasók egyet is értenek abban, hogy Németh Lászlónak az Iszony a legtökéletesebb műve. Tucatnyi nyelvre lefordították, bekerült a "kötelező" olvasmányok közé is. Maga az író azonban az Égető Esztert többre becsülte. Amikor öregkorában megkérdezték tőle, mit üzenne az emberiségnek, ezzel a regénycímmel válaszolt. Magam régóta szerettem volna elolvasni, de a vastagsága mindig visszariasztott. Az Égető Eszter kimondottan vaskos regény, terjedelme nagyjából duplája az Iszonyénak. Ha már az utóbbit is untam itt-ott, nem fogok-e ebbe teljesen belefulladni?

Szerencsére most, karantén idején alkalom nyílik az ilyen régi adósságok törlesztésére, úgyhogy belevágtam. És meglepő módon a szöveg már az első oldalaitól kezdve magához bilincselt.

Az Égető Eszter 1905 és 1948 között játszódik, hatalmas tabló a XX. század első felének magyar történelméről. A főszereplők főként a középosztály tagjai (kispolgárok, módosabb parasztok), de a társadalom valamennyi rétegéhez (tehát a legszegényebbekhez és a leggazdagabbakhoz is) sok szállal kapcsolódnak. Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy milyen lehetett az élet Magyarországon 1900 és 1950 között, akkor talán nincs is még egy regény (vagy könyv), amelyből erről többet tudhatnánk meg. Nemcsak vertikálisan, de horizontálisan is rendkívül változatos a szöveg: a helyszínek között van tanya, falu, kisváros, nagyobb város, és Budapest is. Nem számoltam össze, de az biztos, hogy sok tucat szereplő mozog a könyv oldalain, csecsemő, kisgyerek, kamasz, fiatal felnőtt, középkorú, idős, öregember és haldokló. Olyasféle teljesség illúzióját kelti föl a regény, mint a XIX. századi nagy realista írók munkái, szóval mint például a Bovaryné vagy a Németh László által le is fordított Anna Karenina.

A regény mégsem csak témája, de poétikája miatt is XX. századi. Mindezt a roppant gazdagságot ugyanis egyetlen tudaton átszűrve kapjuk meg, egy nő tudatán átszűrve, Égető Eszterén.

Hogy a főszereplő (mint a Gyászban vagy az Iszonyban) itt is nő, az nem esetleges kérdés; a regény lényegét érinti. Hogy egy nő egészen másképpen látja és dolgozza föl a világot, mint egy férfi, az többször tematizálódik is a szövegben, de a női perspektíva az egész regényre magára is rátelepszik. És ez amennyire érdekes, annyira üdítő is. Hiszen politikai, társadalmi rendszerek működését látjuk, megéljük a dualizmus korának korrupt, de liberális világát, aztán az első világháborút, az utána jövő káoszt, majd a restaurációt, a '20-as évek konszolidáltabb rendszerét, a gazdasági válság korát, a második világháborút, a német megszállást, majd a háború utáni új világot; ha jól összeszámoljuk, összesen hét vagy nyolc különféle politikai rendszert. Ezek a politikai átalakulások azonban csak háttérként szolgálnak: az előtérben egy család története áll, és ezt a családot Eszter igyekszik — sikertelenül — összetartani.

Esztert nem érdekli a politika. Őt az érdekli, hogy a családjának békés, boldog környezetet teremtsen. Kísérleteit azonban a maszkulin erők szétrobbantják. A férfiak ugyanis mindig jobban tudják, hogy mit kellene tenni a világgal és a társadalommal. Ötletekben éppolyan kifogyhatatlanok, mint abban az agresszióban, amellyel a tőlük különböző ötleteket lesöprik a vitatérről. Eszter kétségbeesetten próbál békíteni, harmóniát teremteni, de ezek a kísérletek csak időleges eredményt hoznak; egy-egy idilli hónapot.

Hozzá kell tenni, hogy a regény korántsem sematikusan ábrázolja a nőket és a férfiakat. Előjönnek a lapokon nőies férfiak és férfias nők is. A nemek közti különbségek azonban egyetlen személyen belül is bizonyos princípiumok küzdelmei.

A teljes szétrobbanás a második világháború végén következik be. Ekkor az addig még úgy-ahogy egybefogott család atomjaira hullik. Eszter nem akar elmenekülni még a beáramló szovjet csapatok elől sem Csomorkányról (ez a város a regény legfontosabb helyszíne, a szerző nyilvánvalóan Hódmezővásárhelyről mintázta), miközben a család többi tagja a legkülönfélébb helyekre sodródik. Eszter a saját legnyomósabb érvét nem tudja kimondani:

 

Hogy "énnekem itt van az otthonom, s ha maguk férfiak szétszóródnak is, énnekem itt kell maradnom": az őnekik logikátlan, asszonyi beszéd.

Ez a kimondatlan mondat azonban az egész problémát megvilágítja.

Eszter otthont akar teremteni. Számára messze ez a leglényegesebb. A férfiak, illetve az idillt általában szétrobbantó erők ugyanakkor bizonyos logikai megfontolások mentén elégedetlenek azzal a renddel (társadalmi renddel és országgal), amelyben élniük kell, és a legkülönfélébb módokon menekülnek belőle.

Ezen a ponton érződik talán legjobban a regény kísérteties aktualitása, illetve az, hogy mennyire keveset változott a világ száz év alatt. Ez a menekülési vágy ma is ott mocorog mindazokban, akik a férfi princípium megtestesítői. Nem feltétlenül térbeli menekülésről (kivándorlásról, elvándorlásról stb.) van szó. Valami ennél jóval mélyebb deformáló vágyról. Elégedetlenségről, nyugtalanságról, kielégítetlenségről.

A regény az utolsó harmadában filozófiailag egyre jobban elmélyül. Míg a szöveg első fele kimondottan epikus, az utolsó néhány fejezetben egyre több a maxima, a bölcselkedés és a vita. Ezt elősegíti, hogy Németh László beleírta önmaga hasonmását, Méhes Zoltánt is a regénybe, és különös iróniával ábrázolja. Természetesen Méhes is a férfi princípium képviselője, parádés ötletei vannak a társadalom átalakítására, de a szöveg éppen azt a folyamatot mutatja be, ahogyan ráeszmél ezek tarthatatlanságára, nevetséges voltára. Az utolsó részek perspektívája már vegyesen Eszteré és Méhesé, kettejük vitái filozófiai párbeszédekké tömörülnek. Szavai persze csak Méhesnek vannak. Eszter az idegeivel, a testével gondolkodik.

A "logikátlan, asszonyi beszédre" való hivatkozás a logika kritikáját rejti. Több ponton olvasható a szövegben, hogy a szavak és a logika eltorzítják a gondolkodást. Ez a nyelvkritikai attitűd társadalomkritikává duzzad: az emberek, amíg csak a logikát fogják használni, sohasem fognak békésen egymás mellett élni. A boldogsághoz több kell, mint logika: belátás, tűrőképesség, bölcsesség, szentség.

Elképesztően érdekes egy mai olvasó szemével a regény zárása. 1948-ban, vagyis amikor "elbúcsúzunk" Esztertől, már nyilvánvalóvá válik, hogy egy olyan új társadalmi berendezkedés jön, amely példátlanul sokat elvesz az egyének szabadságából. Mindennek alapja egy újfajta "férfilogika", egy újfajta nyugtalanság, megint egy kísérlet a rend deformálására. Bizonyos, hogy Eszter igyekezni fog majd a maga módján ehhez az új világhoz is alkalmazkodni, és létrehozni benne az otthonosság légkörét. Mint ahogy az is bizonyos, hogy ez megint nem fog sikerülni neki. A regény belső törvényei pontosan megmutatják, hogy miért lesz még a korábbiaknál is embertelenebb az a rendszer, amelyik éppen érkezik.

A könyvet Németh László 1948-ban fejezte be, de kiadni már nem engedték neki; Révai József a nyomdából kérette vissza. Az lett volna meglepő, ha nem így tesz. A regény egész szemlélete ellentmond annak, hogy bármiféle diktatorikus, agresszív retorika boldogságot és otthonosságot teremthet. Tökéletesen megmutatja, hogy még ezek legártalmatlanabb (sőt sokszor tiszteletreméltó) formái is milyen erővel dúlják szét az emberek alapvető boldogságkésztetéseit. És hogy mennyivel gyakrabban volna érdemes nekünk is fülelnünk a "logikátlan, asszonyi beszéd" igazságaira, mielőtt saját véleményünkkel lebunkózni készülünk másokat.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr7515676634

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.