De mi van, ha olyat választanak, aki egyáltalán nem is ért hozzá?

Sok időt töltöttem el az április 3-i választások óta politikai cikkek, elemzések, vélemények olvasgatásával. Talán az egészségesnél is több időt. Szó sincs róla, hogy máskor ne olvastam volna mindenféle ilyesmit; ezen a blogon is írtam már párszor nemcsak közéleti, de kimondottan aktuálpolitikai témákban is. Ám a mostani, lázasnak is mondható érdeklődésem mégis kicsit más. Azt hiszem, tudatom alatt talán magamévá tettem a NER egyik legokosabb és legműveltebb főideológusának, "a magyar etnonacionalista rezsim legtehetségesebb propagandistájának", Békés Mártonnak a gondolatát (egyébként is roppant figyelemreméltónak gondolom ezt a tavalyi interjút): a 2018-as választások arról szóltak, hogy megszilárdul-e tartósan a rendszer;  a 2022-es választások tétje viszont az, hogy létrejön-e egy korszak. Márpedig, ha létrejött, akkor be kell rendezkednünk arra, hogy sokáig, jóformán beláthatatlan ideig velünk marad. Még akkor is, ha bizonyos, ma előre nem látható fejlemények miatt esetleg akár napok alatt is összeomolhat. A két állítás korántsem zárja ki egymást.

A középkor dinamizmusa szembenállások és feszültségek kölcsönhatásaiból ered, amelyek előrelépéseket eredményeznek, még ha nem jelölik is ezeket a "haladás" szóval.

Olvastam még gyerekkoromban egy ilyen viccet:

— Mi tartja össze az unitáriusokat?

— Az egység a kétségben a háromságban.

Jót mosolyogtam rajta, meg is jegyeztem; de azt soha nem gondoltam, hogy a szójátékon túl valami mélyebb értelme is volna. Egészen mostanáig. Elolvastam ugyanis Jacques Le Goff, francia történész Európa születése a középkorban című könyvét, és értelmet kapott számomra Európa különleges "egysége".

"Annyi minden változik, s nem biztos semmi sem,
Legalább te legyél az nekem!"

Hűséges olvasóim pontosan tudhatják, hogy 1981-ben születtem. Számomra a "nyolcvanas évek" a csodák, a gyönyörök, a boldog remények időszaka volt: ekkor voltam gyerek. Eléggé elkényeztetett gyerek méghozzá. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy mióta tudatomra ébredtem, ezt az időszakot próbálom megfejteni, igazából csak ez az időszak érdekel. Valahogy mintha minden utána következő kor már csupán másolata lett volna az eredetinek, mintha minden későbbi boldogságom csak nosztalgia, csak emlékezés lett volna arra az igazira.

Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.

Megtörtént az, amit senki sem akart. (Mármint egyetlen "hétköznapi" állampolgár sem.) Európában ismét háború tört ki. A 90-es években volt ilyen legutóbb, akkor is itt a szomszédban, akkor is csatatérré vált egy (illetve akkor két) ország, amelyben magyarok laknak, és akkor is iszonyodva és aggódva figyeltük a híreket, igaz, akkor még nem az interneten, hanem a tévében vagy a nyomtatott sajtóban. Emlékszem, a családunkkal elmentünk annak idején rokonlátogatóba, anyukám unokatestvéréhez és családjához Szegedre. Elbűvölt engem akkor a város szépsége, beszélgettünk is róla, milyen jó és kellemes és békés hely ez. De anyukám unokatestvére megemlítette: igen, csak ne lennének ilyen közel a szerbek. Megmaradt bennem ez a mondat, mint a háborús pszichózis rémisztő mementója. Ma már, hála Istennek, senkit sem zavar Szegeden sem a szerbek közelsége, a két nép újra békében él egymás mellett, sőt a két ország viszonya emberemlékezet óta nem volt még annyira szívélyes, mint ezekben az években — köszönhetően az elmúlt ötven (vagy száz? vagy több?) év egyik legemberibb magyar (és szerb) politikai gesztusának.

Miért higgyek magának?

Az előző év utolsó napjaiban volt egy ügy, amely hosszú napokig erősen foglalkoztatott, úgy is mondhatnám: felkavart. Szilágyi Liliána vallomása. Az úszónő előbb egy tévéműsorban, majd a közösségi médiában vallotta meg, hogy apja éveken át testileg, lelkileg és szexuálisan is bántalmazta.

Dokumentáltuk a normális emberek gondolkodásában előforduló szisztematikus hibákat, majd ezeket a torzításokat a megismerés mechanizmusának működésére vezettük vissza, és nem arra, hogy az érzelmek megzavarják a gondolkodást.

