Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Hogyan lettünk Merényi?

2021. október 17. - Csöncsön

Hogy Géza lett Merényi.

Nagyon fura érzés olyan embernek a könyvét olvasni, akit jól ismerünk. A leírt mondatok emlékeket idéznek föl bennünk, fölismerjük a szerző máshol, máskor már elejtett gondolatait, rögeszméit, vesszőparipáit, kicsit mintha beleíródnánk a szövegbe mi magunk is. Közben pedig minden új fénytörésbe is kerül, az egyesével fölcsipegetett részletek egy regény univerzumában mélyebb, tágasabb értelmet nyernek. (A "ja, hogy azt ezért mondta!" érzése ez. Picit kísérteties is.)

Így jártam most, hogy elolvastam egykori magyartanáromnak, azóta pedig Karakter-blogbeli szerkesztőtársamnak, illetve a Szófa főszerkesztőjének, Mohácsi Árpádnak a regényét, a Párizsi befutót.

A regény a mostani könyvhéten jelent meg, de "íródásáról" természetesen már régóta tudtam. Olyannyira, hogy a szerző át is küldte a még készülőben levő első fejezetet véleményezésre. Az első belepillantás a szövegtestbe megijesztett; idegenkedtem a szöveg hangjától. Ezt a szokásos őszinteségi rohamaim egyikében meg is írtam a szerzőnek, ami természetesen óriási ostobaság volt — egy készülő szöveg teremtődését nem illik, nem szabad így megzavarni, hacsak nem a kötet szerkesztői vagyunk. Akkoriban ez a karakteres posztolásra is kihatott, de azt hiszem, blogunk követői ebből semmit sem érzékelhettek, profibb blogírók voltunk mi annál.

Mindenesetre a kötet egészétől kissé tartottam, féltem, hogy végül is határozottan nem fog tetszeni az egész, és akkor ezt meg mégis hogyan mondjam meg. Dehát az meg egyértelmű volt, hogy el kell olvasnom.

Érdekes módon a legnagyobb lökést ennek a folyamatnak anyukám adta. Ő, amikor megkaptam a könyvet a szerzőtől, azonnal magához vette azt, és szűk két nap alatt be is falta. Elmondása szerint nagyon tetszett neki, nagyon élvezte, de majd szeretné még egyszer, alaposabban is elolvasni. (Ő mindig így olvas, van könyv, amelyet már vagy hatszor elolvasott; közben akkurátus jegyzeteket készít, aláhúzogat, firkál, persze könyvtári könyvekbe is beleírogat, majd amikor vissza kell vinni, mindent kiradíroz.) Na most ez az egész igencsak meglepett. Nem mintha ne becsülném sokra anyukám ízlését, csak valahogy ő a túl modern, túl bonyolult, túl elvont, túl bölcsész és túl megvariált könyveket egyáltalán nem élvezi. Lehet, hogy ez mégse olyan?