Mindegyiket.

Megnyílt újra az ország. Ez olyan csodálatos, hogy próbálom kiélvezni minden pillanatát.

Péntek este hosszú hónapok után ismét találkoztam egy kedves barátommal. Játszottunk két sakkpartit. Az elsőben életemben először legyőztem őt. Igaz, bemattolni nem volt módom, hiszen föladta a partit. Kétségtelenül jobban álltam, tisztelőnyöm is volt, és fenyegetett is a matt; de álltam én már ellene sokkal jobban is, volt, hogy vezérelőnyről (!!) is képes voltam elbukni a játszmát, szóval ha végigjátszottuk volna, közel sem biztos, hogy én nyerek. De ha föladja, akkor persze igen. Egy pont az enyém, a győzelmem legitim.

Ennek a szimbolikus üzenetét valóban nem lehetett másként érteni, mint hogy nem tekintünk titeket a demokratikus politikai közösség velünk egyenrangú tagjainak.

Éppen tizenöt évvel ezelőtt hangzott el az úgynevezett "őszödi beszéd".

Nyilvánosságra a szöveg csak hónapokkal később, 2006. szeptember 17-én került. Aki emlékszik arra a napra, aligha felejti el. Magam nagyjából 1988 óta kísérem ilyen-olyan intenzitású figyelemmel a politikai eseményeket, de bizton állíthatom, hogy ehhez hasonló sokkhatás csak egyszer ért; majdnem éppen öt évvel korábban, 2001. szeptember 11-én.

A járványban összesen több mint félmillió ember betegedett meg (536517), akik közül 237641 fő meg is halt.

Hadd kezdjem ismét egy történettel. Egy tanítványom németórákra mindig keres érdekes videókat, melyeket aztán megnézünk és kitárgyalunk. A témák változatosak, a mesterséges intelligenciától kezdve a korszerű növénytermesztési módszereken át a zene biológiai hatásáig sok minden előkerült már. Öt-tíz perces kis filmek ezek, tökéletesen alkalmasak szókincsbővítésre és a hallásértés fejlesztésére. Az pedig, hogy nem én keresem őket, hanem a tanítvány, pedagógiai szempontból nagyon is helyes; sokkal motiváltabb az ember, ha aktívan részt vesz a tananyag alakításában.

Az első generációs migránsok mindent megtesznek, hogy elfelejtsék a múltat, a közeget, a nyelvet, a helyet, amelyet elhagynak, és amelyet el kell felejteniük ahhoz, hogy sikeres migránsok lehessenek.

Ha megnyitom a Facebookot (és az utóbbi időben minden nap kénytelen vagyok megnyitni), az oldal tetején fölnyílik egy doboz ezzel a kérdéssel: "Mi jár a fejedben?" Van is, hogy olykor őszintén igyekszem megválaszolni a kérdést, így az utóbbi fél évben több, már-már blogbejegyzés terjedelmű posztot is megjelentettem ott. Egész jó szövegek lettek. Hiszen könnyű megítélni, jó-e egy szöveg: ha flow-ban íródik, akkor jó. És azt az olvasó éppen annyira érzi, mint az író, hogy egy szöveg flow-ban íródott-e.

Az eltérést sokkal inkább az okozza, hogy a magyarok kevesebb ideig élnek.

Szomorú esemény történt a héten. A John Hopkins Egyetem által üzemeltetett worldometers.info oldalon, mely listázza a COVID-járvány különféle adatait, Magyarország a statisztikába fölvett halálozások egymillió főre vetített számában (ha nem számítjuk a miniállam Gibraltárt) világelsővé vált. Az adat természetesen sokkoló; akkor is az, ha érdemes a helyén kezelni. Nagyon sok jel mutat arra, hogy ez a gyors statisztika nem mutatja pontosan a valós számokat (erre kitérek alább), vagyis készpénznek venni a legkevésbé sem szabad. Ugyanakkor az is erősen valószínűtlen, hogy valamiféle tendenciát ne jelezne, és a magam részéről azt hiszem, nagy hibát követnénk el, ha kézlegyintéssel elintéznénk, nem foglalkoznánk vele, vagy ha pusztán politikai kampánycélokra használnánk föl. Az adatok ugyanis, ha nem is feltétlenül egzaktak, valamire okvetlenül rávilágítanak: valami nagyon nincs rendben a magyar emberek egészségével.

