Igazából nem voltunk idevalók.

Ha elolvasok egy könyvet, általában buzgón rávetem magam a róla írt kritikákra és (például molyos) véleményekre, hogy saját élményemet összevessem másokéval. Ilyenkor találok olyasféle meglátásokat, amelyek nekem eszembe se jutottak volna, és persze az is gyakran előfordul, hogy mélyen ellentmondok valamilyen szerte terjengő, általánosnak látszó értékelésnek.

Különös módon most, hogy elolvastam Kun Árpád: Takarító férfi című regényét, egyáltalán nem akarok (még) kritikákat olvasni róla. Egyelőre ott tartok, hogy próbálom a magam számára összerakni, mi is volt ez. És félek tőle, hogy a kritikák ebben az értelmezési folyamatban csak összezavarnának. Mert két eset lehetséges. Vagy olyan kritikát olvasok, amely azt ecsetelgeti, hogyan épül föl ez a szöveg, mik a jellemzői, milyen motívumokkal dolgozik stb. stb., anélkül hogy szót ejtene róla: miért; vagy épp ellenkezőleg: olyat, amelyik pontosan megmondja, hogy miért, szóval amelyik értelmezi számomra, hogy mit olvastam. Egyikhez kevesebb kedvem van, mint a másikhoz. Értelmezés nélkül egy kritika olyan, mint egy hús nélküli csontváz. De ha ott az értelmezés, az meg egyértelműsít olyan dolgokat, amelyek a legkevésbé sem azok. Ha valaki azt mondja, hogy ez a regény egy külhonba szakadt középkorú családapa romantikus vágyairól szól, az nyilván nem hazudik; mégis csak az igazság egy kis részletét ragadja meg. Amivel általában nincs semmi bajom; az irodalmi diskurzusnak éppen az a lényege, hogy mindenki beleteszi a közösbe a saját részleges igazságait. Csakhogy számomra még nem kristályosodott ki, hogy ez a könyv nekem miről szól. Legjobb lesz hát, ha megkísérlem ezt megfogalmazni.

Kezdem azzal, hogy valamilyen rejtélyes okból számomra kezdetektől volt valami ellenszenves a narrátori hangban. Fogalmam sincs, honnan jött ez az ellenszenv. A regény elbeszélője, a középkorú férfi, egy "tök normális", abszolút rokonszenves ember, aki gondoskodik a családjáról, ugyanakkor belátó, érzékeny, van művészi affinitása is, miközben éjjel-nappal szendvicseket készít, idős embereknél takarít, és — amivel különösen kivívta tiszteletemet — lelkiismeretesen végzi el azokat a papírügyeit is, amelyeknek nekem már az említése is 200 körülire viszi föl a pulzusomat.

Csak valahogy... Mintha ez a hang folyamatosan titkolna előlem valamit. Már attól a jellegzetes dramaturgiai fogástól is a hideg rázott ki, amikor az elbeszélő megszólalt: "Ekkor történt." És pár mondattal később derült ki, hogy mi történt. Mintha nekem ezt tudnom vagy sejtenem kéne... Nem szeretem, amikor valaki ennyire jó olvasónak képzel. Nem vagyok jó olvasó, nekem mindent számba kell rágni.

Aztán rájöttem. (Na tessék, én is átvettem ezt a dramaturgiai fogást... Vagyis persze mindig is alkalmaztam.) Ez a narrátor valamiről nem mer, nem tud, nem akar beszélni. Mintha azzal, hogy aprólékosan leírja hétköznapjait, hogyan készíti a szendvicseket, hogyan telefonál a hivatalokkal, hogyan vásárol autót, és így tovább, folyamatosan terelne. Ő igazából nem ilyesmikről akarna beszélni. Van egy másik világ is, és arról akarna.

A másik világ úgy kúszik bele ebbe az életbe, mint egy álom. 

Hogy ez a regény álom és ébrenlét viszonyáról (is) szól, az igen hamar kikristályosodott előttem. Már a regény első oldalán arról van szó, hogy a folyamatos alváshiányban szenvedő narrátor karambolozik, mert elaludt a volánnál. Amit leír arról, hogyan történt a karambol, az nem a karambol valóságos, objektív világban lezajlott eseményének elmesélése, hanem egy álomé. Merthogy ő közben aludt. És végig így megy ez. Az álom folyamatosan bekúszik az élet hétköznapi eseményeibe. De... Senki ne gondoljon arra, hogy az olvasó (még az olyan fafejű olvasó sem, mint én) nem tudja elkülöníteni, mi álom, és mi valóság. A karambol után a férfi vásárol egy különleges kis kütyüt, amelyet a homlokára helyezhet, és amely azonnal sípolni kezd, mihelyt érzékeli, hogy viselője elaludt. Szóval gyakran vannak álomleírások, de aztán ezekről egytől egyig kiderül, hogy álmok voltak.

