Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Ne légy normális!

2024. július 14. - Csöncsön

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják.

Nagyon régóta foglalkoztat már a betegség problémája. Betegnek lenni nagyon rossz, tulajdonképpen rettenetes, és egészen mostanáig valahogy nem is tudtam semmit se kezdeni az emberi szenvedéssel, amit magunkra vagy embertársainkra a vak sors kegyetlen szívtelenséggel ró ki. Most azonban, hogy elolvastam a Kanadában élő magyar orvos, Dr. Máté Gábor (és Máté Dániel) könyvét, mely a Normális vagy címet kapta, egyszeriben minden megvilágosodott.

Rádöbbentem, hogy a betegség egyáltalán nem értelmetlen „dolog“, sőt nem is dolog, hanem folyamat, és egyáltalán nem az ellenségünk, hanem a barátunk. Ha nem úgy élünk és viselkedünk, ahogyan természetünk, legalapvetőbb késztetéseink szerint kellene, akkor a testünk erről folyamatosan jelzéseket ad. És ha ezeket a jelzéseket folyamatosan és makacsul elnyomjuk, a test végül minden korábbinál erősebb jelzést küld: megbetegszünk. A betegség voltaképpen párbeszédre hív minket, arra ösztönöz, hogy foglalkozzunk végre azzal, aki valójában vagyunk, ismerjük fel legvalóságosabb önmagunkat, és változtassuk meg az életünket. 

Nagyjából így foglalható össze az, amit a könyvből a betegségekről megtanultam. De a könyv persze nem csupán erről szól, állít és bizonyít valami sokkal merészebbet is: valamennyi betegség mélyen összefügg nemcsak egész élettörténetünkkel, de azzal a társadalmi-gazdasági rendszerrel is, amelyben élünk, test, elme és társadalom elválaszthatatlanok egymástól, és a klasszikus nyugati orvoslás végzetes tévedése (és kudarcainak legfőbb oka), hogy ezeket mesterségesen és erőszakosan elválasztja egymástól.

De nézzük is meg kicsit alaposabban is, miről van szó.

A könyv címében olvasható normális szó félrevezető értelmű. A normálishoz általában pozitív képzeteket kötünk: normális az, aki nem beteg, nem pszichopata, nem bolond stb. A normális azonban eredeti jelentése szerint annyit tesz: követi, betartja a normákat. Ha azok a normák ostobák, mérgezőek és betegesek, akkor is. Ha valaki egy alapvetően rossz társadalmi rendszerben „normális“, akkor biztosra vehető, hogy egyben beteg is.

De mi köze annak, hogy valaki elkap egy vírust vagy elromlik a veséje, netán depressziós lesz, a társadalmi rendszerhez? Nem pusztán véletlenszerű, individuális jelenségek ezek? 

Máté Gábor hosszú évtizedek óta praktizál orvosként, és eközben több ezer páciens sorsát megfigyelhette. Ellentétben a legtöbb orvossal, ő egy idő után rászokott, hogy ne csupán a pillanatfelvételt nézze, hanem rákérdezzen a mögötte álló történetre is. Mi történt a beteg életében korábban? Milyen volt a gyerekkora? Milyen traumák érték? És ezek a kérdések megvilágítottak valamit: egyetlen betegség létrejötte sem véletlenszerű. Mélyen összefügg mindazzal, ami az ember életében (akár már a fogantatásától fogva, az anyaméhben) megtörtént. Minden, ami volt, nyomot hagy az ember szervezetén, pszichéjén, idegrendszerén, és a történésekre adott válaszok átalakítják a hétköznapi szokásainkat, gondolatainkat, életvitelünket, egész testünket. Ha pedig ez a változás ellentétben áll azzal az emberrel, aki voltaképpen lennénk, akkor a test és viselkedés közti folyamatos ellentmondás előbb-utóbb betegségben fog kitörni, vagyis egy test által küldött végső figyelmeztetésben.

