Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga.

Spiró Györggyel készült egy interjú a napokban a Dívány portálon.

A híres és népszerű író a legújabb esszékötetéről mesél, melyben ifjúságának emlékeit idézi föl, Eötvös Collegiumban szerzett élményeit a '60-as években.

A bizalomhiány növeli a tranzakciók költségeit.

Ígéretet teljesítettem, amikor nekiültem, hogy elolvassak egy közgazdasági szakkönyvet. Pontosabban egy bevezetést a közgazdaság-tudományba, egy egyetemi jegyzetet.

Politikai, közéleti vitákban ugyanis megkaptam, hogy hozzáállásom a problémákhoz nagyon bölcsészes, és hogy helyes volna legalább a közgazdaságtani alapfogalmakkal megismerkednem. Elfogadtam ezt az észrevételt; magam is úgy gondolom, hogy egy világ iránt érdeklődő embernek valamennyi lényegesebb tudományterületen meg kell értenie legalább az alapvető kérdéseket, problémákat, szavakat. A szakbarbárság nem tartható magatartás egy magát műveltnek látni vágyó ember számára.

Nem érted, hogy úgy hívják?

Vajon melyik volt életem első könyve?

Ezt a kérdést tette föl Amál a legutóbbi Karakter-posztban, és írása engem is gondolkodásra késztetett. Meg tudom én ezt a kérdést válaszolni?

Hogy "énnekem itt van az otthonom, s ha maguk férfiak szétszóródnak is, énnekem itt kell maradnom": az őnekik logikátlan, asszonyi beszéd.

Micsoda könyv volt ez, te jóságos ég!

Dehát hogy is kezdjem?

Németh László regényei közül először a Gyászt, majd az Iszonyt olvastam el, még gimnazistaként. Mind a kettő erős, nyomasztó könyv; az Iszony erősebb és nyomasztóbb. Milyen az, amikor egy nő undorodik a férjétől (alapjában: undorodik a férfi testektől, a szőrösségüktől, az izzadtságuktól, a szaguktól), és ezzel az undorral, iszonyattal, borzadállyal minden egyes nap együtt kell élnie?

Nem tanácsos nekirugaszkodni az írásnak, ha napközben nincs lehetőségünk többórás, állandó ritmusú gyaloglásra.

Michel Houellebecq korunk egyik legjelentősebb írója, aki könyveivel újra és újra ámulatba ejti a francia és európai közvéleményt. De nem csak könyveivel. Ismertté, sőt hírhedtté vált az író a karcos odamondogatásairól is, amelyekkel a nyugat-európai társadalmak válságát, önpusztítását, vakságát ostorozza, és amelyek miatt sokan politikai okokból is szimpatizálnak vele (vagy éppen gyűlölik). Houellebecq véleményei nem illeszthetők bele a liberális mainstreambe, emiatt az úgynevezett "alternatív jobboldal" (alt right) előszeretettel hivatkozik rá, noha — amennyire meg tudom ítélni — nézetei az alt right eszmerendszertől is távol állnak, ráadásul korántsem konzisztensek. (Egyébként miért is volnának azok? Houellebecq író, és nem rendszeralkotó filozófus. A nézetek vibrálása, ennek a vibrálásnak a becsatornázása egy író számára sokkal fontosabb, mint a köztük levő konzisztencia. Aki a valóság kaotikusságáról akar írni, az nem teheti meg, hogy valamit, ami sokakat foglalkoztat, kizárjon a tudatából.)

Nemcsak azok a történetek fontosak, amit másoknak, hanem azok is, amit magunknak mesélünk magunkról.

Gyakran olvasni olyan nézeteket az internetes kommunikációról, melyek szerint az voltaképpen nem is más, mint a valóságos személyiség elrejtése egy mesterségesen megalkotott (a valóságosnál vonzóbb, sikeresebb, jobb és boldogabb) személyiség mögé. És egyre-másra olvasni olyan kutatásokról, amelyek a tizenévesek kapcsolatalakítási nehézségeit éppen az elburjánzó netes csetelésekre vezetik vissza; szóval hogy a képernyő mögött ülve bátor diákoknak egyre nagyobb nehézséget jelent az élőszóbeli megnyílás, az őszinte, intim beszélgetés.

A mintázatok keresésére irányuló hajlamunk egyik legfőbb következménye (vagy talán ez inkább az oka), hogy az agy nagyon rosszul viseli a véletlenszerűséget.

Szombat reggel nem tudtam elindítani a laptopomat. Vagyis elindítani még éppen el tudtam, meg is jelent rajta a Windows, ám aztán utána már "se kép, se hang", egyetlen programot sem tudtam használni, és persze a böngészőt sem.

Történt már ilyen. A tapasztalatom azt mondatta, hogy van erre egy szinte mindig működő megoldás: az újraindítás. Mindenki megérdemel még egy esélyt, miért ne volna igaz ez a gépekre is?

Wer am meisten liebt, ist der Unterlegene, und muß leiden.

Az élet teljesen kiszámíthatatlan és hajmeresztő kaland. Lehetetlen megjósolni, hogy melyik esemény milyen hullámokat ver majd. Megpillantunk egy lepkét, egy kilincset vagy egy arcot, és sejtelmünk sincs róla, miféle következményei lesznek ennek az egyetlen pillantásnak. Csak később, esetleg sokkal később döbbenünk rá, hogy olyan valami indult el akkor, ami nem érhet véget sohasem.

A lepra eltűnik ugyan s a leprás alakja szinte teljesen kitörlődik az emberek emlékezetéből, ám ezek a struktúrák érintetlenek maradnak.

A koronavírus-járvány valamennyiünk életét — legalábbis átmenetileg, és legalábbis bizonyos mértékig — megváltoztatta. Időnk nagy részét a lakásunkban töltjük, és a külvilággal jórészt csak az internet médiumán keresztül érintkezünk. Sok hátránya van ennek. A legnagyobb hátrány mindenképpen gazdasági. Vannak ugyan olyan ágazatok, ahol az online munkavégzés viszonylag csekély veszteséggel megoldható; de közel sem mindegyik ilyen. A termelés bezuhanása emberek százezreit löki az utcára, cégek mennek csődbe, egész iparágak működése lehetetlenül el. A gazdaság számára ez a járvány egy katasztrófa. Hogy mekkora és milyen hosszan tartó, azt egyelőre még senki sem tudja megmondani; mint ahogyan azt sem, hogy kit mennyire fog érinteni, és mindez hogyan csavar majd a világ menetén.

Háborúban állunk.

Legnagyobb gyerekkori rettegéseim közé tartozott (a katonaság, az úszásoktatás meg szüleim halála mellett), hogy egyszer majd nekem is meg kell élnem egy háborút. Ismertem a háborúkról szóló történeteket, melyekből az derült ki számomra, hogy a háború voltaképpen nem más, mint nyomor, igazságtalanság, éhezés, a farkastörvények uralkodása, gonoszság, zaj, sebesülések és betegségek végeláthatatlan tömege. A legótvarabb békekor is jobb, mint a háború; mert békében legalább az ember legelemibb biztonsága, az élete nincs közvetlen veszélyben. A jog uralma legalább színleg mégiscsak működik. Háborúban nincsenek törvények, és még az emberéletnek sincs értéke, nemhogy a kultúrjavaknak.