Azért csináljuk ezeket a dolgokat, mert nem akarunk felnőni.
Mikulán Dávid és Révész Bálint 12 éven át filmezték egy budapesti gyerek mindennapjait, és ebből készült el a KIX című dokumentumfilm. A gyereket Sanyinak hívták, a Boráros téren, gördeszkázás közben ismerkedtek össze vele. Innentől fogva a gördeszka baráti kapcsolatuk kezdetévé és szimbólumává vált, és a film egész képi világának meghatározó eleme a mozgás, az ingó kamera, mintha az egészet egy gördeszkán állva vették volna fel.
A mintegy 140 órányi anyagból vágtak össze aztán a rendezők másfelet, és a létrejött mű — aligha túlozunk — az utóbbi évek egyik leginnovatívabb, legfigyelemreméltóbb magyar filmje lett.
A nézőt először alighanem a rendkívül szokatlan kameraállások, kameramozgások ragadják meg. Olyan az egész, mintha egy filmezésről, képbeállításokról, kompozíciókról semmit sem tudó amatőr kamerabirtokló készítette volna. Persze ez a hatás ahhoz hasonlatos, amit az avantgárd (például kubista) festők képei kelthettek a befogadókban: merőben csalóka. A gyönyörűen kitartott képek hiánya nyilvánvalóan tudatos választás a filmesek részéről; egyrészt a felvételek természetességét, keresetlenségét hivatottak jelezni, másrészt megmutatnak valamit, amit egy fölülről filmezett képsor nem tudott volna megmutatni: az alsó perspektívát. Alsót két értelemben is: egyrészt a gyermekekét, akik alacsonyabbak, ezért közelebb állnak az aszfalthoz, a földhöz, az útburkolathoz; másrészt a szegényekét, akik átvitt értelemben csak alulról láthatják azt a világot, melyet a sikeresek, gazdagok és hatalmasok számára rendeztek be.
Hamar kiderül ugyanis: Sanyiék megdöbbentően szegények. Azért is megdöbbentő ez, mert a környék, ahol laknak, a belső Ferencváros, meglehetősen dzsentrifikálódott, és hagyományosan is inkább polgárias otthonokat rejt. A Lónyay utca bérházai többségükben nem nyomortanyák. De Sanyiék egy ilyen régi házban laknak, huszonnyolc négyzetméteren öten, a lakásban nincs meleg víz, az egész család egy ágyon alszik, a falakat eszi a penész, és mindent fölemészt a szűkösségből fakadó stressz, idegesség, rendetlenség.
Nyomorpornó: gyakran használják ezt a kifejezést arra, amikor egy film (vagy könyv) a szegénység részleteinek bemutatásában élvezkedik, az elszörnyesztés toposzaiban tocsog, és azt az üzenetet látszik közvetíteni, hogy ilyen világban nem lehet élni.
A KIX határozottan nem nyomorpornó. A részleteket persze látjuk, és vérmérséklettől függően borzadozhatunk is rajtuk; de a világ, amelyik elénk tárul, korántsem halálszagú. Megkockáztatható: ezek az utcán csellengő gyerekek, amikor birtokba veszik a teret: a Boráros teret, a Nehru-partot vagy éppen „a Markut” (azaz a Markusovszky teret), voltaképpen boldogok. Övék a világ. Gördeszkáznak, rajzolnak, fociznak, csellengenek. Nem csinálnak semmit, csak amit egy virgonc gyerek csinál.
Azt sem lehet állítani, hogy a szülők valamiféle lelki terrorban tartanák őket. Elhangzik a film elején a gyerekek szájából, hogy a szülők, bár olykor szigorúak, nagyon szeretik őket. A légkör nem fájóan rideg, inkább biztonságosan meleg.
És ha csak ennyit mutatna meg ez a film, már akkor is valami roppant lényeges és fontos dolgot mutatna meg.
Mert a nyomorpornók voltaképpen a giccs ikertestvérei. Amíg a giccs pozitív irányba torzítja a valóságot (amely nem olyan szép és sima, mint a giccs láttatja), a nyomorpornó negatív irányban teszi ugyanezt (hiszen a valóság közel sem olyan élhetetlen, mint a nyomorpornó láttatni szeretné). A KIX egy boldog gyerekkort mutat be, egy szépet és meleget és varázslatosat.
Csakhogy...
Csakhogy a valóság nem pusztán gyerekkorból áll. Fel kell nőni, és bele kell tagozódni abba a társadalomba, amelyik elnézi, hogy egész családok 28 négyzetméteren lakjanak.