Kiderül?

Hát ez az. Egyre kevésbé. 

Ahogyan olvastam a könyv utolsó száz oldalát, magam is megdöbbentem, hogy ezt a szöveget az elején még képes voltam amolyan önéletrajzi regényként olvasni. Szépen fokozatosan annyira eltávolodunk egy Norvégiába szakadt magyar író (mondjuk Kun Árpád) életrajzától, és annyira eloldozódunk a realitásoktól, hogy a könyv második fele mintha már valami mese volna. Csupa mesei elemmel. Egzotikus utazás egy távoli országba. Kincseket rejtő barlang felfedezése a házunk pincéjében. Egy új gyermekünk megtalálása. Névcsere. Bálna a tengerparton.

Apropó, bálna. 

Idegesített, hogy a könyv borítóján egy bálna van, jóllehet az egész könyvben a legesleghalványabb utalást sem találtam bálnára. Mármint az utolsó ötven oldalig. Megint ugyanaz a kellemetlen érzés: biztosan sokkal okosabb és rafináltabb olvasónak kellene lennem. Utálom, amikor egy szöveg megaláz.

De aztán a végén csak megjelent a bálna. És egészen világossá is vált.  Hiszen ez egy partra vetett hal! Hát nem ugyanez az író maga is? Partra vetett hal? Aki éli a maga hétköznapi terhekkel gazdagon megrakott, stresszes, nehéz, alváshiányos életét egy idegen és minden értelemben hűvös országban, de közben irodalomról, költészetről, kincsekről, egzotikus utazásokról, no és persze egy igazi, örök férfibarátról álmodik, akivel együtt túrázhatnak, gombászhatnak, beszélgethetnek irodalomról és más ily fontos emberi lomról?

Na jó. Ez így viszont már túlságosan is szájbarágós magyarázat volna. Fafejűnek fafejű vagyok, de hülye azért nem. Benne van mindez a szövegben. De nem csak erről szól. Az álomba átsiklás nem lehet életcél. Vagy ha életcél volna, akkor nem így volna megírva az egész; akkor nem térnénk vissza folyton a hétköznapiságba, eleve: akkor nem lehetnék családapa, akinek el kell tartania a gyerekeit. 

A szöveg tétje mintha inkább e köztesség felvillantása lenne. Vannak álmaink, de mindig föl kell ébredni belőlük.

A regény vége felé váratlanul ki is fakad a narrátor, mintha nem bírná tovább cérnával. És panaszkodni kezd. Hogy Norvégiában ők igazából nem tagjai a társadalomnak. Megtűrt jövevények.

Igazából nem voltunk idevalók.

A norvég falubeliek élik a saját életüket. Számukra teljesen normális, hogy megjelenik a felhőben egy sas, és egyszerűen fölkapja a levegőbe a macskánkat. Nekünk sose lesz az.

Csak hát ez nem arról szól, hogy Norvégia vagy Magyarország vagy Haiti. Igazából nem voltunk idevalók — a világba, a valóságba. 

Van a regénynek néhány jelenete, amelyik Magyarországon játszódik. Ezekben én magam azonnal éreztem azt a megnyugtató és biztonságos és kellemes valóságízt, társadalomízt, amit a norvégiai (és haiti) részekben sohasem. De azt hiszem, ez is csak trükk ebben a könyvben (mint minden). Valóság és társadalom persze létezik. Egy pillanatig sem tagadja ezt a regény. A szabályai többé-kevésbé megtanulhatók, és lehet élni benne (úgy-ahogy; akár egészen derűsen, hogy ne mondjam, boldogan is). Valahol azonban léteznie kell valami másnak is. Egy Haitiben élő ikertestvérünknek, egy kincsesbányának a mélyben, nem is tudjuk pontosan, minek, csak valaminek, amitől mi nem csupán takarító férfiak vagyunk.

Az elfojtás hangja volt, ami nyomasztott, zavart, idegesített a narrátor hangjában. De ez az elfojtás nem az ő természetéből következik, nem személyes ügy. Ez a mi elfojtásunk. A mi hangunk. 

A mi énekünk? Mint a bálnáké, amelyek az óceánban úsznak, és társaikat hívják? Vagy a partra vetett, szenvedő jószág néma tátogása?

Igazából — most értem meg — azért nem igazán tudtam hova tenni ezt a szöveget, mert a lelkem mélyén végig éreztem, hogy mindkettő.