Anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűn, de az államtól dicsőség.

Amikor már futott a film végén a stáblista a Corvin Mozi (elképesztően jól megcsinált) Latabár termében, és szedelőzködött a közönség a Kék Pelikan című magyar animációs dokumentumfilm végén, kedves ismerősöm mellettem megjegyezte: alig van itt valaki, aki élt már a '90-es években, amikor a film játszódik. Nekik ez ugyanolyan történelem, mint az első világháború, vagy a reformkor...

Nekem viszont nem az. Jól emlékszem a '90-es évek világára, zavaros, koszvadt, ellentmondásos hangulatára. Melyet a film csodálatos rajzaival igen pontosan visszaadott.

Miről van itt szó? 

Amikor a rendszerváltás után kinyílt a világ, és lehetett végre mindenfelé utazni, az emberekben megérlelődött a vágy, hogy csakugyan megnézzék a külföldi országokat, elmenjenek Párizsba, Münchenbe, Stockholmba, átéljék, milyen lehet ott lenni, milyen az a híres Nyugat. 

De volt egy bökkenő. A drága vonatjegyeket az átlagos csóró magyar fiatal nem tudta megvenni. Az elvi lehetőség pedig csak fokozta a vágyat. Hogy van az mégis, hogy más utazhat, mi meg nem? 

Három egyetemista srácnak aztán elege lett ebből, és kitalálták, mit tehetnek: meghamisítják a vonatjegyeket! 

Az eljárás korántsem volt egyszerű, de semmi egyebet nem igényelt, mint leleményt, „magyaros” furfangosságot (és némi Domestost). Venni kellett egy nagyon olcsó, a lehető legolcsóbb igazi nemzetközi jegyet, mondjuk Párkányra, és kimosni a célállomást, behelyettesíteni a Párkányt mondjuk Stockholmmal, és lehetett is indulni.

A vonatjegy-hamisítás technikáját elsajátítva aztán már könnyű volt üzletelni mindazokkal, akikben éppolyan erős volt a vágy egy külföldi útra. A biznisz terebélyesedett, előbb több tucat, majd több ezer ilyen hamis jegy készült, szigorúan a kék Pelikan indigó által másolt igazi jegyeket kimosva. 

Micsoda történet! Micsoda tanulságok!

Hogyan néztem én ezekre a — a HVG kritikusa által „botcsinálta Robin Hoodoknak” nevezett — fiatalokra? 

Idegenkedéssel, undorral, részvéttel, szimpátiával, sajnálattal, irigykedéssel. Nem is tudom. 

Egy dolog teljesen biztos: ilyesmiben én sohasem vettem volna részt. Engem úgy neveltek, hogy a lopás az lopás, a csalás az csalás. Egyszerűen ilyet nem szabad tenni semmilyen körülmények között, pusztán azért pedig, hogy szórakozzunk egy jót, a legkevésbé.

De létezett másmilyen nevelés is. Ahogyan a film egyik főszereplője fogalmazott:

Anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűn, de az államtól dicsőség.

Ez a mondat az, amelyik alighanem a legpontosabban összefoglalja a Kádár-kor mentális hatását a magyar társadalomra. 

Az állam nem olyasvalami, ami a polgárait megvédi, nekik szolgáltat, hanem: ellenség, amely ellen küzdeni kell.

A szereplő anyja valamikor az ötvenes-hatvanas években lehetett fiatal, akkor szocializálódhatott. Ekkor történt, hogy az állam mindent kisajátított, magához vett; ám ezzel nemcsak vagyontárgyakat és lehetőségeket: felelősséget is. Ha minden a tiéd, mindenért te is vagy a felelős! És talán éppen ez az, amire sohasem gondolnak azok, akik birtokolni akarnak... A tulajdon nemcsak öröm: teher is. És jól láthatóan a magyar állam 1945 és 1990 között nem bírta el ezt a terhet: ráomlott. A romokon pedig megjelentek azok, akik az összeomlott, de legalábbis nagyon meggyengült magyar állam romjaiból igyekeztek kivenni a magukét. A privatizálók, a kis és nagy ügyeskedők, a gyorsan meggazdagodók, és persze az ilyen kis pitiáner csalók is, mint a filmbéli vonatjegy-hamisítók. A kor jellegzetes figurái közül kétségkívül ők voltak még a legrokonszenvesebbek.

Miért? Mert ők csakugyan mindent saját erőből főztek ki. Mindent maguk találtak ki, és mindent maguk kockáztattak. 

A filmben megszólaló, a bandát végül leleplező rendőrkapitány szerint ők nem is voltak valódi bűnözők. A valódi bűnözők nem ilyenek. Csínytevő kamaszok voltak.

Személy szerint mégis örültem, hogy végül lelepleződtek. A gondolkodásmód, melyre egész bizniszük épült, nem vezet sehová, még Stockholmba vagy Párizsba sem. Mert talán csakugyan látták azt a világot, de a lényegét, a polgári kultúrát, melynek alapelve csak annyit költeni, amennyi az enyém, biztosan nem értették. 

Hanem — és ezért is jó ez a film — az emberben csak megszólal a szociális érzékenység hangja. Csakugyan jól van az úgy, hogy emberek millióiban fölébresztik a vágyat, hogy minden a tiéd lehet, miközben ez nem igaz? Miközben a valóságban nem lehet minden a tiéd, csak akkor, ha csalsz, lopsz, „ügyeskedsz”? Kié is itt a felelősség? Csupán a Kádár-kor kritikája ez, vagy legalább annyira a következőé is, amely hamis illúziókat gerjesztett, ábrándokat hamisított, félrevezetett, és lelkileg kilúgozott?

Dilemmák dilemmák hátán.

És azért is igazán jó a film, mert csakugyan megmarad dokumentumfilmnek: nem ítélkezik, nem moralizál.

Még egy kérdésről azonban lehetetlenség nem szót ejteni a Kék Pelikanról írva. Miért kellett ezt (legalább többnyire) rajzokkal megoldani? Mennyivel ad többet egy ilyen komplex történet feldolgozásához a rajzos forma?

Azt hiszem, a rajzok elemelik az egészet a történelemtől a művészet szférájába. Azzal, hogy rajzokat látunk, kicsit mintha csakugyan egy fiktív történetet látnánk. Vagyis olyat, amely nem korhoz és helyhez kötött, hanem bármikor bármelyikünkkel megtörténhet.

Ezért hiszem, hogy a film tizen- és huszonéves nézői is élvezni tudták Csáki László művét. Elvégre a mai korban is léteznek ugyanezek a dilemmák. A kék indigón és a méregdrága külföldi utazásokon túlhaladt az idő. Az alapkérdéseken, polgár és állam viszonyán, a szabad-e lopni (akárkitől) etikai problémáján, a ki az igazi csaló fölvetésén, illetve a film számos egyéb elgondolkodtató állításán a legkevésbé.