Az a férfi, aki szilárdan és kétségek nélkül azonosul hivatásával, nem ismer mást, csak azt, nem tud másról, csak arról, nem becsül mást, csak azt...
Az igazán nagy olvasmányélmények mindig valahogy elképesztik az embert. Ezért van, hogy az évek elmúltával egyre ritkábbak az igazán nagy olvasmányélmények. Hiszen egyre több mindent láttunk már, egyre kevesebb dolog lephet meg minket.
Thomas Manntól már szinte mindent elolvastam. Először csodálatos kisregényei kerültek kezembe. A Tonio Kröger máig legfontosabb olvasmányaim egyike. Ennek a mintegy ötven oldalas elbeszélésnek a hatása felmérhetetlen volt rám, és máig sem tudom egészen hová tenni. Azt a problémát szólaltatta meg, amely kiskoromtól kezdve foglalkoztat, és azóta sem hagyott el: szeretnék "normális" lenni, szóval teljes szürkeséggel belesimulni az emberi nyáj közepébe; ugyanakkor éppenséggel "nem normális" is szeretnék lenni, vagyis tenni, teremteni, alkotni valami rendkívülit — ha már, ugye, csak egyszer élek. Röviden: szeretnék Kröger is lenni, de Tonio is.
Később elolvastam németül a Varázshegyet. Furcsa, kettős élmény volt. Sok csodálatos részlet, de valahogy az egész mű bensőleg, lélekben viszolyogtatott. És minél többet gondolkodtam róla, annál inkább. Lélekben ekkor kezdtem eltávolodni Thomas Manntól. És ez az eltávolodás egyenes irányúvá vált, miután elolvastam a Lotte Weimarban című regényét (újfent németül), majd a Doktor Faustust és annak keletkezéstörténetét (immár magyarul). Ez utóbbi rendezte el azt a gyanút, hogy talán az idegen nyelv miatti homályosabb megértés miatt alakult ki bennem idegenkedés. Nem, én ezt az embert tényleg nem szeretem. Ő nekem túl hideg, túl fölényes, túl hiú.
Ezzel együtt biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb el kell olvasnom a hatalmas József-regényét is, és erre pár évvel ezelőtt került sor. Ekkor mindent megbocsátottam Mann-nak. Aki ilyen varázslatos könyvet ír, az írhat, tehet, gondolhat azon kívül bármit. Számomra a József volt az, amelyik végképp eldöntötte bennem a kérdést. Thomas Mann ott van a legeslegnagyobbak mellett, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Flaubert és Musil társaságában.
Különös, hogy pont a legelső, rémisztően fiatalon írt regényét nem olvastam el eddig, A Buddenbrook házat. Nem tudom, miért. Talán ösztönösen úgy éreztem, hogy bár Mann ezt a könyvet 23-25 évesen írta, valójában érett, tapasztalt, mondhatni, korosabb embereknek való olvasmány? Vagy éppen azért "tartogattam", mert igazándiból annyira vonzott az egész? Hiszen mindig úgy éreztem, hogy ez a regény nagyon "nekem való" lesz. Tudtam, hogy hagyományos, realista, nagyon XIX. századi családregény. Az ilyesmik a kedvenceim. Belemerülhetek egy régi korba, átélhetem rég volt emberek életét, elutazhatom egy másik országba, kiszabadulhatok a jelen börtönéből, és megélhetem a polgári kultúrát annak teljes pompájában. És nem utolsósorban: részese lehetek egy család életének. A családregény mint műfaj mindig vonzott, és tudtam, hogy ez a könyv nemcsak a műfaj talán első, de mindmáig legkiválóbb darabja. Mindig nyilvánvaló volt számomra, hogy A Buddenbrook házat szeretni fogom.
És mégis... nagyon meglepett ez a könyv.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Úgy képzeltem, hogy ez a regény mindenekelőtt a patinájával, régimódiságával, régimódiságában rejlő nosztalgikus szépségével fog hatni rám. De nem! Ez a regény valahogy megdöbbentően mainak, frissnek, érzékien jelenvalónak tűnt föl számomra. Elképzelem, hogy megfilmesítik a regényt (úgy tudom, meg is tették már, talán többször is), és minden porcikám ellenkezik azzal, amit a filmvásznon látok. Egy megfilmesítés öregítené ezt a művet, nem tudná nem öregíteni. Amit viszont én olvastam, az ma játszódik, az ma van. Naturalisztikusan valóságos, érzem a levegőjét, tapintani tudom a bútorokat, látom minden szereplő arcának rezdülését. És ezek teljesen mai arcok, a levegő teljesen mai, minden most is ugyanígy van.
Van a regény elején egy jelenet. Vacsorázik a család pár meghívott vendéggel, rokonnal, jóbaráttal. Fölszelnek egy füstölt főtt sonkát, és szinte látom, ahogy a szaftja kicsurog. Nekem ez a regény végig ilyen volt; érzéki látványélmény, ízélmény, szagélmény, tapintásélmény.
Az egész regényt világosnak képzelem. Nem süt mindig a nap, egyáltalán nem. Az idő inkább kissé lucskos, gyakran esik az eső (ugye Lübeckben vagyunk, bár ez így persze nem íródik le), de mégis: világos van, érezni az üdítő tengeri levegőt. A városban tisztaság van, igazi régi német kisváros. (Aki egy ilyenben volt már valaha is, nem téveszti össze soha semmi mással.)
Miért kísérteties ennek a regénynek a maisága?
Amikor Szerb Antalnál azt olvastam (még régen), hogy Thomas Mann A Buddenbrook házban mindenki másnál jobban közel kerül a család misztériumához, mindenki másnál jobban életre kelti egy család levegőjét, arra gondoltam: na persze, egy nagypolgári családét. Amilyenben Szerb Antal is élt. Ő persze, hogy ezt érzi. De család sokféle van, ó, nagyon sokféle. Mit tudhat mondani ez a regény egy mai család életéről? Nyilván semmit. Nem is azért akarom majd elolvasni, mert mainak érezném, épp ellenkezőleg: a régiség patinája miatt.
A döbbenetes azonban az, hogy Szerb Antalnak igaza volt. A mai családok is pont ilyenek. Vagyis: a Buddenbrook család korántsem valamiféle idealizált família. Ott vannak a fekete bárányok, akik elzüllenek, elkalandoznak, és csak emésztik a pénzt. Ott vannak a veszekedések, a testvérviszályok. A buta napi gondok. Az őrlődés. A széthullásnak a hangulata, költözések, házeladások, lakásvásárlások, kudarcok stb. stb. Mindez egészen megdöbbentően valóságos.
Dehát ez káprázat! Thomas Mann egy nagypolgári család életét írja meg. Ennek megvannak az anyagi markerei, a szociális markerei, a kormarkerei. Nem mindegy, hogy egy családnak, mondjuk, mai pénzre átszámolva, 60 milliárd forintja van, vagy kétmillió. Nem mindegy, hogy a város legnagyobb kereskedőcsaládja, a polgármester rokona, ahol a családfő a városi közgyűlés fontos szereplője, konzul, majd szenátor; vagy egy keleti vidéken nyomorgó kis család, amely tényleg szó szerint a napi betevőért küzd!
És mégis, valahogy mindegy.
A család az család. Csakugyan mintha valami örökre, esszenciálisra, valami metafizikai állandóra tapintott volna rá a 25 éves Thomas Mann. (Még ha ez persze káprázat is.)
De vajon mai-e a regény alapvető tartalma is, a szétbomlás, széthullás, összeomlás leírása? (Nem spoilerezek el semmit, maga a regény alcíme is ez: Verfall einer Familie, "egy család hanyatlása".)
Semmi sem maibb.
A szétbomlás alapvető oka persze a művészet betörése a családba. Ez a gondolat tipikusan (múlt) századfordulós, tipikusan császárság- vagy Monarchia-kori, tipikusan a dekadens "boldog békeidők" terméke. Ennyiben nagyon is ott van a kormarker.
De ha egy picit mélyebbre ásunk, rájövünk, hogy a művészet is csak tünet. Az igazi okot Thomas Buddenbrook másban látja (Györffy Miklós kiváló új magyar fordításában):
Az a férfi, aki szilárdan és kétségek nélkül azonosul hivatásával, nem ismer mást, csak azt, nem tud másról, csak arról, nem becsül mást, csak azt...
