Bárcsak Saron kiirtott volna titeket!

Sohasem volt még ekkora szünet ezen a blogon. Egyszerű oka van, hogy miért. Írtam egy könyvet. Helyesebben: összeállítottam egy könyvet, Még mosolyog a rég letűnt fény címmel. Aki szereti ezt a blogot, szeretni fogja a kötetemet is, hiszen részben saját blogos bejegyzéseim képezik a tartalmát, pontosabban egy azokból készült tematikusan szűrt válogatás, valamint itt-ott megjelent irodalmi tanulmányaim és kritikáim. Az arányokat persze érzékelteti, hogy miközben sok száz posztot írtam már csak a Mondataink blogra, innen a könyvbe összesen kilenc írásom került. 

A Még mosolyog a rég letűnt fény sikerlistára került az Írók boltjában, mindenkinek bátran ajánlom, hogy vásárolja ott meg, szerintem nagyon szép kis könyvtárgy lett, köszönhetően kiadóm, Gembela Zsolt igényes munkájának is.

Persze önmagában egy ilyen kötetösszeállítás elvileg nem indokolt volna ekkora írásszünetet, és profi írók esetén bizonyára nem is okoz megakadást a napi rutinban. Nekem azonban ez életem első saját kötete, és mind a kialakítás, válogatás, szerkesztés, korrektúra, mind a megjelenést követő hatalmas izgalmak, a kötetbemutató, a könyvheti dedikálás, a kész mű (vagy ahogyan a szerződés írja: Mű) forgatgatása egyszerűen nem hagyott megnyugodni, és nem bírtam szellemi erőimet másra irányítani.

Talán most érkezik el az a pillanat, hogy kezdek ezen túllendülni, és visszakerülök az általam olyannyira kedvelt hétköznapok ritmusába. Ami azt jelenti, hogy újra tudok írni. Mindenféléről.

Például filmekről. 

Hogy messzire ne menjek: tegnap egy nagyszerű, igencsak elgondolkodtató libanoni filmet láttam. Címe: A sértés. Nem teljesen új már, de törzshelyünkön, a Cirko gejzír moziban a Szánsájn fesztivál keretein belül most ismét leadnak pár remek alkotást az utóbbi évek terméséből, és a 2017-es A sértés is a kiválasztottak közé került. (Itt jegyzem meg, hogy adni fogják a közeljövőben az utóbbi pár év számomra két legfontosabb filmjét is, szóval aki elmulasztotta volna, nézze meg őket: a Mű szerző nélkül, illetve A hős című remekműveket.) 

A sértés annak idején Enyedi Ildikó varászlatos alkotásával versengett az Oscarért, de azt végül sem ő, sem a Testről és lélekről nem nyerte el. De egyik sem lett volna éppen szégyenletes döntés.

A film első jelenete egy politikai gyűlést mutat be. A libanoni Keresztény Párt idegenellenes lózungokat felvonultató rendezvényének képeit, ahol a főszereplő, egy bizonyos Toni Hanna is jelen van, és lelkesen tapsol. Ekkor kissé megijedtem. Nem lesz ez a film nagyon didaktikus, szájbarágós, amely csak csupán azt nem mondja meg, kire ikszeljünk a választásokon, de amúgy világosan közvetít egy politikai üzenetet, hogy legalábbis kire ne? 

Szerencsére egyáltalán nem erről volt szó. A mű dramaturgiailag inkább egy olyan spirálisan lefelé haladó lépcsőhöz hasonlított, ahol egyre mélyebbre kerülünk egy probléma megértésében, mígnem eljutunk odáig, hogy a felszín politikai habzását is csak tünetnek fogjuk fel, amely valami örök emberit fejez ki. És éppen azért is, mert Magyarországon sok tekintetben olyan hasonló politikai lózungok vesznek minket körül, volt a szellemi kaland engem személyesen is elemi erővel megragadó.

Az egész konfliktus egy olyan apróság körül bontakozik ki, hogy a néző már az elején határozott állást tud foglalni. Aki egy ilyen semmiségből konfliktust csinál (mint a főszereplő), az legalábbis tök hülye. Egy rossz vízvezeték miatt a ház mellett dolgozó építőmunkásokra csurog a szennyvíz. Az építőmunkások fogják magukat, és megjavítják a rossz vezetéket, amit a lakás tulajdonosa, Toni, csillapíthatatlan dühében azonnal szét is ver. Erre az építőmunkások vezetőjéből kibukik egy szelíd káromkodás, és azt mondja a bedühödött lakónak: barom. 

