Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Vörösmarty Mihály A merengőhöz című versét gyerekkorom óta fejből tudom. Valamiért ma eszembe jutott, és próbát tettem. Csakugyan végig el tudtam mondani magamban. Kezdve onnan, hogy Hová merült el szép szemed világa, egészen az utolsó sorig: Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Ez azt jelenti, hogy ez a vers a legnagyobb kedvenceim egyike?
Igen is, meg nem is.
A fülbemászó verszene mindig megérintett. A csodásan egymásba nyíló sorok, ritmusok, a szavak romantikus áradása. De többet mondok, illetve mást mondok. Ma, amikor eszembe jutott újra A merengőhöz, megdöbbentem: hová züllött az én életem tizenéves kori önmagamhoz képest? Milyen problémák foglalkoztattak engem akkor, és milyen problémák foglalkoztatnak most? Mennyivel alacsonyabb szinten élek ma, amikor csip-csup politikai ügyek képesek elterelni figyelmemet a lényeges dolgokról. Arról, hogy Egész világ nem a mi birtokunk, vagy hogy Mi az, mi embert boldoggá tehetne?. Kétségtelen, hogy Vörösmarty verse a létezésnek egy magasabb szintjén mozog, mint általában a mi hétköznapi ügyes-bajos dolgaink.
Másfelől... Másfelől nyilvánvaló, hogy valami ezzel a verssel nem stimmel. Végsősoron nem egy közhelyparádé ez? Ne ábrándozz, elégedj meg azzal, amid van, élj két lábbal a földön stb. stb. Hiszen ez a vers nem mond ki semmi többet, mint amennyit egy általános iskolai tanítónéni (vagy bácsi) közölni tudna.
Szabó Magda kitűnő elemzése hívta föl a figyelmem erre a sajátságra. Egyszersmind az ő esszéje értette meg velem, hogy ez a vers valahogy bonyolultabb, mint első pillantásra tűnik.
Mert miről is van szó? A vers beszélője csupa olyasmitől óvja a megszólítottat, ami voltaképpen önmagára jellemző. A magyar irodalom legszertelenebb fantáziájú alkotója emlékeztet a fantáziálás veszedelmeire. Olyan ordító ellentmondás ez, amelynek tudatosítása nélkül szinte az egész vers lényegét eltévesztjük. A megszólított a vers mottója szerint Laura; valójában azonban – Vörösmarty.
Természetesen el kell fogadnunk azt is, hogy a vers megszólítottja Laura. Nem véletlenül áll ott a szöveg elején ez a név. Az önmegszólító verstípusnak más szabályai vannak, mint annak, amelyet itt láthatunk. Az eltávolításnak nagyon is van értelme. De mi az értelme?
A legkézenfekvőbb magyarázat persze pszichológiai. Mint amikor egy alkoholista mantrázza, hogy ő nem iszik soha, és megjavul. Mintha Vörösmarty is megpróbálná bebeszélni magának, azaz Laurának, azaz általános igazságként megfogalmazva igyekezne győzködni magát, hogy a józan megfontolásoktól elrugaszkodott fantázia kártékony. Minden sorral leleplezi magát, mégis minden új sorral újra nekifut. A győzködés már szinte komikussá válik, annyira hamis (azaz hiteltelen) is végsősoron.
Szabó Magda értelmezése lényegében ezen a szálon fut. És csakugyan szemfelnyitó, a vers tartalmát elmélyítő értelmezés.
Mégis tovább lépnék eggyel.
Van itt ugyanis egy különös mozzanat. Ki ez a Laura?
Persze tudjuk, ki. Csajághy Laura, Vörösmarty 25 (!) évvel fiatalabb felesége. A vers az irodalomtörténeti hagyomány szerint afféle nászajándék gyanánt íródott 1843-ban. Vörösmarty 43 éves volt, Laura 18. Viszonyuk tehát egyrészt szerelmi, másrészt amolyan tanítói-tanítványi. Utóbbi érthetővé is teheti a didaktikus hangnemet.
De vajon szerelmes vers-e A merengőhöz?
