Törtünk és zúztunk mindent, amit lehetett, míg csak vissza nem tértünk oda, ahonnan elindultunk, de nem volt megállás, és nem volt fék, a pusztítás vakító öröme újra és újra önmagunk felülmúlására kényszerített, s mi kielégíthetetlenül és még mindig szótlanul mentünk a hajszárítók, szappanok, kenyerek, kabátok, gyógycipők, konzervek, könyvek, bőröndök és gyerekjátékok törmelékeiben, hogy újabb és újabb rétegeket hordva az utcák roncsainak már-már az egész várost behálózó s egymásba érő szennyére, nekirontsunk a meghunyászkodás és a beletörődés ama kicsinyes s szánalmasan hazug mocsarának, mely azt védi, ami védhetetlen.

Rémisztő híreket olvashat az ember, ha kinyitja az internetet. Csak találomra néhány a legfrissebbek közül. Németországban és Belgiumban több mint száz halálos áldozata van már a napok óta tartó esőzések miatti árvizeknek, épületek ezrei dőltek romba, váltak lakhatatlanná. Dél-Afrikában disztópikus állapotok uralkodnak; megvadult tömegek fosztogatnak különféle városokban, a rendőrség képtelen rendet tartani, üzletek tömegei mennek csődbe, élelmezési válság, sőt akár polgárháború lehet kilátásban. Európában az EU Lengyelországgal és Magyarországgal egyre mélyebb konfliktusokba kerül, mely akár az egész unió széteséséhez vezethet. Magyarországon (a József körúton) be akartak törni egy lakásba ismeretlen banditák, mert az erkélyre szivárványszínű zászlót függesztettek ki. Észak-Koreában akkora lehet a nyomor, hogy már a kedves vezető is szinte teljesen nyíltan utalgat rá, hogy éhínség tombol. A koronavírus delta variánsa miatt újabb lezárásokat helyeznek kilátásba egyre több országban. És a legrémisztőbb: egyre valószínűbbnek tűnik az az 1972-es jóslat, miszerint a Föld népessége 2040-ig egészen drasztikus életszínvonal-összeomlás előtt áll.

Mondom a futballanalfabéta barátomnak, hogy persze szigorúan kell megítélni, mi hangzik el a lelátóról, de azért figyelembe kell venni a genius locit.

Régóta nem frissítettem ezt a blogot. Valami általános tespedtség és motiválatlanság telepedett rám, csak vonszolom magam, és alig haladok önkéntesen vállalt vagy mások és az élet által előírt feladataimmal.

Összetett okai vannak ennek. A világjárvány hosszú hónapjai alatt fölhalmozódott pszichés elfáradás kiütközése; a hűvös tavasz után hirtelen ránk szakadó kánikula; a közösségi média figyelemforgácsoló hatása; az ösztönös érzés, hogy nyáron nem kéne dolgozni, csak belelógatni lábunkat a langyos vízbe, és merengeni az élet gyönyörűséges mulandóságán; no és persze a foci Eb.

Mert ha egy ország legfőbb célja a gazdasági növekedés, akkor az igazán előnyös összetétel nem a liberális demokrácia, és nem is a szocializmus leninista vagy demokratikus változata, hanem a liberális gazdaság és a politikai diktatúra párosítása, amit néhány megfigyelő "bürokratikus-diktatórikus államnak" minősített, s amit mi "piacorientált parancsuralomnak" nevezhetünk.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember című könyvéről még vagy húsz évvel ezelőtt, zsenge és lelkes egyetemistaként hallottam először. Annyira fölháborított az, amit akkor mondtak róla, hogy egy jó darabig eszem ágában sem volt elolvasni. Úgy tűnt ugyanis számomra, hogy ez a könyv egy merő ostobaság.

Mindegyiket.

Megnyílt újra az ország. Ez olyan csodálatos, hogy próbálom kiélvezni minden pillanatát.

Péntek este hosszú hónapok után ismét találkoztam egy kedves barátommal. Játszottunk két sakkpartit. Az elsőben életemben először legyőztem őt. Igaz, bemattolni nem volt módom, hiszen föladta a partit. Kétségtelenül jobban álltam, tisztelőnyöm is volt, és fenyegetett is a matt; de álltam én már ellene sokkal jobban is, volt, hogy vezérelőnyről (!!) is képes voltam elbukni a játszmát, szóval ha végigjátszottuk volna, közel sem biztos, hogy én nyerek. De ha föladja, akkor persze igen. Egy pont az enyém, a győzelmem legitim.

Ennek a szimbolikus üzenetét valóban nem lehetett másként érteni, mint hogy nem tekintünk titeket a demokratikus politikai közösség velünk egyenrangú tagjainak.

Éppen tizenöt évvel ezelőtt hangzott el az úgynevezett "őszödi beszéd".

