Kedvesed arra inspirál, hogy gondtalanul töltsd el szabadidődet és lustálkodj.

Van a lakásunk közelében egy jó kis kínai étterem, ahová időről időre betérek ebédelni. Szeretem a húsból és különféle zöldségekből, gombából készített ragukat, végig is kóstoltam már szinte az összeset, mígnem megmaradtam egynél, melynek különösen jó élettani hatásait tapasztaltam: a gombás-bambuszrügyes csirkénél. Mivel majdnem mindig ezt kérem, az étterem eladója, ha meglát, néha csak ennyit kérdez: "bambusz?", és ha bólintok, tudja is már, miről van szó. 

Hűségemért cserébe kapok néha egy kis ajándékot: szerencsekekszet. Ez egy nagyon száraz, roppanós piskóta, a közepén üreggel, az üregben pedig egy papírszelettel, melyre valamilyen kis életbölcsesség vagy jótanács van írva. 

Tegnap is kaptam egy ilyet, és a papíron ezt a mondatot találtam:

Kedvesed arra inspirál, hogy gondtalanul töltsd el szabadidődet és lustálkodj.

Azt mondják, vannak babonás emberek. Bizonyára így van. De talán van, aki engem is babonásnak tartana, amiért egy-egy ilyen mondat, találjam azt bárhol is, megérint és elgondolkodtat. Mert hát mi is volna ebben a mondatban olyan különös és nekem-címzett? Nem teljesen véletlen, hogy éppen én kaptam ezt a sütit? 

Talán teljesen véletlen, töprengjenek el ezen a filozófusok, akik okkal vonják kétségbe, hogy létezik-e egyáltalán véletlen. Én most csak arról szeretnék írni, hogy számomra ez a mondat mit jelent.

Mert számomra az úgynevezett „szabadidő” eltöltése csakugyan — évek, sőt évtizedek óta — problémaként jelentkezik. 

Ha nem egy valóságosan létező személy volnék, hanem olyan valaki, aki csupán spekulál arról, hogy milyen lehet valóságosan létezni, úgy hinném, hogy amennyiben az ember életének nagyjából egyharmadát munkával, másik egyharmadát alvással tölti, akkor a fennmaradó egyharmad, amikor úgynevezett szabadideje van, merő boldogsággal telik, hiszen ilyenkor mindenki azt csinál, amit csak akar. Márpedig egyharmadnyi élet (mondjuk: napi nyolc óra) tekintélyes időmennyiség, gondoljunk csak bele: van minden nap nyolc óránk, amikor semmi egyéb kötelességünk nincs, csak  lógatni a lábunkat, élvezni a napsütést, lazítani, élni a szenvedélyeinknek.

Csakhogy én valóságosan élő ember vagyok, tehát tudom, hogy ez különféle okokból nincsen így; az embernek nincs minden nap szabad nyolc órája. A kérdés bennem mindig úgy merült föl: lehetne-e? Nem mi magunk rontunk-e el mindent azzal, hogy kötelezettségeket szabunk magunknak, és kíméletlen hajcsárként behajtjuk ezeket magunkon? Vajon ha mi önmagunk kedvese lennénk, vagyis az az ember, aki minket a legjobban szeret, ilyen életet kívánna nekünk? Ilyen hektikusat, kötelességek által béklyókba kötöttet, feszültet és egészségtelent?

Aligha.

Kedvesünk azt kívánná, hogy élvezzük a napot. Ragadjuk meg.

Ha nem így élünk, akkor talán nem is szeretjük eléggé magunkat.

És alapvetően, amikor eljutok eddig a pontig a töprengésben, egyet is értek magammal, és helyeslek: igen, pontosan erről van szó! Aki nem élvezi a "szabad" időt, az egyszerűen nem szereti eléggé magát, következésképpen a világot. Szóval bolond. 

Ám van itt még valami, amit számításba kell venni. 

Nem, nem az „önzés”. Önző nem az, aki törődik magával, hanem az, aki számára a másikkal való foglalkozás nem élvezetes. Ez egy speciális eset, és inkább a szerencsétlenségek, mentális betegségek közé sorolható, mint hogy az alapvető gondolatot: éljünk annak, amit szeretünk, lényegileg veszélyeztetné.

Van valami alattomosabb, jellemzőbb, mélyebb veszély is: a szenvedélybetegség.

Csinálunk valamit, és élvezzük: ez jó. Csinálunk valamit, és több nyugtalanság, idegesség, frusztráció származik belőle, mint öröm: ez így nem jó.

Márpedig minden örömteli tevékenységnél át tudunk billenni ezen a határon.

