Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Miért higgyünk?

2022. január 29. - Csöncsön

Miért higgyek magának?

Az előző év utolsó napjaiban volt egy ügy, amely hosszú napokig erősen foglalkoztatott, úgy is mondhatnám: felkavart. Szilágyi Liliána vallomása. Az úszónő előbb egy tévéműsorban, majd a közösségi médiában vallotta meg, hogy apja éveken át testileg, lelkileg és szexuálisan is bántalmazta.

Magam, a hírtől sokkolva, egy Facebook-bejegyzésben próbáltam meg körülírni érzéseimet. Ebből idézek most.

Mi jár a fejemben? Inkább ki. Szilágyi Liliána. Meg az apja. Meg én; vajon miért ráz meg ez az egész sokkal jobban, mint megannyi zaklatási, erőszakolási történet? Miért, hogy sokszor csak "lapozok" az ilyen hírekre, most viszont olyan mélyen fölzaklat, hogy aludni alig bírok tőle?

És meg is van a válaszom. Mindig sokkal jobban megráz, amikor egy bántalmazás családon belül történik.

Minden más elől el lehet menekülni; a munkahelyi, utcai, iskolai, egyházi, uszodai kitudjaméghol elszenvedett bántalmak elől — éppen a családba. Ez az a fix pont, a biztos menedék, amely mindig mindentől megvéd, vagy ha megvédeni nem tud is, legalább mindig biztosan mellettem áll, és osztozik a megpróbáltatásban. De hová meneküljön az, aki a legnagyobb bántalmakat éppen innen szerzi?
A poszt alatt aztán hosszú kommentfolyam keletkezett, jelen állás szerint 56 hozzászólással. Számomra kifejezetten meglepő, majdhogynem sokkoló módon többen is (olyanok, akiknek személyét és ítéleteit nagyon is tisztelem) azt a kérdést feszegették: igazat mond-e Szilágyi Liliána?

A vita egyáltalán nem volt érdektelen; elgondolkodtatott és tanultam is belőle.

Szilágyi Liliánának többen azért nem hittek (vagy nem hittek teljesen, vagy nem hittek úgy, ahogyan én ösztönösen azonnal), mert vallomása túlságosan erősen mediatizálva volt. Túlságosan hatásvadász volt. A D. Tóth Krisztina szerkesztette tévéműsor, melyben megszólalt, professzionális fogásokkal élve kínálta föl neki a szegény áldozat szerepét. A Facebook-poszthoz, amelyben Szilágyi Liliána a bántalmazásáról beszélt, hatásvadász, beállított fotókat csatoltak. És fölmerült az is, hogy miért választja egy bántalmazott ember a nyilvánosságot, miért nem bízik a jogi elégtételben.


Kíváncsiságból újra elolvastam a még évekkel ezelőtt, a #metoo kampány kirobbanásakor írt posztomat; kíváncsi voltam, mennyire érzem mismásolónak, amikor olyasvalakiről van szó, akinek sérelmei (bizonyos okokból) közelről érintenek. Egyáltalán nem éreztem mismásolónak, ma is egyetértek azzal, amit akkor írtam: a nyilvánosság a harc terepe, nem az igazságé. Szilágyi Zoltánra vonatkoztatva: ez egy kifejezetten okos, sokakat manipulálni képes embernek tűnik; nagyon helyes, hogy egy ilyen alakkal szemben valaki a harcot választja. Akár olyan eszközöket is fölvonultatva, amelyek nem feltétlenül a legelegánsabbak. De általában az egész #metoo kampány nem az igazságról szól, és éppen a mostani történet is rávilágít, milyen káros hozadékai is vannak: ahol "bántalmazásnak" számít, ha valakinek a szépségére megjegyzést tesznek, ott a "bántalmazás" szó gyászosan elinflálódik, és a valódi rettenetes bűncselekmények sem tűnnek már olyan súlyosnak. "Ja, egy újabb metoo-sztori, lapozzunk..."