Nyilvánosságra a szöveg csak hónapokkal később, 2006. szeptember 17-én került. Aki emlékszik arra a napra, aligha felejti el. Magam nagyjából 1988 óta kísérem ilyen-olyan intenzitású figyelemmel a politikai eseményeket, de bizton állíthatom, hogy ehhez hasonló sokkhatás csak egyszer ért; majdnem éppen öt évvel korábban, 2001. szeptember 11-én.

A járványban összesen több mint félmillió ember betegedett meg (536517), akik közül 237641 fő meg is halt.

Hadd kezdjem ismét egy történettel. Egy tanítványom németórákra mindig keres érdekes videókat, melyeket aztán megnézünk és kitárgyalunk. A témák változatosak, a mesterséges intelligenciától kezdve a korszerű növénytermesztési módszereken át a zene biológiai hatásáig sok minden előkerült már. Öt-tíz perces kis filmek ezek, tökéletesen alkalmasak szókincsbővítésre és a hallásértés fejlesztésére. Az pedig, hogy nem én keresem őket, hanem a tanítvány, pedagógiai szempontból nagyon is helyes; sokkal motiváltabb az ember, ha aktívan részt vesz a tananyag alakításában.

Az első generációs migránsok mindent megtesznek, hogy elfelejtsék a múltat, a közeget, a nyelvet, a helyet, amelyet elhagynak, és amelyet el kell felejteniük ahhoz, hogy sikeres migránsok lehessenek.

Ha megnyitom a Facebookot (és az utóbbi időben minden nap kénytelen vagyok megnyitni), az oldal tetején fölnyílik egy doboz ezzel a kérdéssel: "Mi jár a fejedben?" Van is, hogy olykor őszintén igyekszem megválaszolni a kérdést, így az utóbbi fél évben több, már-már blogbejegyzés terjedelmű posztot is megjelentettem ott. Egész jó szövegek lettek. Hiszen könnyű megítélni, jó-e egy szöveg: ha flow-ban íródik, akkor jó. És azt az olvasó éppen annyira érzi, mint az író, hogy egy szöveg flow-ban íródott-e.

Az eltérést sokkal inkább az okozza, hogy a magyarok kevesebb ideig élnek.

Szomorú esemény történt a héten. A John Hopkins Egyetem által üzemeltetett worldometers.info oldalon, mely listázza a COVID-járvány különféle adatait, Magyarország a statisztikába fölvett halálozások egymillió főre vetített számában (ha nem számítjuk a miniállam Gibraltárt) világelsővé vált. Az adat természetesen sokkoló; akkor is az, ha érdemes a helyén kezelni. Nagyon sok jel mutat arra, hogy ez a gyors statisztika nem mutatja pontosan a valós számokat (erre kitérek alább), vagyis készpénznek venni a legkevésbé sem szabad. Ugyanakkor az is erősen valószínűtlen, hogy valamiféle tendenciát ne jelezne, és a magam részéről azt hiszem, nagy hibát követnénk el, ha kézlegyintéssel elintéznénk, nem foglalkoznánk vele, vagy ha pusztán politikai kampánycélokra használnánk föl. Az adatok ugyanis, ha nem is feltétlenül egzaktak, valamire okvetlenül rávilágítanak: valami nagyon nincs rendben a magyar emberek egészségével.

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Különös érzésekkel vettem tudomásul Törőcsik Mari halálát. A zseniális színésznő már évek óta betegeskedett, sőt pár hónappal ezelőtt az egyik sajtótermékben még a halálának híre is fölröppent. Olyan régóta játszott nagyobbnál nagyobb filmekben csodálatosnál csodálatosabb szerepeket, hogy az ember úgy hihette, már legalább száz éve él. (És lehetett volna éppenséggel száz éves is, mint egyik barátja, Pilinszky János, aki a XX. század második fele magyar kultúrájának hasonlóképpen kihagyhatatlan nagysága volt.) Száz éves nem volt, csak 85, de ez is olyan életkor, hogy az embert sohasem érheti egészen váratlanul a halálhír. Tehát valahogy számítottam, felkészültem rá; voltaképpen föl se kavart. "Csinált" azonban valami mást: elmerengésre késztetett.

Miután (mentális egészségem megőrzése érdekében) megszüntettem a Disqus-profilomat, a blogon a továbbiakban már csak kétféle módon lehet a posztokat kommentálni:

1. továbbra is lehet használni a blog.hu-s, indamail-es profilokat;

2. és továbbra is lehet Facebook-regisztrációval hozzászólni az írásokhoz.

Örömmel fogadom a véleményeket és kommentárokat; reményeim szerint az új írásokhoz is érkeznek majd, akár építő kritikák, akár a szövegek továbbgondolásai, kiegészítései.