Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

A Szeptember végén című verset mindenki ismeri. Mi is már általános iskolában tanultuk, ha jól emlékszem, memoriter is volt. Akár az volt, akár nem, fejből tudom máig az egészet, bármikor újra el tudom mondani elejétől a végéig. Mindig szerettem, és mindig sokat is jelentett nekem, de sokatmondó, hogy a negyven éves koromra készített negyven pilléres listámra nem vettem föl. 

Csak most, nagyjából egy hete döbbentem igazán rá ugyanis, hogy mennyire gyönyörű.

A harmadik versszak elejét mondogattam magamban, amikor egyszer csak megragadott az érzés, hogy itt valami nagyon-nagy dolog történik velem. Azért írom ezt a bejegyzést, hogy megpróbáljam átadni ezt az érzést, amennyire lehetséges.

Talán a ritmussal kezdem. Mindenki tudja, hogy a Szeptember végén ritmusa anapesztusos. Azaz: ti-ti-tá ritmusra épül. Aki olvasott már ókori görög drámákat, tudja, hogy az ilyen gyorsított ritmus a tragédiákban nem a párbeszédes részekre jellemző (mert az jambikus lüktetésű), hanem a kórus megszólalásaira. A kórus  szava mindig egy kívülről (avagy felülről) érkező hang, egyfajta földi életen túli, transzcendens világból érkezik. A dráma szereplői egymással beszélnek, vitáznak, majd érkezik a kórus, és beleszól a vitába, közvetít valamit, ami kívül van a vitán: vagy valamilyen transzcendens igazságot, vagy félelmet, örömöt, szóval valamit, ami a szereplők önös szempontjain túlmutat.

Ennek a lüktetésnek van tehát valami diktátum jellege, valami borzongató ereje. Aki így beszél, az nem egy alany nézeteit fejti ki, hanem az igazságot diktálja. 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Így fog minden történni: én feljövök érte a síri világból, mármint az özvegyi fátyolért, és leviszem azt oda. Nincs apelláta, a helyzet nem vitaszituáció.

Ebben az utolsó versszak radikálisan ellentmond a másodiknak, amelyik látszólag beszélgetést kezdeményez a kedvessel. Ott: mondd meg te, mi lesz! Itt: ne mondd, tudom, hogy mi lesz.

Az lesz, hogy elhagysz. 

A második versszakban még kérdésként merült ez föl, a harmadik versszak a forma diktátumának megfelelően nem párbeszédet közvetít, hanem kimond. Olyan egyértelműség van ezekben a sorokban, hogy az elképeszti az embert. Hát nem lehet másképp? Nem, nem lehet másképp. A szerelem időleges, elmúlik, jön egy ifjú szerelme (vajon itt alany az ifjú, vagy tárgy: ő szerelmes, vagy te leszel szerelmes belé? végülis mindegy), és ami most örökkévalónak van esküdve, az egyszeriben csak semmivé válik.

Hétköznapjainkban ezt sóhajtozva úgy mondjuk: ilyen az élet.

Petőfi többet mond.

Azt is mondja, hogy a holtak képesek mozogni, cselekedni. Igazi vadromantikus elképzelés is, és mint a romantikában (irodalomtörténeti fogalomként értve a szót, vagyis a XIX. század első felének jellegzetes irányzatára vonatkoztatva) mindig: egyszersmind ironizálva is van. Igazából én nem hiszek abban, hogy a halottak feljönnek a síri világból az éj közepén, de baromi jól hangzik, tehát leírom. Az egész romantikus irodalomnak talán a leglényegibb vonása ez az öngúny.

De miféle érzést közvetít az, hogy gúnyolom magam, közben meg mégis valami halálosan komoly dolgot mondok? 

A tragikum érzése ez. Ami történik (velünk), az egy tragédia.

Van valami nemesség, emelkedettség, előkelőség a szóválasztásban: fejfa, lobogó, sír. Mint Petőfinél mindig: semmiféle modorosság nincs ebben, minden szó pontosan a helyén van. Ide ilyen szavak kellenek. Mert bár, ami történik velünk, az siralmas, mégis van benne valami hatalmas is.

Az élet hatalma ez, vagy ha úgy tetszik: az idő hatalma. 

Úgyis ez lesz. A szerelmek elmúlnak. Nézzünk szembe a valósággal, ne gyerekeskedjünk, ne áltassuk magunkat.

Aztán elképzeljük a képet, hogy a halott Petőfi elkezdi törölgetni a szemeit az özvegyi fátyollal (milyen kép ez? röhejes? komikus? magasztos? vagy mindegyik egyszerre?), és azt érezzük: hát jól van, oké, tényleg, ilyen ez a világ, de akkor legalább röhögjünk bele a szemébe: én juszt is kimondom, hogy örökre szeretni foglak. 

Illetve nem is én mondom ki. Ezt már a kórus diktálja. Így lesz ez is.

Mert aki csak azt látja, hogy az élet ilyen, azaz hogy a dolgok múlékonyak, és éppen a legnagyobb érzelmek a legmúlékonyabbak, az csak a valóság felét látja. A valóság másik fele az, hogy a múlékony idő egyetlen pillanatában összesűrűsödhet viszont az egész örökkévalóság.

Én mindig újra és újra feljövök a síri világból, mert a pusztulás és az újrakezdés egyszerre igaz, egymásra montírozódik. Úgy élünk, hogy folyamatosan magunkban hordozzuk az elmúlás tragikumát. És úgy élünk az elmúlásban, hogy folyamatosan elszánt daccal ellentmond bennünk neki valami.