Kollégái, akik nem sokra becsülték, amíg élt, ma már alig emlegetik; neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz sem múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne.
A Stoner című regényre még négy-öt évvel ezelőtt egy internetes fórumon hívta föl a figyelmem valaki. Azon szövegek között említette az illető, amelyek váratlanul, megdöbbentő erővel ütötték meg.
Tavaly egy tanítványom letette az üzleti nyelvvizsgát németből, és több éves együttműködésünk emlékeként egy könyvutalvánnyal ajándékozott meg. Halogattam a döntést, hogy mit vehetnék a pénzből. Olyan sokáig halogattam, hogy kis híján már letelt a határidő, és muszáj volt könyvet választanom (a sok száz közül, amelyik érdekelt volna). Ekkor jutott eszembe, hogy már milyen régóta szeretném elolvasni a Stonert. Ritkán adok ki pénzt regényre (hiszen ezek többnyire könyvtárban is föllelhetők), de most kivételt tettem, és kosárba tettem.
Mit kell tudni a Stonerről? John Williams amerikai irodalmár (1922-1994) írta a regényt még az 1960-as évek közepén. Első megjelenésekor nem váltott ki különösebb visszhangot. Kapott néhány elismerő kritikát néhány hozzáértőtől, de szó sem volt róla, hogy széles körű ismertségre tett volna szert, vagy hogy sok nyelvre lefordították volna. A szerző később elnyert egy-két irodalmi díjat, ám nevét aligha emlegették a század legnagyobb amerikai írói között. Csak sokkal később, már jóval Williams halála után lett a Stonerből világsiker. 2011 után fordították le számos nyelvre, és ekkor már túlzás nélkül állíthatóan világsiker lett.
Vajon miért?
Alig kezdtem el olvasni a szöveget, úgy éreztem, értem, miért.
A könyv azzal kezdődik, hogy 1956-ban, 65 éves korában meghalt William Stoner, a Missouri Egyetem egyik adjunktusa. (A mondatot Gy. Horváth László fordításában idézem.)
Kollégái, akik nem sokra becsülték, amíg élt, ma már alig emlegetik; neve az idősebbeknek intő jel, hogy rájuk is ez a sors vár, a fiatalabbaknak pedig csak egy hangsor, amely nem idéz sem múltat, sem olyan személyiséget, akihez nekik vagy a karrierjüknek köze lehetne.
Micsoda felütése egy regénynek!
Mire is emlékeztet ez? Hát persze. Tolsztoj halhatatlan kisregényére, az Ivan Iljics halálára, amelynek valahol az elején van egy kísértetiesen hasonló mondat:
Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.
A kötet egyik fülszövege föl is idézi ezt a Tolsztoj-mondatot, és ennek nem is csak a legelső fejezet az oka. A regény szerkezete nagyon hasonlít az Ivan Iljics haláláéra. Egy viszonylag hétköznapi ember élettörténetét meséli el a könyv, azzal a sötét tragikummal, illúziómentes, kíméletlen realizmussal, ahogyan a nagy előd is mesélt.
Pedig William Stoner élete tulajdonképpen kifejezetten sikeres volt — ha úgy vesszük. Egy évszázadok óta paraszti sorban tengődő családból emelkedett ki, hogy egyetemi oktató lehessen. Míg szülei egész életükben a földet túrták, és semmiféle kulturális javakat nem tehettek magukévá, addig William egy a maga körében elismert tanár lett, aki könyvet is publikált, és életét az angol irodalom legnagyobb remekei közt tölthette.
Miért, hogy a regény mégis olyan szomorú, hogy az ember szíve elfacsarodik szinte minden mondatától?
Talán köze van ennek ahhoz is, hogy a Stoner csakugyan egy viszonylag sikeres ember életét mutatja be. Kétségtelen, hogy a túlnyomó többség annyira sem viszi, mint William. (Például én magam, az olvasó sem.) De mit érnek ezek a „sikerek”? Mit számít, hogy Stoner hová jutott, kikkel került kapcsolatba, milyen életet épített maga köré, ha az egész mégis oly csekély (és közel sem feltétlenül pozitív) hatással volt a körülötte élőkre? Nyomtalanul múlnak el az életek, és a sors, amit cipelni kell, nem kecsegtet boldog végkifejlettel.
Aki csak az amerikai sorozatokból és kommersz filmekből ismeri az USA-t, aligha találhat bármi vonzót vagy érdekeset benne. Felszínes, üres szórakozást mutatnak meg ezek a sorozatok, valódi tartalom, megélt emberi sorsok nélkül.
A Stoner is az Egyesült Államokban játszódik, de ez mintha egy másik ország vagy másik kontinens volna. Columbia, ahol a Missouri Egyetem van, egy 20.000-es kisváros volt Stoner korában. Missouri — méretét tekintve — egy kicsit olyan, mint egy kis európai ország. A fővárosa a nagyjából Budapest méretű Kansas City, Columbia pedig a negyedik legnagyobb városa, szóval mint itt mondjuk Pécs. Saját mikroklímája van ennek a környezetnek, igazi kisvárosi, kissé provinciális miliő. Az egyetemi oktatók az egykori barátokból válnak dékánná, tanszékvezetővé, mindenki nagyjából ismeri egymást, és a jutalmakat, büntetéseket is egymás között osztogatják. Ilyen környezetben minden apró esemény (akár egy link hallgató megjelenése) is sorsszerűvé válhat, és évekre, évtizedekre kihathat emberi viszonyokra, esélyekre, karrierekre.
Ez a provinciálisabb USA minden hátulütője mellett mégis valahogy emberibb, mint a filmekben látott nagyvárosi. Jobban érezzük, hogyan épül fel a valóság. És jobban megértjük, amit Esti Kornél első, fiumei vonatútján: hogy mi a sors.
Talán azért is lehetett olyan meglepő könyv a Stoner, mert elszoktunk ettől a fajta, egyébként írói eszközeiben is teljesen hagyományos sémákat követő realizmustól. Mintha ma már csak a nagyvárosi világ létezne, arctalanságával, váltogatható identitásaival, ezer darabra széttört történeteivel. Pedig nem. A provinciális miliő ma is sokak, nyugodtan mondhatjuk: a többség élettere, és az ebből adódó tragikus, bár banális konfliktusokra nagyon sokan rezonálni tudunk.
Az egyik fülszöveg szerint mindazonáltal William Stoner mégis egyfajta hérosz. Nem áll távol tőlem ez az értelmezés. Semmi, de semmi igazán különlegeset, nagyot, hatalmasat nem tett. Semmi olyat, amit majd a lexikonokban szükségszerűen meg kellene említeni. Azt azonban nem lehet állítani, hogy rossz ember lett volna. Ha kellett, helyén volt a szíve. Ha kellett, a sarkára is tudott állni, ezzel saját biztos pozícióját is kockáztatva. Végigharcolt egy nehéz életet, és úgy szállhatott ki belőle, hogy kevesebbeknek ártott, mint ahányaknak segített. Hogy erről ki emlékezik meg valaha is, az egy másik kérdés. De ez a könyv megemlékezik róla.
Vagyis épp arról, amiről mi, a legtöbben, a leghajlamosabbak vagyunk elfeledkezni.
