Haj, amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyűlöletbe csaphat át.
A hagyományokhoz híven a fikciós művekkel folytatom visszatekintő írásomat, melyben 2023-as olvasmányélményeimet szemlézem. Mint a korábbi alkalmakkor, úgy most is: a végére hagyom azt az öt könyvet, melyet különös figyelemmel ajánlok tovább.
Stanislaw Lem: Az Úr hangja
Ez a regény és annak szerzője igazi klasszikusa a sci-fi-irodalomnak. Lemet (akitől tavaly a Solaris című könyvét olvastam) az tünteti ki, hogy regényei nemcsak izgalmasak, érdekfeszítők, az ember fantáziáját beindítók, de filozófiai mélységük is van. Az emberiség titokzatos üzenetet kap az űrből, és a kor legkiválóbb koponyái igyekeznek kitalálni, mit jelenthet az üzenet, melyet nemes egyszerűséggel csak „az Úr hangjának” neveznek el. Vajon van-e az emberiség azon a szinten, hogy dekódolja Isten hangjait? Amennyit föl tudnak belőle fogni, az azonban nemcsak kevés, jóformán semmi, de egyenesen életveszélyes is. Lem keserű-pesszimista regénye a klasszikus teremtéstörténet toposzát dolgozza föl újra: az ember eszik ugyan a tiltott gyümölcsből, de ahhoz éretlen és értetlen, hogy a valóságot megismerje.
Bánki Éva: Petőfi-vírus
Ez is egy olyan műfajú könyv, amilyet ritkán olvasok. Ifjúsági regény. Tinédzserekről szól, és talán leginkább tinédzsereknek is. De ez nem azt jelenti, hogy ne lenne igényes irodalom, és ne volna bőven üzenete a felnőtt olvasóknak is. Egy budai általános iskolában egyszer csak megjelenik egy Petőfi Sándor nevű, Kárpátaljáról érkezett tanuló, aki valósággal felszabadítja a 11-12 éves kamaszokat. Ki meri mondani, amit azok csak gondolnak, nincsenek gátlásai, és támad egy egészen vakmerő ötlete: az osztálykirándulást ne Szlovéniába vagy más divatos helyre szervezzék, menjenek le inkább a föld mélyére, a budai barlangrendszerekbe, fedezzék föl a világot, amely alattuk van. A „behülyített” gyerekeknek aztán beleül a bogár a fülébe, és egy nap — gondos tervezés után — be is vállalják az utat. A bravúros szerkesztésű regényben minden fejezet egy-egy tanuló szólama, mely a végére azonban kórusként áll össze az olvasó tudatában. Csakugyan, ez a Petőfi (de hát hogy hívhatnak valakit ma így?!) tudott valamit, sokkal többet, mint a begyöpösödött felnőttek.
Kontra Ferenc: A Fiú
Kontra Ferenc munkásságát azóta kísérem figyelemmel, hogy elolvastam pár éve a lidérces hangulatú Álom hídja című regényét. Ott számomra — a novellisztkus betétek ellenére — még egyértelmű volt, hogy regényről van szó. Mint ahogy a Lepkefogó című kötet esetén — a szövegek közti erős kohézió ellenére — az, hogy novelláskötetről. A Fiú esetében viszont szinte képtelenség eldönteni, hogy inkább egy különleges formájú regény, vagy inkább egy bonyolult struktúrájú novellafüzér-e ez. Merthogy a rövid írások szereplője egy gyerekkorból és a Monarchia korából elinduló fiú, aki végigéli a huszadik századot, és a történetekből valahol a délszláv háború idejében lép ki. De csakugyan ugyanaz a fiú-e ez még? Referenciális biztosan nem stimmelne (hiszen ha a századforduló környékén született, akkor a délszláv háború idején már közel száz éves volna), de az irodalomban, a fikcióban minden lehetséges. A kötet legfőbb értékét számomra mégis az egyes történetek nyújtják. Különösen emlékezetesek a délvidéki gyerek- és kamaszkor emlékképei, sztorijai, a hatvanas-hetvenes évek Jugoszláviájának napfényes-mediterrán hangulata.
Michael Ende: Tükör a tükörben
Egy tanítványomtól kaptam kölcsön ezt a kifejezetten bizarr — nevezzük így — novelláskötetet. Klasszikus novelláknak persze nem nevezhetők ezek a 3-4 oldalas történetek, melyek inkább képeket, helyzeteket, hangulatokat villantanak föl egy álomszerű, szorongásos, szürreális, bizonyos értelemben kafkai világból. A történetek közös jellemzője, hogy nincs pozitív végkifejletük, csapdahelyzetekről szólnak, ahol a racionális gondolkodás csődöt mond. A kötetet a szerző apjának grafikái illusztrálják, tökéletesen visszaadva ezt az álomszerű világot.
És akkor következzék az öt kiemelt könyv.
