Mély álom ringatott el, csak nem tudom, mikor.

Ha igazán jó regényeket olvasok (azt hiszem, írtam már nyilvánosan is erről), gyakran előfordul, hogy dallamtapadás kíséri az olvasást: megragad a fülemben egy melódia, mely szinte elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a szöveghez. 

Most azonban, hogy elolvastam Schillinger Gyöngyvér: Rohadjon meg az összes című regényét, valami merőben új tapasztalatot szereztem: nem dallam tapadt meg bennem, hanem verszene. 

A regénynek egészen a vége felé megjelenik a szövegben egy versidézet, de úgy belesimul a narrációba, hogy sok olvasó talán észre sem veszi, hogy idézetről van szó. Így hangzik:

Amit valónak hittem, nem volt talán sehol? Mély álom ringatott el, csak nem tudom, mikor.

Walther von der Vogelweide középkori német költő Ó jaj, hogy eltűnt minden! (Owe war sint verswunden...) című megrázóan szép költeményéből való ez a két mondat Radnóti Miklós kongeniális fordításában. 

Alig jön a regényben pár oldal még utána, tehát nem mondhatom, hogy ez az idézet végigkísérte volna az olvasást, de kicsit áttételesebben mégis. Mert a két mondat megvilágító erővel hatott rám, mintegy bevilágította az egész regényt, és onnantól, hogy olvastam, nem is hagyott el az egésznek a hangulata, és azt hiszem, immár nem is tudok már e nélkül a részlet nélkül gondolni a regényre, mint ahogy a könyv végi, tökéletes katarzis élményét is hozzákapcsolom ahhoz az egészen csodálatos, nosztalgikus, szomorú, sőt tragikus, egyszersmind mégis fölemelő világlátáshoz, melyet a Walther-vers is fölébreszt bennem.

Dehát miről is van szó?

Schillinger Gyöngyvér (megfigyeltük már? női szerzők esetén valahogy hajlamosabbak vagyunk odatenni a keresztnevet is, amikor szólunk róla) regénye két felnőtt ember, egy férfi (Balázs) és egy nő (Olga) perspektívájából mutatja be huszonegyedik századi magyar emberek hétköznapjait. A két ember egy ügyvédi irodában dolgozik, Balázs a cég alapítója, a főnök, Olga pedig az egyik legfontosabb alkalmazott, aki figyelemreméltó alapossággal és megbízhatósággal végzi a munkához kapcsolódó mindenféle papírmunkát.

Mindkét szereplő élete valahogy boldogtalan. Pedig... Mindketten jólszituáltak, egyértelműen a felső középosztályhoz tartoznak, anyagi gondjaik nincsenek. Párkapcsolatban élnek. Balázsnak van felesége és egy tízéves fia. Olgának vőlegénye van. Mi hiányzik?

Nem igazán tudjuk, nem igazán értjük. És éppen ebben a didaktikusságot mellőző lebegtetésben áll talán a szöveg igazi varázsa és művészisége. Merthogy egyik részletre sem mondhatjuk önmagában, hogy hopp, itt a megoldás. Nem pusztán transzgenerációs traumák továbbéléséről van szó (a családi minták mindkét főszereplő, de szinte az összes mellékszereplő esetében is negatívak), nem csupán a párkapcsolatok diszharmonikusságáról (kommunikációs defektekről), nemcsak arról, hogy a szereplők (a főszereplők mindenképpen) elidegenednek a  munkájuktól, és olyasféle ügyeken kell dolgozniuk, melyek ráadásul morális problémákat is fölvetnek: mindezek fontos elemek, de egyik sem ad választ önmagában a kielégületlenségre és boldogtalanságra.

Sőt talán még ez utóbbi szó is eltúlzott. Hiszen Olga, aki igyekszik választ találni a mi hiányzik kérdésére, terapeutája ösztönzésére el is kezdi összeírni a pillanatokat, amikor boldognak érzi magát. És talál is persze ilyeneket. 

Akkor talán a transzcendencia hiányzik, mint a Rozsdatemető szereplőinél? Kétségtelen, a szereplők vágyai meglehetősen földhözragadtaknak tűnnek, elsősorban anyagi természetűek, de jobban beletúrva a szövegbe, észrevehetjük, hogy ez sem ennyire egyértelmű; a boldogulás vágya mögött a boldogság ígérete munkálna, ha megvalósulni nem tud is.

Ami igazából hiányzik, döbbentem rá a végén (és innen a katartikus érzés, amit bennem a kötet hátrahagy), az a szakítás ereje. Szakítani mindazzal, ami életünket meghatározza és béklyóba köti: ez az, ami egyetlen kivétellel egyik szereplőnek sem sikerül, és ezért, hogy az elszakadási kísérletek mind egy hal vergődéséhez hasonlítanak, amelyik ki akar ugrani a halász vödréből, de pontosan érződik, hogy ez sohasem fog sikerülni neki.

Hiszen miért is szakítana az életének menetével az, aki olyan sok mindent megkap tőle? Létbiztonságot, pénzt, párkapcsolatot, társadalmi elismertséget (még egy név elé odatett dr. titulust is, jóllehet azt már egy esetleges szakítás után sem veszítené el).

A szakítás álkísérletei láthatók csupán: látványos felmondás a cégnél, a házassági szerződés teátrális elégetése és hasonlók. 

De arra, hogy csakugyan felégessen maga mögött mindent, egyetlen szereplő képes csupán: Balázs cégének társtulajdonosa, Olga másik főnöke, az alkoholista és nőtaperoló, szír származású Manszúr, aki, amolyan acte gratuit által teljesen váratlanul úgy dönt, hogy szakít mindennel. Szakít az alkoholizmussal, és elvonókúrára vonul; szakít a csalásokkal, és visszaadja a gyanús Hydra-ügyletből elnyert pénzt, szakít az egész ügyvédkedéssel, odadobja társadalmi státuszát, kilép a generációs traumákból, és totálisan új életet kezd arra a talán húsz-harminc évre, ami neki még hátra van.

Megértjük? Dehogyis. Magam olvasás közben felháborodtam rajta, hasonlóképpen Balázshoz, aki értetlenül bámul az egészre, és leszögezi magában, hogy Manszúr sajnos megbolondult.

Az eszünkkel nem értjük meg, hiszen melyikünk képes ekkora váltásra? Ki adná fel egyszerre mindazt, ami élete értelmét addig kitette? Az eszünkkel nem értjük meg, de a zsigereinkbe behatol.

Hiszen, bár a társadalom megvetése innentől végigkíséri, Manszúr mégis példát mutat. Ő az egyetlen szereplő, aki felébred. 

Tehát ez egy hősköltemény? 

Igen, de olyan finom művésziséggel van elbeszélve, hogy észre sem vesszük. Semmi pátosz. Manszúrt szerencsétlen, szánalmas embernek láttatva hagyjuk ott, aki még azt is elfelejti, hogy cipőt vegyen, amikor a szanatórium kertjébe lép.

A katarzis csak a bőr alatt érezhető. 

Rohadjon meg az összes: a cím belső idézet. Olga alkoholista anyja mondta ezt mindig, és Olga őt idézi, mintegy átvéve a gyűlölt anya szólamát, továbbvíve azt a transzgenerációs traumatizáltságot, amely talán minden kielégítetlenségének forrása. A saját indulataiba, kényszereibe belemerevült ember mondata ez, a vergődőé, aki mindig csak másokat hibáztat, mintha saját magának nem is volna sem felelőssége, sem lehetősége dönteni.

Egy ilyen életből lépünk ki a regény végén, és azt érezzük, igazából az egész csak egy rossz álom volt. Nem tudni, mikor, de mély álom ringatott el minket, ám egyszer valamennyien felébredünk belőle. Van megváltás, és van kiút. Emberek vagyunk.