Klasszikus értelemben nyilvánvalóan nem. Ha a föntebbi, pszichológiai megközelítésből indulunk ki, akkor pedig ez a lehetőség teljesen kizárt is, föltéve, hogy Vörösmarty nem önmagába volt szerelmes. A versben mindenesetre semmiféle szó nem esik gyöngéd érzelmekről, semmi alapunk nincs – a versszöveg alapján – úgy gondolni, hogy a lírai én különösebben szeretné a megszólítottat.
Az életrajzi háttér természetesen erősíti ezt a benyomást, egyszersmind meg is magyarázza a didaktikusságot. A jól szituált, befutott Vörösmarty Mihály afféle üzletet ajánl Csajághy Laurának, elmagyarázva a fiatal lánynak, hogy szép, szép a szerelem, de néha jobb, ha az ember inkább az eszére hallgat. Így olvasva ez a vers talán a legköltőietlenebb, amelyet valaha is megírtak.
A két mozzanat ugyanakkor (éppen a képhasználat révén) össze is keveredik a műben, amelyben az önvigasztalás és a didaxis egészen sajátos elegyet alkot. Voltaképpen alighanem ebben áll a szöveg varázsa. Egy költő eljön az üzleti szerződéssel, mellyel rá akarja bírni leendő nejét, hogy gondolkodjék hideg fejjel; ám közben a szerződés a magyar nyelv legszebb szavaival van megírva. Van ebben valami borzongatóan hideglelős. Valami emberen túli. Mintha a költő tényleg nem is igazán tudná, mit cselekszik.
És én mégsem erről akarok írni. Hanem a vers zárlatáról.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Első pillantásra ez nyilván szimpla érzelmi zsarolás. Lásd, milyen szomorú leszek, ha nemet mondasz.
De számomra igazából a második sor az érdekes:
Barátod arcán hozd fel a derűt.
Barát? Derű? Miről is van itt szó?
Először is. Eddig ugyebár semmi jel nem utalt rá, hogy a szöveg szerelmes vers volna. Ezen a ponton azonban kiderül, hogy nem is lehet szó semmi ilyesmiről. A szerelme az embernek nem a barátja. A felesége meg pláne nem. Ez két merőben különböző (sőt egymást ki is záró) fogalom.
A baráttá válás egyfajta megszelídülés jele.
És pontosan ez az a mozzanat, amely miatt éppen ma nekem olyan különlegesen érdekessé vált ez a vers.
Említettem saját lezüllésemet. Hogy ma már nem azok között az igazán lényeges, igazán emberhez méltó dolgok, problémák, kérdések körül járok-kelek a világban, mint tizenévesen. Ma már nem is érdekel annyira, mi az, mi embert boldoggá tehetne. Az igazán romantikus, végtelenség felé hajló elképzeléseimet lehűtötte a józan valóság. Alighanem minden negyvenes ember valahogy így lehet ezzel. Lehet „lezüllésnek” is nevezni, és lehet persze „kijózanodásnak” is. Mindenesetre ebben a megszelídült állapotban érintik meg az embert a barátság és a derű fogalmai.
Az arc, amely a vers elején még kétes távolba néz, a jövőnek holdas fátyolába pillant, egyszeriben barátivá szelídül. Ha elfogadjuk azt, hogy Vörösmarty lelke mélyén voltaképpen önmagát győzködi, akkor a vers végére valahogy mégis két barát pillant egymás szemébe. A képzelet szörnyeivel küszködő lírai te, és a képzelet szörnyeit már leküzdött lírai én.
A merengőhöz elképesztően szép verszenéjét ez a közös pillantás alakítja olyanná, amilyen. Harmonikusan tiszta, kimérten racionális, mégis – mint egy szelíd és derűs baráti arc mélysége – ott rejti magában minden pillanatban az őrület, az őrült fantázia tombolását.
Azért olyan fontos vers ez nekem, mert eszembe juttatja, hogy a baráti derű mindig a diszharmónia leküzdéséből alakulhat csak szelíddé és megnyugtatóvá. Illetve hogy valamit mindig is tartalmazni fog abból, amit leküzdöttnek véltünk.