A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Nagyon-nagy költőnek tartom Pilinszky Jánost, evidencia számomra, hogy a Nyugat (és József Attila) utáni korszak legnagyobb magyar költője, de személyesen nem igazán szerettem sohasem a verseit — néhány kivétellel. Túl súlyos, túl komoly, komor, túl humortalan, túl nehéz az ő lírája ahhoz képest, amit én igazán, szívből szeretnék.

Nem véletlen, hogy az ő neve hiányzott eddig ebből a sorozatból. 

Pedig.

Pedig vannak Pilinszkynek (nem is olyan csekély számban) olyan versei, amelyek személyesen is rendkívül sokat jelentenek nekem, amelyeket folyton újra és újra elismételgetek magamban, és amelyek belső izzása megdelejez, rabul ejt, fölemel, transzformál, átvisz egy másik világba.

A legnagyobb kedvencem talán a Mire megjössz című.

Viszonylag korai verse, 1948-ban jelent meg a Válasz folyóiratban, és ez a formáján is látszik. A későbbi verseiben, a hatvanas, hetvenes években Pilinszky már lényegében egyáltalán nem használt rímeket és kötött formákat. Ez a vers viszont szabályosan jambikus lejtésű, keresztrímes, akár József Attila is írhatta volna. 

Szerelmes vers. A lírai én a kedvesére vár, és vele készül átélni az eksztatikus szerelmi beteljesülést. Egy olyan állapotot, amelyben a külvilág egészen megszűnik, se házam nincs, se puha ágyam, csak a zavartalan, világtól független, puszta elragadtatás. 

Nincs szerelmes (vagyis remélem, hogy nincs), aki ne érzett volna már valami hasonlót, valami olyat, hogy a kedvessel való együttlét megszünteti az időt, a teret, a valóságot, kivon a mindennapokból, az utcazajból, és beemel egy másik létezésbe, ahol csak a csoda van, az egymás iránti kiapadhatatlan szeretet. De ki tudja megírni ezt ennyire hitelesen, úgy, hogy ne váljon nevetségessé? Pilinszky félelmetes tétekkel játszadozik, valószínűleg bele sem gondolt, mekkorákkal, különben sohasem tudta volna megírni ezt a verset.

De engem ebben a sorozatban mindig a részletek érdekelnek. Például a második versszak, mely még az eksztázis, a szerelmes beteljesülés előtti állapotot viszi színre. 

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Pilinszky nagyvárosi költő, és teljesen modern, azaz nagyjából azt a világot írja le, amelyben egy mai városi ember él. (Csodálatos kötetcíme, a Nagyvárosi ikonok, bennem mindig budai séták emlékét idézi föl.) A szemét összegyűjtése tipikusan modern jelenség. A paraszti világban (Oravecz Imrének van erről egy szemléletes írása) lényegében nem létezett szemét; a parasztok mindent újrahasznosítottak. Az, hogy a városi ember hétköznapi fogyasztása során összegyűlik egy csomó használhatatlan kacat, és azt valahol felhalmozzák, a modernizációval, a városiasodással, a kapitalizmussal érkezett. 

De milyen egy ilyen téli szeméttelep? 

Nem tudom, magam jártam-e már ilyen helyen, de az érzés annyira ismerős, annyira csontig hatolóan valóságos, hogy az a sejtelem ébred bennem: archetipikus érzésről van szó: nem kell megélni, hogy mindenki megéltnek érezze. Nyomasztó, kellemetlen, szomorú, ugyanakkor mégis van benne valami érdekes is. Talán találunk valamit a sok kacat között.

És akkor értelmezzünk. Miről is van szó pontosan?

A temetetlen árvaság annyit jelent: árva vagyok, nincsenek szüleim, nincsenek rokonaim, nincs, aki vigyázzon rám, de ezt az állapotot sohasem dolgoztam föl, temettem el: befolyásolja egész életemet. Egy pszichológus bizonyára földolgozatlan traumákról beszélne. De Pilinszky nem pszichológus, hanem költő: ő temetetlen árvaságról beszél. 

A téli szeméttelep ezek szerint a földolgozatlan fájdalmak, élettörmelékek metaforája. Mindaz a rossz és borzalmas, ami megtörtént velem. 

És ezen a helyen, ahol a múlt rettenetes emlékei nincsenek eltemetve, én bóklászom, és egy-egy kacatot kiszemelve a saját életemet találom meg. 

A két sík váltása, illetve váltakozása e négy soron belül döbbenetes: egyszer egy nagyon konkrét , tárgyias valóságról van szó (szeméttelepről, hulladékról, kapirgálásról), egyszer pedig valami nagyon absztraktról (árvaságról, életről). Különös nyomatékot ad ennek az ellentétnek, hogy az utolsó, mindenre rácsapó, az egész versszak mögé pontot tevő szó a legabsztraktabb, és látszólag semmi köze ahhoz, amiről addig olvastunk: az életem. József Attila öröksége ez Pilinszky lírájában: ő volt az, akinél konkrét és absztrakt ilyen váratlan természetességgel simult egymásba.

Váratlan természetesség: már ezerszer olvastam, mondtam el magamban ezt a versszakot, de mindig újra meglep az életem szó a végén. Szemelgetni lehet csavarkulcsot, gépszíjat, törlőkendőt, befőttesüveget, hajgumit, kábeleket: de nem lehet az életemet. Csakhogy itt egy összetett metaforáról van szó. A temetetlen árvaság ugyebár azt jelentette, hogy az életem tele van fájdalmas, földolgozatlan élménnyel, emlékkel, és amikor e sok minden között járkálok, ki-kiemelek egy-egy darabot ezek közül a fájó emlékek közül, és mint cseppben a tengert, látom, értem meg általuk az egészet. 

A szegénységem, kiszolgáltatottságom bevallása ez. Íme, csak ennyi vagyok. Az életem egy hajgumi, egy befőttesüveg, egy elosztó, egy nejlonzacskó (nem tudom, még mi minden lehet egy ilyen szeméttelepen). 

A modern, nagyvárosi ember mind ezt érezheti. Hiszen mindannyian tele vagyunk temetetlen árvasággal. Szó szerint és átvitt értelemben is csak halmozzuk magunk körül a szemetet.

De éppen ettől működik aztán az eksztázis, éppen ez az, amitől Pilinszky szabaddá válik, hogy a legnagyobb szavakat használhassa aztán.

Merthogy előbb megmutatta a legszürkébb, legnyomasztóbb hétköznapiságot is.

A vers legvégén ugyanehhez tér vissza, az ágyhoz, a párnához, az utcazajhoz. Újraírja a végén Petőfi zseniális versét (Petőfi félelme is ez: a hétköznapiság lehúzó ereje, a halál ágyban, párnák közt). A hétköznapiság az csak szemét, és bár van hangulata annak, hogy egy szeméttelepen kapirgálunk (tagadhatatlanul meghitt kép is ez): van mégis valami több is, valami más is, valami mindezeknél fantasztikusabb is a létezésben. És azt, amikor majd megjössz, együtt fogjuk átélni.

Ha te is készen állsz rá, ha te is akarod.