Az igazság kiszínezése tehát sosincs ingyen. Én biztos vagyok benne, hogy Szilágyi Liliánával sokkal rosszabb dolgok történtek, mint amit azok a fotók sugalltak, melyeket a történetéhez csatolva megosztott. A lelki terror legfőbb jellegzetessége éppen az, hogy nem készíthető róla fotó. A rettegés, az általa kiváltott szorongás, iszonyodás, megalázottság érzése nem fényképezhető le. Éppen az egyediségében rejlik az iszonyat. Hogy nem köthető, nem hasonlítható semmihez. Mert ha már igen, rengeteget veszít a félelmetességéből. (Ezért is tartom helyesnek, hogy Szilágyi Liliána a nyilvánosság elé állt: más bántalmazottak számára komoly vigasz lehet, hogy történetük nem teljesen egyedi.)

Pár nappal ezelőtt láttam aztán egy egészen kiváló iráni filmet, amely döbbenetesen rezonált ezekre a bennem dúló gondolatokra.

A film (melynek címe A hős) szintén a nyilvánosságról, a közösségi média emberekre gyakorolt hatásáról, önmagunk mediatizálásáról szól.

Egy ember (Rahim) az adósok börtönében ül, és két napra kimenőt kap. Barátnője, akivel házasodni szeretne majd, talált egy buszmegállóban egy táskát, benne 17 arannyal. Ez elég lenne ahhoz, hogy Rahim visszafizesse, ha nem is a teljes adósságát, de annak igen nagy részét, és így kiszabaduljon a börtönből. Már beszél is a hitelezőjével, aki azonban az ígért szép összeg ellenére is ellenségesen áll hozzá. Vagy a teljes összeget akarja, vagy nem érdekli a pénz. A család egyik tagja azonban Rahim segítségére siet: kezességet vállal azért, hogy szabadulása esetén finanszírozza annak adósságát. De Rahim végül meggondolja magát, és úgy dönt, hogy lemond a talált pénzről, visszaszolgáltatja azt a tulajdonosának.

Azért írtam le ilyen részletesen a sztorinak ezt a kiinduló részét (melyet amúgy elintézhetnénk azzal, hogy "Rahim kezébe jut egy csomó pénz, amellyel kiszabadulhatna börtönéből, de ő azt inkább visszaadja"), mert a részletek benne igen tanulságosak. Kicsit olyan ez az egész, mint a Bűn és bűnhödésben: Raszkolnyikov nem számít rá, hogy megjelenik a lakásban az uzsorás asszony húga. A történetek sohasem olyan simák és egyszerűek, mint a filozófiai példákban.

Rahim visszaadja a pénzt (egy bejelentkező szegény asszonynak), erről tudomást szerez a média, és Rahim valóságos hőssé válik. Tévéműsorokba kerül be, ahol szépen kiszínezve (de bizonyos okokból nem teljesen az igazsághoz ragaszkodva) előadhatja történetét. Egy civil szervezet gyűjtést indít a kiszabadulásáért. Elérik, hogy szabadulása esetén munkát kaphasson.

A hős - Uránia Nemzeti Filmszínház | Jegy.hu

Nem akarom itt elspoilerezni a történetet. Nagyon remélem, hogy sokan megnézik majd az egész filmet, mert csakugyan rendkívül jó és elgondolkodtató. A lényeg az, hogy egy idő után kétely támad Rahim történetével szemben, és ez odáig fajul, hogy végül már senki sem hisz neki, pontosabban mindenki azt hiszi, hogy az egész történet úgy ahogy van, kitalált. Összeesküvés-elméletek szövődnek, különböző "megfejtések" kapnak lábra a szociális médiában, és a vége a teljes csőd: Rahim nemhogy nem szabadulhat ki a börtönből, de még a becsületét, szavahihetőségét is elveszíti. A munkaügyi hivatal alkalmazottja neki is szegezi a kérdést:

Miért higgyek magának?

Miért higgyünk Rahimnak, és miért higgyünk Szilágyi Liliánának?

És miért nem hisznek nekik sokan?

