Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

A tíz legszebb pesterzsébeti épület

2020. június 21. - Csöncsön

Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.

Soha nem értettem igazán azokat az embereket, akik nem kötődnek gyerekkorukhoz. Szóval akik könnyedén elfelejtik, elhagyják, ahonnan jöttek; akik idegen országokba települnek, és nem hiányzik nekik az utak, terek, házak, emberek közelsége, melyek közt felnőttek, és amelyekhez emlékek, érzelmek százai fűződnek.

Én, amikor külföldön laktam, pár hónap után már fojtogató honvággyal szembesültem. Betegesen kerestem a könyvesboltokban a Magyarországgal foglalkozó könyveket, böngésztem, amennyire tudtam, a magyar nyelvű netes szájtokat, és megpróbáltam összerakni a képeket: milyenek Pesten a házak, az utcák? Miért, hogy Berlin, minden felszíni pezsgése mellett mégis olyan üres és lélektelen a legfakóbbnak ítélt pesti utcákhoz képest is? Miért, hogy bár külföldön is lehet élni (szimplán a külsőségek alapján még sokkal jobban is, mint otthon), ez az élet olyan, mintha csak külső jegyei volnának, de a tartalmat, a lényeget kiszívták volna belőle?

Ma már tudom, miért. Lényegében arról van szó, amit Esti Kornél mond a Barkochba című novella elején:

Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.

Alapelvem, hogy e blogon mindig csak egyetlen mondatot idézek, sohasem többet. Hadd tegyek most mégis kivételt Kosztolányival (kivel, ha vele sem?), a novella első három bekezdése ugyanis annyira gyönyörű és pontos, hogy mindennél többet elmond, és biztosan nem tudnám ennél jobban és igazabban körülírni a fönt idézett mondatot:

— Szememre vetik — mondotta Esti Kornél —, hogy történeteimet többnyire fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal "történelmi előidőknek" is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.

Nekem az élet mindörökre a gyermekségem s a fiatalságom egy része, amikor vidéken tanultam, s a csodálatos, tündöklő pesti körutakon csavarogtam, melyekre még a béke vetette viharos fényét. Bizonyos idő múltán fogékonyságunk, befogadóképességünk csökken. Akárki tapasztalhatta ezt, aki már elmúlt harmincéves. A tavasz vagy a tél lassanként naptári adattá zsugorodik. Mindig kevesebbet veszünk észre belőlük. Képük végérvényesen kialakult bennünk, s ehhez a következő évek alig tudnak valamit hozzáadni. Most már hiába látnám egy amerikai felhőkarcoló égését. Számomra a tűzvész annak az alföldi putrinak az égése, melyet mint gyermek figyeltem meg, öntudatlanul. Ha le kellene írnom az amerikai felhőkarcolónak az égését, bizonyára ebből a jelentéktelen élményemből lopkodnék szikrát és színt. Így vagyok az emberekkel is. Új ismerőseim talán tartalmasabbak, mint a régiek, de azért a régiek maradnak az igaziak. Ők jelképezik nekem az embert, amint a régi tárgyak jelképezik nekem a világot.

Azt is mondják, hogy nem élek a jelenben, hogy elfordulok tőle. Ez szamárság, én is éppúgy a jelenben élek, s a jelenben halok majd meg, mint mindenki. De mit tehetek a lélek örök törvénye ellen, hogy élményeink korszaka egy ponton lezárul? Nem én fordulok el a jelentől. A jelen fordul el tőlem. Meresztgethetem rá a szemem, nem látok benne semmit, csak tényeket és idegeneket. Az élményeket nem lehet hajszolni. A buzgalom semmit sem ér. A fény nem kívülről jön, hanem belülről.

Az én életem első két évtizede Budapesthez kötődik, azon belül is leginkább annak XX. kerületéhez, Pesterzsébethez. Tizenkilenc éves koromig alig-alig mozdultam ki a kerületemből. Itt születtem, itt jártam általános iskolába és gimnáziumba; ha voltam máshol is (mint ahogy persze voltam), legfeljebb egy-két hét után mindig visszatértem. 

Ugyanakkor még Pesterzsébet is rétegzett számomra. A legerősebb élmények egyértelműen ahhoz a panellakótelephez kötnek, amelyben gyerekségem telt. Az ehhez fűződő nosztalgiák olyan erősek, hogy valahányszor visszatérek gyerekkorom házai közé, hosszú órákra zaklatott állapotba kerülök; szavakkal nem kifejezhető megrendültséget, döbbenetet, részvétet, nyugtalanságot kezdek érezni, és tulajdonképpen már annak is örülnék, ha találnék illő szót erre az érzelemre, de újra és újra meg kell állapítanom, hogy a magyar nyelv nem rendelkezik ilyennel.

Az bizonyos, hogy a "szeretet" szó nem rossz közelítés. A kerület maga Budapesten az egyik legjelentéktelenebb, és mindenképpen az egyik legszegényebb. A mi családunk véletlenül került ide. A szüleim a három bátyámmal a hetvenes években még egy budai kis lakásban éltek a XII. kerületben (bátyáim még úgy nevezik: "a régi lakás") — ahogyan gyarapodott a család, úgy lett a hely egyre szűkösebb. A kérvényezett és kiutalt lakótelepi lakás a Békásmegyeren volt, mindössze két szobás, apám nem fogadta el. Így jutott el a család Pesterzsébetre, egy harmadik emeleti három szobás panelbe. Én már ide születtem. (Elgondolkodom néha, mennyire másképpen alakult volna az életem, ha végül Békásmegyerre költözünk. Miken múlik egy emberi sors...)

A kerület épületállománya sem különleges. Alapvetően két rétege van: a kertvárosok falusias jellegű beépülése, illetve a hetvenes-nyolcvanas években épült panelházak tömegei. Ezekről az épületekről nagyon sokat nem lehet elmondani: mindenki ismeri őket. A két réteg közé ékelődnek az egykori polgárság lakóházai, illetve a középületek (iskolák, templomok, városháza, rendőrség, tűzoltóság stb.), valamint persze a (nem nagy számú) gazdasági épületek (gyárak, irodák). És talán ide sorolhatók a rendszerváltozás után épített társasházak is, hiszen ezek jellegzetesen különböznek mind a családi házaktól, mind a panelektől. Mindez viszonylag változatos egyveleget alkot; a rétegek nem teljesen mereven különülnek el egymástól, a panelházas övezetben is fölbukkannak régebbi házak, és a kertvárosban is rálelni olykor egy-egy kisebb kincsre.

De hogy melyik a tíz legszebb erzsébeti épület? Hát játsszunk el a gondolattal.

10. Árpád-házi Szent Erzsébet templom