Mélyen ismerős számomra ez a világ és ez a dilemma. Magam is ebben a közegben nőttem föl, Budapest egyik legszegényebb kerületében, csupa nyomorgó gyerek között. Mindig is vonzottak ők, ismerem a csellengés életérzését, ismerem ezt a közeget, ismerem a nyomor boldogságát is. Kiskamasz koromban együtt fociztam ezekkel a gyerekekkel a kerület aszfaltpályáin. Jártam a lakásaikban, tudom, milyen az, amikor ruhák lógnak a szobák közepén.
A gyerekkor még boldog, mert szabad, de a jövő szorongató.
Sosem más miatt voltam jó tanuló az iskolákban, mint az attól való félelmemben, hogy beszippant a nyomor gravitációja. De nekem, aki csak térben érintkeztem ezzel a világgal, könnyű volt jól tanulni. Sanyiéknak az egész szociális környezete az ellen szólt, hogy jól tanulhassanak. Sok mindent lehet erről tudni, a témának vaskos szakirodalma van. Egy rossz tanuló nem azért rossz tanuló, mert egyszerűen lusta tanulni. Sok hátráltató hatás eredője az, hogy végül a gyerek be sem jár az iskolába.
És akkor elkezdődnek a bajok...
A gyermeki csínyek egyre kevésbé lesznek barátságosak és ártalmatlanok. Amikor pedig beüt a katasztrófa (ezt most nem spoilerezem el), ott marad a kérdés: ez meg hogyan is történhetett?
Miért csináltok ti ennyi rosszat, hiszen ti jó gyerekek vagytok (vagy voltatok)?
Azért csináljuk ezeket a dolgokat, mert nem akarunk felnőni.
Ezt a mondatot már a katasztrófa bekövetkezte után mondja az egyik gyerek, vagyis már kamasz, Sanyi barátja.
És csakugyan valami lényegeset, mélyrehatót, igazat fogalmaz meg.
A felnőtté válás mindenki számára hatalmas stressz. Hiszen senki sem tudhatja biztosan, sikerül-e megugrania a lécet, be tud-e tagozódni a társadalomba. Ezért van, hogy bennem mindig mély szeretet élt a kamaszok iránt; tudom, hogy mennyire nehéz nekik. De senki számára sem olyan nagy stressz a felnőtté válás, mint azok számára, akik a felnőttkortól bajosan várhatnak bármi jót is. Azok, akik családjuk, szüleik mintáin csak azt láthatják, hogy a napi életfenntartás mindennapos kínlódás, aligha lesznek különösebben motiváltak abban, hogy felnőjenek.
És aki nem akar felnőni, az olyasmiket próbál csinálni, amiket a gyerekek: felelőtlenül szórakozik, és szinte várja, hogy valaki rászóljon („a gyereknek kél káromkodni kedve, nem hallod, mama? Szólj rám!”). A rosszaság gyökere nem a gonoszság, Sanyiéknál legalábbis semmiképp. Ezek nagyon jóravaló, kedves, „cuki” gyerekek. A rosszaság gyökere a retardáció: nem, nem akarják a felnőttek világát, amelyik kirekeszti, megalázza, lenézi és megnyomorítja őket.
Dehát mit tehet a néző, akinek elszorul a szíve a történések láttán, és legszívesebben odamenne, hogy egyenként megölelje ezeket a szereplőket? Talán csak annyit, hogy megértőbbé válik. Ez is valami olyasmi, ami ellentétes a nyomorpornók kiváltotta hatással, ami nem a megértés, hanem a felháborodás. Felháborodásból, azaz indulatból — ismét József Attilát idézve — csak „múló görcsök” keletkezhetnek. A megértés az, ami hosszabb távon is társadalom- (hiszen tudat-)formáló erejű.
Meg kell érteni, hogy aki bűnöz, az nem feltétlenül gonosz. A rossz tetteknek hátterük van, előtörténetük. Az előtörténetet föl kell deríteni. És akkor innen már elindulhat a valódi cselekvés is: megakadályozni, hogy emberek szellemi, fizikai nyomorban nőjenek föl. Nem azért, mert az ő életük nem is élet, hanem hogy érdekeltté váljanak a felnövésben.
Mert egyszer mindenkinek le kell tennie a gördeszkáját, hogy cipőre cserélje.
Sanyit talán még meg lehet menteni, de ezerszám élnek olyanok, akik Sanyihoz hasonló módon nőnek föl. Ha deviánssá válnak, tudatosuljon bennünk: nem csak ők a felelősek. Színes szövésű világukat, mely sok csodából, kalandból és szépségből épül föl, nem könnyen cserélnék el a felnőttekére, amelytől sok jót aligha remélhetnek. Csak mi, felnőttek mutathatjuk meg nekik, hogy igenis érdemes felnőni.
