A művész magasabbrendű erkölcstelensége, a tudós magasabbrendű érzéketlensége, a jóember magasabbrendű értelmetlensége — ezek az igazi szent elfogulatlanságok.
Elolvastam Osvát Ernő életrajzát*. Osvát Ernőről azt kell tudni, hogy nélküle nem létezett volna a Nyugat folyóirat, így valószínűleg az egész magyar irodalomtörténet teljesen máshogyan alakult volna a XX. század eleje óta. Nem mecénása volt a Nyugatnak, nem ő adta a pénzt. Ő a szerkesztő-kritikus volt, aki eldöntötte, mi az, ami megjelenhet a lapban, és mi az, ami nem. Szenvedélyesen érdekelték a tehetségek. Minden hozzá kerülő kéziratot alaposan elolvasott, átgondolt, véleményezett; a szerzőkkel amolyan műhely-beszélgetéseket folytatott, melyekben részletekbe menően kielemezték, mi jó, mi nem jó, mit hogyan lehetne átírni, mit kellene húzni, hová lehetne még toldani, és így tovább. Osvát tekintélye hatalmas volt, a korszak legnagyobbjai várták-rettegték-lesték a véleményét, és többen közülük — mindenekelőtt Kosztolányi Dezső — meghitt szavakkal emlékeztek meg szelíd-szigorú alakjáról.