A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul.

Városi gyerek vagyok, akinek értelemszerűen egészen másmilyen a viszonya a természethez, mint annak, aki falun nőtt föl, mondjuk egy erdő közvetlen szomszédságában, és nap mint nap megfigyelhette a körülötte élő növényeket, gombákat, állatokat. A városi gyerek számára a házak, terek és épületek jelentik a "természetes" környezetet. A talaj neki aszfaltozott, árnyékot a házak fala ad, hangot a motorok zúgása, levegőt pedig a városi, szmogos pára, amelynek éppolyan jellegzetes illatai vannak, mint az erdőnek.

Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.

Soha nem értettem igazán azokat az embereket, akik nem kötődnek gyerekkorukhoz. Szóval akik könnyedén elfelejtik, elhagyják, ahonnan jöttek; akik idegen országokba települnek, és nem hiányzik nekik az utak, terek, házak, emberek közelsége, melyek közt felnőttek, és amelyekhez emlékek, érzelmek százai fűződnek.

Peel eltávolítását valószínűleg azért határozta el a Black Lives Matter mozgalom, mert összetévesztették apjával, Sir Robert Peel textilgyárossal és parlamenti képviselővel, aki a textilipar szempontjából hátrányosnak tartotta és ellenezte a rabszolgaság eltörlését.

A "múltat végképp eltörölni" utópiájában őszintén hívő emberek legújabb (bár korántsem új) hobbija a szobordöntögetés. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában tucatszám támadják meg azokat a szobrokat, amelyek úgymond egy elnyomó, rasszista, rabszolgatartó rendszer szimbólumai. A sokszínűség nevében megindult áradat már olyan alakokat sem kímél, mint Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat megfogalmazója; Kolumbusz, aki fiatal korában azt sem tudhatta, hogy más bőrszínű emberek egyáltalán léteznek; vagy Winston Churchill, aki nélkül aligha lett volna térdre kényszeríthető a XX. század legsikeresebb rasszista mozgalma.

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga.

Spiró Györggyel készült egy interjú a napokban a Dívány portálon.

A híres és népszerű író a legújabb esszékötetéről mesél, melyben ifjúságának emlékeit idézi föl, Eötvös Collegiumban szerzett élményeit a '60-as években.

A bizalomhiány növeli a tranzakciók költségeit.

Ígéretet teljesítettem, amikor nekiültem, hogy elolvassak egy közgazdasági szakkönyvet. Pontosabban egy bevezetést a közgazdaság-tudományba, egy egyetemi jegyzetet.

Politikai, közéleti vitákban ugyanis megkaptam, hogy hozzáállásom a problémákhoz nagyon bölcsészes, és hogy helyes volna legalább a közgazdaságtani alapfogalmakkal megismerkednem. Elfogadtam ezt az észrevételt; magam is úgy gondolom, hogy egy világ iránt érdeklődő embernek valamennyi lényegesebb tudományterületen meg kell értenie legalább az alapvető kérdéseket, problémákat, szavakat. A szakbarbárság nem tartható magatartás egy magát műveltnek látni vágyó ember számára.

Nem érted, hogy úgy hívják?

Vajon melyik volt életem első könyve?

Ezt a kérdést tette föl Amál a legutóbbi Karakter-posztban, és írása engem is gondolkodásra késztetett. Meg tudom én ezt a kérdést válaszolni?

Hogy "énnekem itt van az otthonom, s ha maguk férfiak szétszóródnak is, énnekem itt kell maradnom": az őnekik logikátlan, asszonyi beszéd.

Micsoda könyv volt ez, te jóságos ég!

Dehát hogy is kezdjem?

Németh László regényei közül először a Gyászt, majd az Iszonyt olvastam el, még gimnazistaként. Mind a kettő erős, nyomasztó könyv; az Iszony erősebb és nyomasztóbb. Milyen az, amikor egy nő undorodik a férjétől (alapjában: undorodik a férfi testektől, a szőrösségüktől, az izzadtságuktól, a szaguktól), és ezzel az undorral, iszonyattal, borzadállyal minden egyes nap együtt kell élnie?

Nem tanácsos nekirugaszkodni az írásnak, ha napközben nincs lehetőségünk többórás, állandó ritmusú gyaloglásra.

Michel Houellebecq korunk egyik legjelentősebb írója, aki könyveivel újra és újra ámulatba ejti a francia és európai közvéleményt. De nem csak könyveivel. Ismertté, sőt hírhedtté vált az író a karcos odamondogatásairól is, amelyekkel a nyugat-európai társadalmak válságát, önpusztítását, vakságát ostorozza, és amelyek miatt sokan politikai okokból is szimpatizálnak vele (vagy éppen gyűlölik). Houellebecq véleményei nem illeszthetők bele a liberális mainstreambe, emiatt az úgynevezett "alternatív jobboldal" (alt right) előszeretettel hivatkozik rá, noha — amennyire meg tudom ítélni — nézetei az alt right eszmerendszertől is távol állnak, ráadásul korántsem konzisztensek. (Egyébként miért is volnának azok? Houellebecq író, és nem rendszeralkotó filozófus. A nézetek vibrálása, ennek a vibrálásnak a becsatornázása egy író számára sokkal fontosabb, mint a köztük levő konzisztencia. Aki a valóság kaotikusságáról akar írni, az nem teheti meg, hogy valamit, ami sokakat foglalkoztat, kizárjon a tudatából.)

Nemcsak azok a történetek fontosak, amit másoknak, hanem azok is, amit magunknak mesélünk magunkról.

Gyakran olvasni olyan nézeteket az internetes kommunikációról, melyek szerint az voltaképpen nem is más, mint a valóságos személyiség elrejtése egy mesterségesen megalkotott (a valóságosnál vonzóbb, sikeresebb, jobb és boldogabb) személyiség mögé. És egyre-másra olvasni olyan kutatásokról, amelyek a tizenévesek kapcsolatalakítási nehézségeit éppen az elburjánzó netes csetelésekre vezetik vissza; szóval hogy a képernyő mögött ülve bátor diákoknak egyre nagyobb nehézséget jelent az élőszóbeli megnyílás, az őszinte, intim beszélgetés.