Az eltérést sokkal inkább az okozza, hogy a magyarok kevesebb ideig élnek.

Szomorú esemény történt a héten. A John Hopkins Egyetem által üzemeltetett worldometers.info oldalon, mely listázza a COVID-járvány különféle adatait, Magyarország a statisztikába fölvett halálozások egymillió főre vetített számában (ha nem számítjuk a miniállam Gibraltárt) világelsővé vált. Az adat természetesen sokkoló; akkor is az, ha érdemes a helyén kezelni. Nagyon sok jel mutat arra, hogy ez a gyors statisztika nem mutatja pontosan a valós számokat (erre kitérek alább), vagyis készpénznek venni a legkevésbé sem szabad. Ugyanakkor az is erősen valószínűtlen, hogy valamiféle tendenciát ne jelezne, és a magam részéről azt hiszem, nagy hibát követnénk el, ha kézlegyintéssel elintéznénk, nem foglalkoznánk vele, vagy ha pusztán politikai kampánycélokra használnánk föl. Az adatok ugyanis, ha nem is feltétlenül egzaktak, valamire okvetlenül rávilágítanak: valami nagyon nincs rendben a magyar emberek egészségével.

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Különös érzésekkel vettem tudomásul Törőcsik Mari halálát. A zseniális színésznő már évek óta betegeskedett, sőt pár hónappal ezelőtt az egyik sajtótermékben még a halálának híre is fölröppent. Olyan régóta játszott nagyobbnál nagyobb filmekben csodálatosnál csodálatosabb szerepeket, hogy az ember úgy hihette, már legalább száz éve él. (És lehetett volna éppenséggel száz éves is, mint egyik barátja, Pilinszky János, aki a XX. század második fele magyar kultúrájának hasonlóképpen kihagyhatatlan nagysága volt.) Száz éves nem volt, csak 85, de ez is olyan életkor, hogy az embert sohasem érheti egészen váratlanul a halálhír. Tehát valahogy számítottam, felkészültem rá; voltaképpen föl se kavart. "Csinált" azonban valami mást: elmerengésre késztetett.

Miután (mentális egészségem megőrzése érdekében) megszüntettem a Disqus-profilomat, a blogon a továbbiakban már csak kétféle módon lehet a posztokat kommentálni:

1. továbbra is lehet használni a blog.hu-s, indamail-es profilokat;

2. és továbbra is lehet Facebook-regisztrációval hozzászólni az írásokhoz.

Örömmel fogadom a véleményeket és kommentárokat; reményeim szerint az új írásokhoz is érkeznek majd, akár építő kritikák, akár a szövegek továbbgondolásai, kiegészítései.

A haladásba vetett hit ellenkezik az emberi méltósággal.

Pár héttel ezelőtt elolvastam egy nagyon fontos német regényt. Nagyon fontosnak nevezik, hiszen mindenféle irodalomtörténet megemlíti, és különösen a létező szocializmus idején számított a keleti blokk országaiban (és főleg persze az NDK-ban) alapvetőnek mint a német antifasiszta irodalom egyik legcsillogóbb gyöngyszeme. Anna Seghers írta, és a címe: A hetedik kereszt. Tekintve, hogy germanista vagyok, nem lehetek különösebben büszke rá, hogy csak most jutott el hozzám ez a könyv, és persze arra sem, hogy Thury Zsuzsa fordításában olvastam. Dehát nem is a büszkeség visz rá, hogy írjak erről az élményről.

Jön a jó idő, és nem azt szeretnénk, hogy a kisgyerekeikkel és a kutyával a városban sétáljanak majd, és jól érezzék magukat, hanem azt, hogy a férjüket otthon engedjék aludni, akik ne a kisgyerekkel egy szobában legyenek, és ne várják el azt, hogy éjszaka a futballista keljen fel a gyerekhez, mert ez nagyon sok esetben előfordult.

Jó egy hete a kisvárdai futballklub sportigazgatója meghökkentő nyilatkozattal robbantotta föl az internetet.

Az életben semmi jó nincsen.

Olvastam a héten egy igen érdekes, elgondolkodtató esszét a Válasz Online portálon. A szerzője nagyjából annyi idős lehet, mint én, és élményei sok tekintetben hasonlítanak is a sajátoméira: ő maga is egy lakótelepen, panelházak között nőtt föl, és ő maga sem tudott azonosulni érlelődése során a politikai-gazdasági elit fölkínálta világmagyarázatokkal, eszményekkel. Útkeresése során ő végül is a reformkor nagy államférfiaiban talált példaképekre, Széchenyi, Wesselényi és Kossuth alakjában, akiknek eszméiről doktori disszertációt is írt; magánéletében pedig edzőként bontakoztatta ki magát és — mindenekelőtt — növendékeit, akik evezősként igen komoly versenyeredményeket értek el.

Wir hoffen, das, was die Nation von anderen Nationen immer unterschied und unterscheiden wird, auch wenn ephemere Gegensätze verschwunden sind, unsere schöne Sprache, werde nicht dürr und gemein werden, sondern ihren Adel erneuern; und mit ihr alles, was im Wort seinen Ausdruck findet.

Nagyon sok minden történt két hét alatt, azóta, hogy a legutóbbi bejegyzésemet írtam ide.  Kirobbant a járvány harmadik nagy hulláma Magyarországon, ezzel párhuzamosan magasabb sebességbe kapcsolt az országos oltakozás; az internet népe pedig, mint mindig, folyamatosan borzolja egymás és önmaga kedélyeit. A kitűnő költő, Tóth Krisztina egy nyilatkozatában elejtett egy ártatlan megjegyzést, mely szerint ő személy szerint nem tenné kötelező olvasmányok közé Jókai Arany emberét, mert a benne színre vitt nőkép egy mai tizenéves lánynak nagyon elidegenítő lehet. Sok felháborodott olvasó majdnem meglincselte ezért.

Unzählbar die neuen Berufe und neuen Titel; unzählbar die kleinen, persönlichen Befriedigungen, welche das Vorwärtskommen im Berufe bedeutet.

A február mindig az év legkellemetlenebb hónapja. A téli hónapok közül a decembert az ünnepek illata bódító légkörbe vonja; januárban pedig egy darabig még éltetheti az embert az újrakezdés lehetősége, az új év kínálta új feladatok megoldásának bizsergető izgalma. De mi van februárban? A hideg és bezártság nem kisebb, és a napok sem lényegesen hosszabbak, mint az előző két hónapban, energiáinkat és reményeinket ugyanakkor már feléltük, és nincs semmi, ami vigasztalhatna minket, se ünnep, se újrakezdés.

Az ilyen foglalkozások versengésében aztán ezek nyilvánosan mint ...izmusok kínálkoznak fel, és megkísérlik egymást túllicitálni.

Egy igen érdekes és szórakoztató regényt olvasok most. Arról szól, hogy egy ezer évvel ezelőtt élt kínai mandarin a barátjával együtt kifejleszt egy időutazó gépet, melynek segítségével képessé válik a jövőbe utazni. A kínai úriember (Kao-Tai) ki is próbálja a találmányt, és megérkezik az 1980-as évek Münchenébe. El lehet képzelni, mennyire különösnek, érthetetlennek és idegennek találja a "jövő" világát. (Azért nem Kínába érkezik, mert találmányuk készítésekor még nem tudtak róla, hogy a Föld gömbölyű és a tengelye körül forog.) Élményeiről levelekben számol be múltban maradt barátjának; a könyv tartalmát ezek a levelek teszik ki.

Hogy egy másik, jobb Németország képviselője a politikai események elemzésében folyamatosan melléfog — ebben az esetben mindjárt négyszeresen —, szerencsére csak kevesen tudják meg.

Lebilincselően izgalmas könyvet olvastam el a héten. Karácsonyi ajándékba kaptam egy kedves baráttól, és bár a kötet elég vaskosnak és nagy darabnak tűnt, szűk egy hét alatt "befaltam". A könyv szerzője Tilmann Lahme, német irodalomtörténész, a címe pedig A Mannok. Alcíme szerint Családregény, de természetesen nem az, azaz nem fikciós mű: Thomas Mann családjának, azaz feleségének és hat gyermekének életeseményeit dolgozza föl az érintettek leveleinek, naplóinak és egyéb személyes feljegyzéseinek segítségével. Az alcím nyilván azért lett Családregény, hogy ezzel utaljon vissza a szerző egy 2001-es filmre, amely a német televízióban volt látható, és amely A Mannok. Egy évszázados regény címet viselte. Az a film tele volt legendásítással, féligazsággal és dezinformációval, így Lahme munkája szigorúan az elérhető (a film óta újabb fontos adalékokkal duzzadó) feljegyzésekhez ragaszkodik, szinte teljesen mellőzve azok kommentálását. Dehát így lesz a könyv igazán megdöbbentő.