A második kérdésre egyszerűbb választ adni. Amikor egy vagy legalábbis ártatlan ember történetét halljuk, szükségképpen fölmerül bennünk, hogy az illető nem lehet egészen ártatlan. Miért? Mert senki sem egészen ártatlan. Tökéletes ember nincs. "Az ember mindenképpen hibás egy kicsit" — mondja Camus. A média ugyanakkor pontosan az olyan történeteket szereti, melyekben egyértelmű, ki a jó, és ki a gonosz, ezért a sokszínű és sok árnyalatban játszó valóság oda nem illő részleteit kiretusálja. Minél érzékenyebbek vagyunk azonban (bizonyos okokból) az igazságra, annál zavaróbb számunkra ez a retusálás. Annál zavaróbbak Szilágyi Liliána beállított fotói; annál zavaróbbak a nagy pénzvisszaadás elhallgatott részletei. Valamit talán elhinnénk a sztoriból, de az egészet elutasítjuk. Miként magam is vagyok igen sok #metoo-sztori esetében: amikor már olyan szélsőséges mondatok hangzanak el, hogy a nők mindig ártatlan áldozatai a férfi erőszaknak, akkor hajlamos vagyok rá, hogy az egész sztorit kukázzam. A kiszínezés ára ez. (E tekintetben egyébként eltér Rahim története Szilágyiétól: Szilágyi professzionálisan "színezett", ezért gyaníthatóan sikerre is fogja vinni saját — egyébként jó — ügyét; Rahim viszont a jó szándékú lúzer prototípusa, egész történetét iszonyúan ügyetlenül kezelte.)

És akkor miért higgyünk mégis? Először is persze: nyilván nem kell mindent elhinnünk. Magam látok rá mintegy 1%-nyi esélyt, hogy Szilágyi Liliána vallomásában sokkal több az elrajzolt, hamis, hatásvadász elem, mint a valóság. Nem is arról van szó, hogy tudnám, mi történt vele, hanem arról, hogy hiszek neki. Miért? A konkrét történetben nyilván azért, mert a bántalmazást jellemzően nem szokták bevallani (és pláne kifundálni); aki már bevallja, azzal egészen biztosan megtörtént. A látencia ezen a téren (érthető okokból) hatalmas. De én Rahim történetét is azonnal elhittem volna, és büszke is vagyok erre. Miért?

Két okot mondok. Az első ok, hogy aki azért nem hisz, mert a történet úgymond retusált, az éppen annyira a mediatizálás (vagyis a minket körülvevő mindenféle médium, sajtótermék, tévé, Facebook, szociális média) foglya, mint aki teljes naivitással tudomást sem vesz a mediatizálás tényéről. Ha azért nem hiszek el egy történetet, mert az ki van színezve, akkor egyetlen történetet sem volna szabad elhinnem, mert minden történet ki van színezve. Aki erről nem tud, az sokkal naivabb, mint képzelné: nincs tudomása arról, hogy a kiszínezés minden történet jellemzője. Az első ok tehát az, hogy nincs okom nem hinni el az egészet csak azért, mert nem minden részlet hihető benne.

A másik ok mélyebb. A hit voltaképpen bizalmat jelent. Hinni másnak azt jelenti: bízni benne. Ha ez a képesség kivész az emberekből, a társadalom összeomlik. Pusztán a gyanú hermeneutikáját működtetve nem lehet létezni. Ha mindig azt keresnénk a másikban, hogy mit milyen hátsó szándéktól vezérelve, milyen önös érdekre, milyen szervezet nyomására, milyen szekértábor tagjaként megnyilvánulva mond, a legfontosabbat vesztenénk el: emberségünket. A politikai szekértábor-logikának is ez a legiszonyúbb, legördögibb mozzanata: nem látja az "érdektől" az embert. És így azt sem képzelheti el, hogy létezhet spontaneitás, szűz és friss valóság, szóval létezik — Nietzschével szólva, akiről pedig igazán nem állítható, hogy idegen lett volna tőle a "gyanú hermeneutikája" — az "Unschuld des Werdens", a létrejövés ártatlansága.

Mert miként igaz, hogy "az ember mindenképpen hibás egy kicsit", az épp annyira helytálló, hogy "az ember mindenképpen ártatlan egy kicsit".

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr6316911268

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása