És akik röhögnek, azok mibe hisznek?
A XX. századi magyar irodalom egyik klasszikus nagy regénye a Rozsdatemető. Nekem mindeddig valahogy „radar alatt” volt, talán azért is, mert a kor, amikor megjelent, 1962, számomra irodalmi szempontból meglehetősen érdektelennek tűnt mindig is. A XX. század első felének hatalmas szellemi pezsgése után a század második fele (középső harmada) inkább pangónak tetszett, a modernség hatalmas klasszikusai mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban meghaltak ekkorra (nálunk például Kosztolányi, Babits, Móricz, Karinthy, a világirodalomban például Kafka, Musil, Proust, Thomas Mann, Gide, Joyce, Woolf stb.). És az új nagy hullám, az új pezsgés, amely a század utolsó harmadában érkezett el a posztmodernnel és a mágikus realizmussal, még váratott magára. Szóval 1962 bennem pont a pangás koraként élt, még ha nyilvánvaló is, hogy az ilyen képzetek mindig egy kissé hamisak és torzak. Akárhogy is, a Rozsdatemető nekem mindeddig kimaradt. És talán ki is maradt volna még sokáig, ha nem olvasom a nyáron Spiró György egy elragadtatott esszéjét róla. Ez adta a lökést, hogy kivegyem a könyvtárból, és elolvassam.
A könyv csakugyan elképesztően érdekes. De az érdekessége nem valamiféle elbeszéléstechnikai újdonságban rejlik. Ellenkezőleg. Van a regénynek egy kerete: 1962-ben Hábetler János kétkezi munkás a rozsdatemetőben (vagyis ahol a leselejtezett munkagépeket tárolják) megöli egy munkatársát, aki egyébként a sógora volt. A regény azt meséli el, hogy mi volt ennek a gyilkosságnak az előtörténete. Ki volt az a Hábetler János, és ki volt a sógora. De ez az elmesélés tökéletesen lineáris, és mentes mindenféle írói fogástól, az egész regényben nincs egy hosszabb leírás, elemzés, tudatáram, metaforikus, szimbolikus értelemképzés, jóformán semmi sincs, amitől azt képzelnénk, hogy irodalmi művet olvasunk, és nem valamiféle száraz, riportszerű krónikát.
Riportregénynek is nevezték emiatt a Rozsdatemetőt. Magam még nem olvastam ennyire „irodalmiatlan” szöveget, a szónak abban az értelmében, hogy nem a metaforák és gondolatritmikus ismétlődések képezik a szöveg anyagát, hanem egyfajta darálós, monoton beszámoló, mikor ki hova ment, kivel találkozott, hova költözött, hol dolgozott stb. stb.
Eleinte kifejezetten üdítő volt az információknak ez az áradása, hiszen hihetetlenül sok mindent meg lehet tudni a Rozsdatemetőből arról, hogyan éltek a hétköznapi emberek a Horthy-korban, illetve a második világháború utáni egy-két évtizedben; de egy idő után a darálós monotónia roppant mód megnehezítette az olvasást. Hiszen ezekkel az emberekkel soha nem történik semmi érdekes!
Csak a végére vált számomra világossá, hogy éppen ez a lényeg.
Idemegy, odamegy, itt dolgozik, ott dolgozik, ezzel beszélget, azzal beszélget, ide költözik, oda költözik, mindenki éli a maga teljesen hétköznapi, mindenféle rendkívüliségtől mentes életét, és eltelik így sok-sok évtized, és nem történik semmi.
Hogyhogy semmi? Zsúfoltabb, pörgősebb regény kevés van a Rozsdatemetőnél. Minden bekezdésben legalább öt-hat hatalmas fordulatról olvasunk. Iksz összeveszik Ipszilonnal, Zé eltöri a lábát, Vé hazaköltözik a férjétől, Duplavé részeges és veszekszik stb. stb. De kit érdekel mindez ilyen töménységben, ilyen mennyiségben? Hol van az egésznek valamiféle értelme, kifutása, célja?
Ami hiányzik a regényből, az a metafizika. A hétköznapi életjelenségeken túlmutató, nagyobb, átfogóbb vágyak és remények jelenléte.
Hamisnak érzem a regénynek azt az értelmezését, hogy itt valamiféle lelki, szellemi nyomornak a leírását olvashatjuk. Nem, ezek az emberek elég boldogok a maguk nemében, és az életük egészen átlagos. Az emberek 90%-a így él. Nem olyan értelemben társadalomkritika ez, hogy a szerző tételezne valamiféle másik társadalmat, amelyik nem ilyen. Én személy szerint is pont ilyen emberek között nőttem föl, az élet ilyen. De az igaz, hogy mindez, ha így nagytotálból tekintünk rá, valami hihetetlenül nyomasztó.
Természetesen megjelenik a regényben a metafizika is. Alapvetően kétféle módon. Egyrészt mint bigott vallásosság, illetve babonásság. A Hábetler család brügecsi (nyáregyházai) rokonai és ismerősei képviselik leginkább ezt — visszariadunk tőle. Másrészt Seres Sándor személyében, aki hívő kommunista. Őt mindenki lenézi és kineveti, mert ostobának tartják. Illetve nem mindenki nézi le és neveti ki: a főszereplő, a gyilkos Hábetler János kivétel. Kérdőre is vonja rokonait:
És akik röhögnek, azok mibe hisznek?
Ez a kérdés az, amelyikkel Jani mégiscsak egy picit magasabb polcra kerül, mint nihilista rokonai.
Benne ugyanis — a regény értelmezői is megemlítik ezt — legalább fölmerül az elégedetlenség gondolata, az, hogy ezzel a családdal és életmóddal, ezzel az egész napról-napra-való-túlélő-üzemmóddal mégse stimmel valami.
Biztosan vannak másféle olvasók is. Bennem csak a regény legvégére szűrődött le a tanulság, a lehetetlenség így élni tanulsága. A Rozsdatemető hatalmas erényeként könyvelem el ezt, vagyis azt, hogy olvasás közben föl sem merült bennem, hogy kritikusan viszonyuljak a szereplőihez.
Szegény emberek ezek, örülnek, ha van fedél a fejük felett, és kapnak valami kis munkát, meg egy rossz kis skatulyát, ahol meghúzhatják magukat. Hogy jönnék én ahhoz, hogy pálcát törjek felettük?
Ha azonban mindenki így él, márpedig — egyébként Spiró is ezt emelte ki az esszéjében — manapság szinte már tényleg mindenki így él, abból végülis egy élhetetlen világ alakul ki, egy atomjaira hulló társadalom, amelyikben mindenki csak a napi túlélésért küzd, de semmiféle morális iránytűje, eszménye, korlátja, semmiféle metafizikai vágya nincs.
Ez a társadalom leginkább röhögni tud. És leginkább azokon röhög, akik, bár talán nem a legélesebb kések a fiókban, mégiscsak hisznek valamiben, és életüknek ez a hit célt és értelmet ad.
A röhögők hit nélkül csak túlélésre játszanak. Elmegy mellettük két világháború, átélnek többféle társadalmi rendszert, többféle totális diktatúrát, Holokausztot, sztálinizmust, de mintha mindez meg se érintené őket.
Lebegnek a felszínen, esznek, isznak, buliznak, veszekednek, boldogok. Aztán meghalnak, és eltemetik őket. És semmi értelme nem volt az egész életüknek.