Mivel a Máté Gábor által vizsgált jelenségek, betegségek tömeges jellegűek és jól észrevehető mintázatokat követnek, föl kell tenni a kérdést: miért azok? És ezen a ponton nem tehetjük meg, hogy ne az egész rendszerben keressük a betegségek okát. Korántsem elszigetelt, véletlenszerű anomáliákról van szó. 

A szerző szerint a válasz abban az individualista önzésre épülő rendszerben keresendő, amelyet kapitalizmusnak nevezünk.

Sokan fölvethetik, hogy az individualizmus és a versengés korántsem gazdasági berendezkedés függvénye, sokkal inkább az ember alaptermészetéhez tartozik. A kapitalizmust sem „találta ki” senki: egyszerűen azért alakult ki, mert ez felel meg leginkább annak, akik mi, emberek igazából vagyunk. A javakat mindenekelőtt magunknak akarjuk, és ha már van belőle, akkor sohasem lesz elég. Ami jobbá és hatékonyabbá tehető, azt igyekszünk jobbá és hatékonyabbá tenni. Összességében pedig —szólhat az érvelés folytatása — az önzés végülis azt eredményezi, hogy mindenkinek jobb lesz, hiszen soha az emberiség történetében nem volt tapasztalható olyan anyagi gazdagság, kényelem és jólét, mint a kapitalizmus elveit legkövetkezetesebben követő nyugati világban. Úgy tűnik, mégiscsak ez a legjobb rendszer, ami már abból is látható, hogy senki sem cserélné el jó szívvel bármelyik létező másikra.

Az érvelés jóformán kikezdhetetlen. De van benne egy csapda. Ezt az érvelést bármikor hamisnak érezné mindenki, akit nem éppen ez a rendszer nevelt föl. Mihelyt kilépünk a gondolati struktúrából, amelyik létrehozta, rádöbbenünk, hogy mennyire nem általánosan igaz, mennyire pusztán annak a világképnek a terméke maga is, amelyikben élünk.

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják.

Ha ezt a világképet követjük, akkor persze, hogy így gondoljuk. De aki nem fogadja el ezt a világképet a valóság általános rendező elvének, az egészen másképpen fogja látni. És vannak példák erre: ott vannak a Kanadában is még élő bennszülött népcsoportok, amelyek egy egészen másfajta társadalmi rend szerint élnek, és meglepő módon náluk ismeretlenek a nyugati társadalmak népbetegségei. 

Természetesen Máté Gábor nem azt állítja (és az idézett mondat sem azt állítja), hogy úgy kellene élnünk, ahogyan a bennszülött indiánok. Az állítás lényege pusztán annyi, hogy mindaz, amit az emberi természetről univerzálisnak képzelünk, az a legkevésbé sem univerzális, pusztán egy adott társadalmi berendezkedés függvénye, és ha ez a társadalmi rend megváltozna, megváltoznának az elképzeléseink arról is, hogy mi voltaképpen az ember, mik a feladatai, és hogyan érdemes élnie.

Nem is szeretnék sokkal többet hozzáfűzni ehhez. A Mondataink blog célja eredetileg az volt, hogy pusztán egyetlen mondaton gondolkodjunk el közösen. Nem célom recenziót írni Máté Gábor elképesztően izgalmas kötetéről, melyet egyébként mindenkinek ajánlok elolvasásra. Úgy hiszem, már ebből az egyetlen idézett mondatból is következik mindaz, amit ő elmond gyereknevelésről, traumakezelésről, a pszichedelikus szerek használatáról vagy arról, hogyan tudnánk egyéni és közösségi szinten is meggyógyulni

Merthogy a könyv nem csupán a jelenlegi helyzetet elemzi: ráébreszt arra, hogy létezik gyógyulás. Noam Chomskyt idézi a szerző, aki „taktikailag pesszimista, stratégiailag optimista” volt. Bár társadalmunk normája az, hogy természetünkkel ellentétesen szülessünk meg, nevelődjünk, növekedjünk fel, dolgozzunk és haljunk meg, jó tudni, hogy ez a norma nem az egyetlen lehetséges, amit az emberi létezés fölkínálhat.

Ha ennyit tudunk, már majdnem mindent tudunk. 

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr518446333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása