A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Nem teljesen véletlen, hogy az elmúlt két nyaramon az Adriai-tengerhez mentem nyaralni. Nem fürödni mentem. A kulturális miliő érdekelt, pontosabban: a kulturális miliő vonzott, a latin világ és Közép-Európa találkozása, az egykori Monarchia sokszínű, gazdag, áradó bőségű kultúrája. Ezért is, hogy városokat látogattam meg: Triesztet, Zágrábot és Fiumét. Az ilyen városokban sokféle ember letelepedik, olyan sajátos keveredést hozva létre, amelyről Németh László azt írta, olyan, mint a gulyásleves: benne vannak, fel is ismerhetők az összetevői, az egész együtt mégis több, mintha egymás mellé tennénk az összetevőket. A gulyásleves nem répa, krumpli, hagyma és marhahús. Ugyanígy Trieszt vagy Fiume sem olasz, német, szláv és magyar elemek egymás mellé kerülése, hanem az ezekből kiforró saját mikrovilág.

Elmondanám, de nem merem.

Szimler Bálint alkotása, a Fekete pont a nagy magyar iskolafilmek sorába illeszkedik; a horrorisztikus magyar iskolarendszer visszásságait mutatja be gyilkos, szatirikus humorral.

Tegnap este néztük meg a filmet a Művész Mozi legnagyobb termében, a Buñuelben, ahol — hasonlóképp tavaly, amikor a Magyarázat mindenre címűt láttuk ott — teljes teltház volt. A magyar nézőket érdekli ez a film, hiszen róluk, a mindennapjaikról, saját legelemibb élettapasztalataikról szól. Az állam — eléggé el nem ítélhető módon — nem az ilyen produkciókat támogatja hatalmas pénzekkel, holott egy nemzet kultúráját csak az efféle önkritika építheti. 

Az abszurd embernek mindent ki kell merítenie, még önmagát is.

Azzal a mondattal akartam kezdeni ezt az írást, hogy „Vannak könyvek, amelyektől féltem.”

De aztán jobban átgondolva ráeszméltem, hogy igazából csak egy ilyen könyv volt. Albert Camus, Algériában született francia író 1942-ben megjelentetett regénye, melyet magyarra Gyergyai Albert Közöny címmel fordított le. Az eredeti cím L'Étranger, azaz Az idegen. 

A kapitalista rendszerben az emberi természet megnyilatkozásai és az őket leíró elképzelések megfelelnek az individualizálódott versengő világképnek, és egyúttal mint elkerülhetetlen status quót igazolják.

Nagyon régóta foglalkoztat már a betegség problémája. Betegnek lenni nagyon rossz, tulajdonképpen rettenetes, és egészen mostanáig valahogy nem is tudtam semmit se kezdeni az emberi szenvedéssel, amit magunkra vagy embertársainkra a vak sors kegyetlen szívtelenséggel ró ki. Most azonban, hogy elolvastam a Kanadában élő magyar orvos, Dr. Máté Gábor (és Máté Dániel) könyvét, mely a Normális vagy címet kapta, egyszeriben minden megvilágosodott.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Miért szeret meg az ember egy verset? Sok oka lehet ennek persze, de a leggyakoribb és legfontosabb ok rendszerint az, hogy úgymond „szívünkből szól”, kimond valamit, amit mi is kimondtunk volna, ha — Illyés szavaival — nem születünk „szív-némaságra”. 

De a szeretet bonyolult.

Bevallom, Nemes Nagy Ágnesnek az Egy költőhöz című versének sohasem ismertem a hátterét. Nem tudtam sohasem, ki az a rejtélyes angol költő, aki Tobruknál elesett szegény. 

Most, hogy készültem írni a versről, csak most néztem utána. 1922-ben született, Tobruknál elesett angol költő: ez csak Sidney Keyes lehet. Sajnos egyáltalán nem tudok róla ennél többet, nem olvastam tőle semmit. Nem büszkélkedem ezzel, bizonyos, hogy még többet hozzáadna a szöveg megértéséhez, ha személyes viszonyom is lenne a költemény tárgyához — csak azt akarom kifejezni, hogy számomra Nemes Nagy Ágnes műve ezzel a nemtudással együtt is teljes értékű, emlékezetes, hatalmas költemény.

Anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűn, de az államtól dicsőség.

Amikor már futott a film végén a stáblista a Corvin Mozi (elképesztően jól megcsinált) Latabár termében, és szedelőzködött a közönség a Kék Pelikan című magyar animációs dokumentumfilm végén, kedves ismerősöm mellettem megjegyezte: alig van itt valaki, aki élt már a '90-es években, amikor a film játszódik. Nekik ez ugyanolyan történelem, mint az első világháború, vagy a reformkor...

hajnal karéja 
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája

Vajon mi a költészet értelme? Mire való?

Alighanem egyszerűbb azt megválaszolni, mire nem. Tudományos igazságok kimondására például vannak alkalmasabb nyelvjátékok. Kimondani gyorsan valami hasznosat: erre is jobb más formát választani. A költészet tehát nem igazságokat mond ki, és nem is hasznosat. Valami olyat mond ki ellenben, amit másképpen nem lehetne.

Majd talán a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában 
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi Ekhóhoz című verse kötelező olvasmány a középiskolákban. Én is ott ismertem meg, és persze — ritmusa, rímei, énekelhetősége okán — szerettem is. Jó néhány szakaszát fejből is el tudnám mondani mind a mai napig, jóllehet külön soha nem tanultam. Egyszerűen rám ragadt.

A rókatárgy az őszi ég 
lomposka lobbanása csak, 
kopott reverje zsírral ég, 
mikor a szőlő lángra kap.

Parti Nagy Lajosnak a Rókatárgy alkonyatkor című versével egyetemistaként, Margócsy István kortárs magyar irodalmi szemináriumán találkoztam először. Nem értettem belőle semmit, mégis nagyon tetszett az egész: a csodás, jambikus verszenéje, a képei, színei, őszies hangulata. Végülis elég is ennyi, nem? Tetszik, és kész. Nem kell ezt magyarázni.