A család fénykorában érzés és akarat, cél és vágy teljesen egy volt. A családfő azonosult hivatásával, és eszébe sem jutott, hogy ez a hivatás esetleg ártalmas volna, nem teljes értékű, nem etikus, vagy pláne hogy nevetséges.
A harmadik generációs Thomas Buddenbrook agyába már beférkőzik ez a kétely. Nem lehet, hogy a kereskedő másodrangú ember? Hiszen nem termel semmit! Nem lehet, hogy eleve ez az egész gazdagság és jólét csak mások kizsákmányolása, átverése, de legalábbis kihasználása révén valósulhat meg?
Amikor valakinek a lelkiismerete meghasonlik, a bomlási folyamat megindul. Előbb szépen lassan, szinte észrevehetetlenül, de aztán egyre nyilvánvalóbb jeleket ad, mígnem annyira begyorsul, hogy a végstádium szinte már csak egy pillanat.
A negyedik generációs Hanno (ő Szekfű Gyula "harmadik nemzedékének" tagja) már teljesen átadta magát a rossz lelkiismeretnek. Ő már az egész életet érzi aljasnak, ocsmánynak, igazságtalannak és förtelmesnek.
De hiszen ugyanezt éljük meg ma is, nem?
Nem feltétlenül családi, de össztársadalmi szinten. Az egész nyugati civilizációnak rossz a lelkiismerete.
Ez egyébként egy az egyben a spengleri, kultúrpesszimista gondolat, nem csoda, hogy Szerb, Spengler legnagyobb hazai híve, rajongott ezért a regényért.
De a regény még ennél is mélyebbre ás.
Olvassuk el még egyszer Thomas Buddenbrook mondatát!
Először is, "férfiről" van benne szó. De ezt most csak zárójelben jegyezzük meg. A szexuális identitás fölbomlása a regényben épp olyan alapvető esemény, mint korunkban. Ebben még nincs is semmi meglepő. Már a Tonio Krögerben alapvető jelentősége van ennek. (Vagyis ott majd Mann még jobban kifejti ezt.) De ez a "nem ismer mást", "nem tud mást", "nem becsül mást" gondolat az, amin igazán megakadhat a szemünk.
Lehetséges-e ma "nem ismerni mást", "nem tudni mást", "nem becsülni mást", mint a saját hivatásunkat?
Hiszen ez az egész gondolat tökéletesen ellentmond mindannak, amit modernitásnak nevezünk!
És a modernitás végső fázisában, a posztmodernben, illetve a digitális korban a mondat minden eleme értelmezhetetlenné válik. Annyi információ zúdul ránk nap mint nap, hogy nemhogy minden egyebet is ismerhetünk, mint a hivatásunkat: igazából már nincs is hivatásunk. Van ma még olyan ember, akinek a munkája nem csupán valamiféle pénzkereseti mód, hanem testestül-lelkestül egész életének az értelme, célja, lényege?
Talán van, nagyon kevés. Néhány művészre, esetleg tudósra tudok gondolni.
De hogy a hétköznapi emberek túlnyomó többsége abban a bomlásban és meghasonlottságban él, mint Thomas Buddenbrook, abban egészen biztos vagyok.
És ez a leglényegesebb oka, azt hiszem, annak, amiért ez a regény olyan frissnek, újszerűnek, mainak hat.
A Buddenbrook ház a modernkori bomlás regénye. Nem, nem csupán a polgári civilizációé. Nem csupán egy életforma tűnik el, annál sokkal több. Széthullanak az élet stabil keretei. Egyre többet tudunk, egyre többféle létezési mód, egyre több történet bomlik ki előttünk. Már nem tudunk teljes egészében azonosulni saját létformánkkal, mert tudjuk, hogy milyen ára van, mivel fizetnek érte mások, a harmadik világ, a természet, az állatvilág.
Miben bízhatunk így, hogyan építhetünk föl mégis valamit, amivel azonosulni tudunk?
Buddenbrookéknak nincs erre válaszuk. De — pontosan ettől olyan kísértetiesen és elképesztően mai ez a regény — nekünk sincsen.