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Különös érzésekkel vettem tudomásul Törőcsik Mari halálát. A zseniális színésznő már évek óta betegeskedett, sőt pár hónappal ezelőtt az egyik sajtótermékben még a halálának híre is fölröppent. Olyan régóta játszott nagyobbnál nagyobb filmekben csodálatosnál csodálatosabb szerepeket, hogy az ember úgy hihette, már legalább száz éve él. (És lehetett volna éppenséggel száz éves is, mint egyik barátja, Pilinszky János, aki a XX. század második fele magyar kultúrájának hasonlóképpen kihagyhatatlan nagysága volt.) Száz éves nem volt, csak 85, de ez is olyan életkor, hogy az embert sohasem érheti egészen váratlanul a halálhír. Tehát valahogy számítottam, felkészültem rá; voltaképpen föl se kavart. "Csinált" azonban valami mást: elmerengésre késztetett.

Miután (mentális egészségem megőrzése érdekében) megszüntettem a Disqus-profilomat, a blogon a továbbiakban már csak kétféle módon lehet a posztokat kommentálni:

1. továbbra is lehet használni a blog.hu-s, indamail-es profilokat;

2. és továbbra is lehet Facebook-regisztrációval hozzászólni az írásokhoz.

Örömmel fogadom a véleményeket és kommentárokat; reményeim szerint az új írásokhoz is érkeznek majd, akár építő kritikák, akár a szövegek továbbgondolásai, kiegészítései.

A haladásba vetett hit ellenkezik az emberi méltósággal.

Pár héttel ezelőtt elolvastam egy nagyon fontos német regényt. Nagyon fontosnak nevezik, hiszen mindenféle irodalomtörténet megemlíti, és különösen a létező szocializmus idején számított a keleti blokk országaiban (és főleg persze az NDK-ban) alapvetőnek mint a német antifasiszta irodalom egyik legcsillogóbb gyöngyszeme. Anna Seghers írta, és a címe: A hetedik kereszt. Tekintve, hogy germanista vagyok, nem lehetek különösebben büszke rá, hogy csak most jutott el hozzám ez a könyv, és persze arra sem, hogy Thury Zsuzsa fordításában olvastam. Dehát nem is a büszkeség visz rá, hogy írjak erről az élményről.

Jön a jó idő, és nem azt szeretnénk, hogy a kisgyerekeikkel és a kutyával a városban sétáljanak majd, és jól érezzék magukat, hanem azt, hogy a férjüket otthon engedjék aludni, akik ne a kisgyerekkel egy szobában legyenek, és ne várják el azt, hogy éjszaka a futballista keljen fel a gyerekhez, mert ez nagyon sok esetben előfordult.

Jó egy hete a kisvárdai futballklub sportigazgatója meghökkentő nyilatkozattal robbantotta föl az internetet.

Az életben semmi jó nincsen.

Olvastam a héten egy igen érdekes, elgondolkodtató esszét a Válasz Online portálon. A szerzője nagyjából annyi idős lehet, mint én, és élményei sok tekintetben hasonlítanak is a sajátoméira: ő maga is egy lakótelepen, panelházak között nőtt föl, és ő maga sem tudott azonosulni érlelődése során a politikai-gazdasági elit fölkínálta világmagyarázatokkal, eszményekkel. Útkeresése során ő végül is a reformkor nagy államférfiaiban talált példaképekre, Széchenyi, Wesselényi és Kossuth alakjában, akiknek eszméiről doktori disszertációt is írt; magánéletében pedig edzőként bontakoztatta ki magát és — mindenekelőtt — növendékeit, akik evezősként igen komoly versenyeredményeket értek el.