5. Jaroslav Hašek: Švejk. Egy derék katona kalandjai a világháborúban
Ez egy alapmű, melynek elolvasása régi adósságom volt. Följebb is kerülhetne a "rangsoromban", hiszen vitathatatlanul remekmű, a világirodalom egyik legfontosabb, legeredetibb, legelképesztőbb alkotása. De a lelkemmel nem tudott annyira rezonálni, amennyire esetleg más remekművek. Ez nem azt jelenti, hogy ne hatottak volna rám erősen Švejk őrültségei, a szöveg szikrázó humora, az egésznek a nyelvi zsonglőrmutatványai. Aki esetleg nem tudná, miről szól a könyv: Švejket, egy prágai átlagpolgárt, aki civilben kutyakereskedéssel foglalkozik, az első világháború kitörésekor behívják katonának, ő pedig mindenféle úton-módon igyekszik meghekkelni a velejéig ostoba és értelmetlen rendszert, amit hadseregnek neveznek. Feletteseinek agyára megy, de közben vannak, akikkel egészen jól kijön, és ravasz-ostoba őrültségei kacagtató helyzetekbe sodorják. Elolvasás előtt is tudtam, amit elolvasás után is: alapmű, mindenkinek el kell olvasnia.
4. Kun Árpád: Takarító férfi
Kun Árpádnak erről a regényéről külön posztot is írtam. Egy Norvégiában élő magyar családapa a narrátor, aki, mivel éjszaka ír, nappal folyamatosan álmossággal küzd, ami persze például autóvezetés közben életveszélyes helyzetekbe sodorja. Ezért beszerez egy speciális eszközt, amely felébreszti, ha épp elaludni készülne. A regény azonban egy pont után végképp átcsúszik az álmok világába. Egy Haitiból származó szomszédjuk a család nagy barátja lesz, a férfi kiköltözik Haitibe, és teljesen elszabadul az irrealitás. Olyan finoman és bravúrosan van azonban megszerkesztve a szöveg, hogy észre se vesszük, milyen csúf játékot játszik velünk a szerző, miközben korunk számos alapvető társadalmi problémáját feszegeti a kivándorlástól kezdve a nemi szerepek megváltozásán át az identitásig.
3. Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
Nehéz erről írni, mert a szerzővel érthető módon roppant elfogult vagyok. Neki köszönhetem, hogy megjelent a saját kötetem, és hogy van önbizalmam újabbakat is tervezgetni. De hiszem, hogy jelen esetben az elfogultság csak abban mutatkozik meg, hogy enélkül a könyvet nagyon nagy valószínűséggel kezembe se vettem volna, és biztosan nem olvasom el. Pedig ez — magam is megdöbbentem ezen a felismerésen — egy remekmű! Az elején még nem így éreztem. A szerző alapvetően nem prózaíró, hanem esszéista. És ez a könyv nem is regény, tiltakozom mindenkivel szemben, aki azt állítaná, hogy az. Nincs benne semmi történet, igazából nincsenek benne szereplők, sőt anekdotikus részletek is alig. Hát akkor mi van? A halál súlya van, vagyis a haldoklás súlya, amely átitatja az egész sűrű, heterogén, rendkívül tagolt szöveghalmazt. Az elbeszélő szülei haldokolnak és meghalnak. Az elbeszélő bátyja meghal. Kanizsa, a gyerekkorban megismert (és megszeretett) Kanizsa elpusztul. És valahogy ettől mindennek súlya lesz. Íme, halálfiai vagyunk mind. Úgy érzem most, írni fogok erről a könyvről még bővebben is.
2. John Williams: Stoner
Írtam erről a regényről is, nem is olyan rég. A kései felfedezések példája a könyv: jó ötven évvel a megjelenése után vált világhírűvé. Egy szürke élet története egy amerikai vidéki egyetemen, de amely élet mégis értékhordozó és értékközvetítő volt, ha különösebb, látványos jutalmat ezért az értékhordozásért nem is kapott. Az amerikai vidék rajza ragadott meg talán mégis leginkább. Íme, létezik egy másik USA is, mint amit Hollywood megmutat. Egy szegényesebb, provinciálisabb, földközelibb, szürkébb, mégis valahogy emberibb. Tragikummal mélyen átszőtt regény ez, valami sötét bánat itatja át.
1. Thomas Mann: A Buddenbrook ház
Bár germanista vagyok, és a nagy író műveinek többségét eddig eredetiben olvastam el, ezt most Györffy Miklós kitűnő új fordításában. Ez az utolsó Thomas Mann-nagyregény, melyet még nem olvastam. Úgy tekintettem rá, mint valami jutalomjátékra, mert, bevallom, mindig is ez a könyve érdekelt legjobban. Eleve mindig vonzottak a családtörténetek, ez pedig, melyet Mann elképesztően fiatalon, 25 évesen írt, minden családregény alfája és omegája. Mivel többször is írtam róla, ide a blogomra külön posztot is, a Szófára pedig az év végi emlékposzthoz egy bekezdést, nehéz most hirtelen újat mondanom róla. Az biztos, hogy ez a könyv a veszteség regénye. Eltűnik egy világ, egy életmód, egy miliő, melyet annyira lehetett szeretni. Ilyeténképp a regény mindannyiunkról és mindannyiunknak szól, mert bár a többségünk nem születhetett bele egy dúsgazdag polgárcsalád meleg otthonába, veszteségeket mindannyian átélünk, már pusztán azáltal is, hogy múlik az idő, és a valóság körülöttünk folyamatosan átalakul. És hogy mennyire mélyre ás a könyv, ahhoz álljon itt csupán egyetlen mondat idézetként.
Haj, amik vagyunk, amit tudunk, ami a mienk, azt szegényesnek, szürkének, elégtelennek és unalmasnak érezzük; amik nem vagyunk, amit nem tudunk, ami nem a miénk, éppen az után epekedünk irigy vággyal, amely szeretetté válik attól való félelmében, hogy gyűlöletbe csaphat át.