Ez tehát az a "sértés", amely mindennek a kiindulópontja lesz. Dehát miért? Ilyen semmiséget normális emberek pillanatok alatt elsimítanak. Jól sejthető, hogy valami mélyebb ok lehet a háttérben.

Amikor elmegy az építőmunkás a főnökével, hogy bocsánatot kérjen a sértésért, kiderül róla valami fontos dolog: palesztin. Vagyis bevándorló. Vagyis idegen. És mielőtt bocsánatot kérhetne, keresztény párti ellenlábasa, Toni, válogatott sértéseket vág a fejéhez, többek között ezt:

Bárcsak Saron kiirtott volna titeket!

Saron, vagyis Izrael palesztin-ellenességéről elhíresült egykori miniszterelnöke. 

Már egy szinttel mélyebben vagyunk a megértésben. 

Nem kell pontosan ismernünk Libanon legújabb kori történelmét, hogy követni tudjuk az eseményeket. Nyilvánvaló, hogy a palesztinok Izraelből menekültek át Libanonba, ahol befogadták őket, ez azonban sok helyi lakosnak éppoly kevéssé tetszhetett, mint a Likud-párti izraeli miniszterelnöknek az ottani jelenlétük. Bár Libanon és Izrael között voltak egyéb konfliktusok is, a palesztinokban közös ellenséget találhattak.

És ez Jasszernek (így hívták a palesztin kőművest) tényleg túlzottan fájhatott ahhoz, hogy egyszerűen csak eltűrje. 

Azért is nagyszerű alkotás A sértés, mert ezen a ponton aligha van még néző, aki ne az ő oldalára állna, aki ne értené meg, hogy igazságtalanság történik vele, hogy igaztalanul támadják és sértik. És aligha van néző, aki rokonszenvezni tudna a (mindegy is, hogy vélt vagy valós) sérelmeit belülről folyamatosan tápláló, kíméletlen, haragos Tonival.

De ahogy megyünk még mélyebbre a filmben, egyre inkább megértjük azt is, hogyan jön ide Saron, hogy mi táplálja a mélyben Toni indulatait, és hogy egy ilyen apróság miatt miért válhatott olyan engesztelhetetlenné.

Az ügy a bíróságon folytatódik.

És mesteri, ahogyan a két ügyvéd, a dörzsölt, vérprofi öreg férfi, és a lelkes, fiatal nő (aki az öregnek a lánya) egyrészt az esetet, másrészt saját magukat is egyre több oldalukról világítják meg.

Mert mint mindennek ezen a világon, ennek az egész libanoni-palesztin-keresztény-zsidó-muszlim problémagócnak is több oldala van, és más képet mutat, ha innen nézzük, mint ha amonnan. 

Különös bravúrja a filmnek, hogy a végén már mindenkit megértünk, és mindenkit sajnálunk, és mindenkit megszeretünk. Merthogy itt, a végén táncol leginkább kötélen a mű, hogy ne hollywoodi giccs váljék belőle, amelynek végén az derülne ki, hogy hát igazi problémák nincsenek is, csak buta emberek, akik problémákat csinálnak. Nagyon is vannak valós problémák, mély sebek, szinte feloldozhatatlan bánatok és tragédiák. A sértések oka nem egy csurgó eresz, és nem is egy szétvert vezeték.

Toni éppen annyira (vagyis: legalább annyira) traumatizált ember, mint Jasszer. Mindketten borzalmas történelmi tragédiák emlékét cipelik magukban, és a begyógyítatlan sebek újra meg újra égetnek a valóság legkisebb érintésére is.

A Bárcsak Saron kiirtott volna titeket! vágya nem is más, mint annak implicit állítása, hogy a sérelmek politikai úton kiiktathatók, egyszerűen kiirthatók a világból.

Csakhogy ez nincsen így. 

Az egyetlen, ami a történelmi traumákat, sérelmeket és fájdalmakat elviselhetővé teheti, az nem politikai, hanem emberi síkon történhet meg. Két magánember egymásra találásában, akik ellenségnek hiszik egymást.

A film egyik leggyönyörűbb jelenetében Jasszernek nem indul el a kocsija. Az autószerelő Toni visszafordul, megáll, megnézi a motorházat, valamit megszerel, és a következő pillanatban felbőg a motor. Nem szólnak egy szót sem egymáshoz, az előzmények után ezt nem is tehetnék, de egy pillanatra kilépnek a sérelmek spiráljából. 

Talán már ennyiből is megérti olvasóm, miért érzem ezt a látszólag oly idegen konfliktusokat ábrázoló filmet Magyarországon is messzemenőkig aktuálisnak.