Magam már sokszor megtapasztaltam ezt. Mondok két példát, az egyik régebbi, a másik frissebb.

Kezdjük a régebbivel.

A fórumozással. Egykor ez mindennapi örömforrásom volt. Azzal, hogy leírtam a véleményem valamiről, kiadtam magamból a feszültséget, mely a ki nem mondással mindig együttjár. Felszabadító volt reakciókat olvasni a kommentárjaimhoz, mert ezek megerősítettek benne, hogy gondolataimnak — ha esetleg tévesek is — van létjgosultságuk. Beszélgetések indultak el, olykor viták, és ezeket élveztem, mert próba alá vethettem olyan ötleteket, melyeket addig nem feltétlenül gondoltam át. Csakhogy egy pont után a vitatkozásból szenvedélybetegség lett; nem tudtam meglenni az olykor öncélúvá váló viták nélkül. És ami eleinte örömforrás volt, kényszerré, kényszeressé változott. Nem szerettem magamat, hogy ezt csinálom, és a "szabad" időm kötött idő lett, mert meg kellett felelnem vélt vagy valós elvárásoknak, vélt vagy valós kihívásoknak.

A frissebb példa a sakkozás. Ez egy hosszú történet. Meg kell mondanom, hogy az utóbbi pár évig egyáltalán nem szerettem sakkozni, bár a szabályokat gyerekkorom óta ismerem, és a lakásunkban felhalmozott Sakkélet című folyóiratnak mindig lelkes olvasója voltam. (De nem a játszmaelemzések érdekeltek benne, hanem a sztorik, az anekdoták, a játékhoz kötődő rendkívüli történetek.) De valamikor tavaly vagy tavalyelőtt elkezdtem játszani a gép ellen, és valahogy élvezni kezdtem a dolgot, megnyugtatott. Tavaly nyáron aztán regisztráltam is a chess.com oldalra, és a gép elleni játéknál valami sokkal izgalmasabb dolgot találtam: élő emberekkel játszhattam élőben. Mindenféle országbelivel, indiaival, iránival, amerikaival, nigériaival, vietnámival, lengyellel, némettel, spanyollal... És minden meccs után megváltozott az értékszámom, ami fölébresztett bennem egy vágyat: hogy nőveljem az Élő-pontszámom, legyek egyre jobb. Csakhogy egy pont után a játékból szenvedélybetegség lett: nem bírtam abbahagyni. Nem bírtam letenni a telefonom, folyton újra játszani akartam, buszon, villamoson, szünetekben, este, éjszaka, volt, hogy hajnali négyig... És ezt már egyáltalán nem élveztem, ez már fejfájást, fáradtságot, frusztrációt okozott, a munkában hanyagabb lettem, általában türelmetlenebb, idegesebb, rosszabb lelkiismeretű.

Az éves statisztikám megmutatja, hogy július óta 2336 "rapid" partit lejátszottam.

Azt vettem észre magamon, hogy folyamatosan számok járnak a fejemben. Ilyenek: 8-2-6, 13-3-16 (az aznap lejátszott partijaim, győzelem-döntetlen-vereség sorrendben), meg ilyenek: 1212, 1165 (az aktuális Élő-pontjaim). 

Talán magyarázni sem kell, hogy ez sem olyan eltöltése a szabadidőnek, mely igazából az örömről szólna; ez már kényszeresség, szenvedélybetegség.

Ezért is gondolom, hogy a szerencsesütiben talált papírcetli csakugyan üzent nekem. Az én „kedvesem” vajon azt szeretné, hogy egész nap egy telefonon csüggve bábukat tologassak, és közben azon idegeskedjem, hogy miért tettem ütésbe egy figurát, vagy miért néztem el egy átlátszó kötést? Nem, bizonyára nem. A "kedvesem" azt szeretné, hogy harmonikusan, jól érezzem magam, és amikor nem dolgozom, akkor pihenjek, töltődjem, és persze játsszam is, de ne napi negyven partit, hanem mondjuk napi ötöt. Szóval amennyit még élvezni tudok, amennyi még nem kényszeres.

A szabadidő akkor jó, ha csakugyan szabad idő. Ha azt tesszük, amit igazából szeretünk. Lustálkodás ez, ahogy a papírcetli mondja? Igen! A legnemesebb lustálkodás, mert nem „feladatokat” oldunk meg, csak élünk, mint hal a vízben, amelynek nem „feladata” az úszás, egyszerűen csak nem is szeretne soha mást tenni.

Le a kényszerekkel! Ragadjuk meg a pillanatot.