hajnal karéja 
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája

Vajon mi a költészet értelme? Mire való?

Alighanem egyszerűbb azt megválaszolni, mire nem. Tudományos igazságok kimondására például vannak alkalmasabb nyelvjátékok. Kimondani gyorsan valami hasznosat: erre is jobb más formát választani. A költészet tehát nem igazságokat mond ki, és nem is hasznosat. Valami olyat mond ki ellenben, amit másképpen nem lehetne.

Ez tehát a költői beszéd határvonala. Amit ki lehet mondani másképpen is, ott egészen egyszerűen nincs szükség a költészetre. Ha azt akarjuk kimondani például, hogy a nőket a társadalomban hátrányok érik, akkor ezt nem a költészet eszközeivel célszerű megtenni. Írni kell akkor erről egy szociológiai tanulmányt. Vagy ha sokakat befolyásolni akarunk, föl kell csapni politikusnak, meg kell venni egy nagy elérésű portált, és ott ezerrel nyomatni az igazságunkat. Verset írni nem erről kell.

Természetesen léteztek más felfogások is. A felvilágosodás korában elterjedt volt a Zuckerung an der Pille gondolat. Cukormáz a (keserű) pirulán. Mármint hogy ez volna a költészet (és művészet) lényege. Beadni valami nehéz igazságot a közönségnek azáltal, hogy amit kimondunk, az szép. Ez a felfogás azonban szolgasorra ítéli a művészetet: az így csak valami másodlagos lehet valami fontosabb mögött. Pedig a művészet autonóm területe az emberi létezésnek, saját szabályokkal, saját értelemmel. Sokkal régebbi és eredendőbb megnyilvánulás, mint hogy csupán megízesítésnek tartsuk.

Az olyan költők, mint Weöres Sándor, elemi erővel ébresztenek rá erre. Persze Petőfinél, Adynál, József Attilánál sem másodlagos a kifejezés a „tartalom” mögött; de sok versük megtévesztheti az embert. Úgy tűnhet föl, mintha az igazság kimondása (bármi legyen is az) elsődlegesebb volna, mint a mód, ahogyan beszélnek. Aki picit belegondol, tudja, hogy nem így van (máskülönben a korabeli, hasonló igazságokat kimondó publicisztikák egyenértékűek volnának mondjuk a Nemzeti dallal, a Magyar jakobinus dalával vagy a Hazámmal, és csak annyi volna a különbség, hogy utóbbiak a kifejezés cukormáza miatt édesebbek); de Weöresnél még csak tévedni sem lehet: egyszerűen hiányzik a szavak mögül a „tartalom”.

Egyik leglátványosabb példája ennek a Dob és tánc című remekmű.

Ebben a versben a szavaknak csak testük van, és — ahogy maga Weöres is fogalmazott egy ízben — az „értelemre merőlegesen” bukkannak föl ezek. Vegyük példának ezt a részletet:

hajnal karéja 
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája

Mit tudunk erről elmondani, azon kívül, hogy szép? 

Mármint mi szép?

Szép a hangzása. Ahogyan a zenére mondjuk: szépen hangzik. Jól hangzik. Jólesik a fülnek.

Mi esik jól a fülnek?

Ennek a négy sornak van egy sajátságos ritmusa. Tá-tá-ti-tá-tá, tá-ti-tá-tá. Tá-tá-ti-tá-tá, tá-ti-tá-tá.

A ritmus persze fontos, de a jó hangzásnak legalább ennyire fontos eleme a szavak hangalakja. A jék, erek, kák gördülékeny visszatérése. A mély magánhangzók ismétlődése. Az é hangzók ritmikus visszatérése, először a sor végén, aztán a sor elején, aztán újra a sor végén, és újra a sor elején. Mindennek hatása éppen olyan, mint a zenéé: nem tudjuk, miért tetszik, egyszerűen csak kellemes hallani. Szép.

És mégis, a költészet egyik fura trükkje az is, hogy egy picit mégiscsak több ez, mint egy halandzsa.

Egy halandzsaversben is ott lehet mindez, és azt is lehet élvezni. Csakugyan vannak halandzsaversek, melyeket a legnagyobb költészeti élményeim között tartok számon. De a Dob és tánc (vagy József Attila Hazámja) mégis egy árnyalattal jobban tetszik. 

Miért? 

Mert a költészet „anyaga” nemcsak a hang (mint a zenének), de a gondolat is. A gondolat is olyan eszköz, amely a szépség létrehozásának játékához kell.

Hogy itt milyen gondolatról van szó? Hát nyilván: múlik az idő. A hajnalt dél követi, aztán alkony jön, majd éj. A dolgok egyszerre változóak és állandóak.

És van még egy „gondolat”: a hajnal és az alkony hasonlóak, mint ahogy a dél és az éj is. Itt aztán szabadon beindulhatnak az asszociációk, hogy miért. Az egyik napszak inkább valaminek az elindulása, a másik inkább a beteljesedése vagy vége. Az egyik inkább alakuló (mint egy karéj), a másik inkább stabil (mint egy szikla). Nem az az érdekes, hogy tényleg így van-e: a költészet nem tudományos igazságokat közvetít: játszik az igazságokkal, hogy elmélyítse őket.

És ez a játék mindig ironikussá is teszi az igazságokat. Tényleg stabilabb a dél, mint az alkony? Ördög tudja. De jól hangzik.

De akkor mégis, mégis, kanyarodjunk vissza a kérdéshez: mennyivel jobb ez, mint egy szépen hangzó halandzsa? Mit ad hozzá a szavak jelentése és az ezekből kibomló tartalom az élményhez? 

Hát azt, hogy a normális, hétköznapi életünkben mi használjuk ezeket a szavakat. Tehát ezek a szavak bennünk egy csomó emléket, képzetet, élményt felidéznek. És ezeket az emlékeket mintegy rákopírozzuk a szépen hangzó sorokra, és maguk ezek az emlékek színeződnek át. Lehetségessé válik egy újfajta felfogásuk, egy haszonelvtől mentes, ironikus, lebegő jelentés.

Higgyük el: pont így működik a Nemzeti dal is (amennyiben a Nemzeti dal költészet). Csak az más szavakkal, más gondolatokkal játszik. De a lényeg itt is, ott is: az átszínezés, a zenébe tolás. A lebegés.

Weöresnél a szavak annyira általános, filozófiai képzetkörökben mozognak, hogy nem jut eszünkbe publicisztikai módon kihasználni őket. Így jobban látható, hogy tiszta költészetről van szó. Azaz: gondolatokkal eljátszott szózenéről.