A tavaly őszi könyvhéten, a hatalmas tömegben bolyongva leltem rá a HVG Könyvek standjánál Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás című könyvére, melyet éppen már végkiárusítottak, és így — értékéhez képest — nevetségesen alacsony áron tudtam megvásárolni.

Egyetlen támpontom volt (persze a borítón és a fülszövegen kívül, melyek nyilván mindig erősen befolyásolják vevői szándékomat). Tavaly egy kommentben még Maverick nevű bloggertársam ajánlotta nekem ezt a könyvet. A magam részéről csak remélni tudom, hogy az én mostani ajánlóm is páraknál vagy talán sokaknál célba ér. Ez ugyanis egy alapmű.

De nem is érdemes, gondolta Valuska, és megmozgatta fájó lábujjait a hideg bakancsban, nem érdemes se jósolgatni, se ítélkezni, hisz még a szavak is, hogy „zűrzavar” és „kimenetel”, teljesen fölöslegesek, nincs semmi, ami velük szembeállítható volna, s így már a megnevezés is felszámolja önmagát, „itt csak úgy egymásra vannak hányva a dolgok”, s mert értelmük saját belső arányaikba égett bele, zavarosan ellenséges köztük minden kapcsolat.

Folytatom az előző posztban megkezdett visszatekintést idei olvasmányaimra. A második részben a fikciós műveket veszem sorra. (Utólag eszembe jutott, hogy Morus Tamás Utópiája is ide kerülhetne akár, de számomra annak vitairatjellege fontosabb, mint maga az elképzelt történet.)

A korábbi években kialakított önkényes szabályaimnak megfelelően kizárólag külön köteteket sorolok itt föl, és nem számítom a versesköteteket. (Egyszer kivételt tettem ez alól, mert Röhrig Géza Angyalvakondja nekem valahogy "történetként" is működött, de idén nem érzem okát ennek.)

Összesen 13 fikciós könyvet olvastam el 2021-ben; a hagyományokhoz híven ezúttal is kiemelem felsorolásom végén azt az ötöt, melyet a legszívesebben ajánlok tovább másoknak is.

Ma már azt is tudjuk, hogy nem mindig állati eredetű ösztönéletünk az, amely a kulturális kényszerrel nehezen fér össze, hanem sokszor új eszmék, amelyek a tudattalanból napvilágra törnek, s az uralkodó kultúrával éppúgy ellenkezésbe jutnak, mint az ösztönök.

Amióta e blogot vezetem, minden év végén megemlékezem a könyvekről, melyeket az adott évben olvastam el. Pár mondatban megjegyzést fűzök hozzájuk, illetve minden alkalommal kiemelek tízet (öt fikciós és öt nem fikciós művet), melyek különösen mély benyomást gyakoroltak rám. Nincs okom megszakítani ezt a hagyományt. Mielőtt belevágnék az idei "olvasónaplómba", emlékeztetőül idelinkelem mind a nyolc korábbi posztomat; szívesen ajánlom föl böngészgetésre.

2017, 1. rész, 2. rész

2018, 1. rész, 2. rész

2019, 1. rész, 2. rész

2020, 1. rész, 2. rész

Akkor előhivatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: Nem kellett volna-é néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, a miképen én is könyörültem te rajtad?

Hagyomány ezen a blogon, hogy a karácsony előtti utolsó bejegyzésem Jézusról szól. 2017-ben az "energia-meteoritról" írtam, amely egy ígéretet közvetít nekünk, hogy fáradozni — minden látszólagos hiábavalósága ellenére — érdemes. 2018-ban a Máté 5:22 -t értelmeztem, arra fölhíva a figyelmet, hogy haragudni, gondolatban vétkezni voltaképp szinte már olyan, mint gyilkolni, legalábbis az előbbi teremt alapot az utóbbira.

Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.

Sok minden jobb lett Magyarországon az elmúlt tíz évben, és sok minden sokkal rosszabb. A mérleg pozitív serpenyőjébe bizonyosan bekerülhetnek a gyógyfürdők. Csak Budapesten az utóbbi években számos fürdőt teljesen felújítottak, úgy, hogy aki tíz éve járt utoljára bennük, ma már rájuk sem ismerne. A Rudas, a Palatinus, a Dagály, a Paskál, a Csillaghegyi fürdő, a Pesterzsébeti fürdő és a Dandár is vadonatúj külsőt kapott, mindegyiket jelentősen kibővítették és korszerűsítették. Felújították ezen kívül a nagy múltú Rác Fürdőt is, de az sajnos bizonyos jogi hercehurcák miatt nem nyílhatott meg, és csak reménykedhetünk benne, hogy hamarosan egy második felújítás után már ott is gyógyulhatunk, fürödhetünk, relaxálhatunk.