A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Nem teljesen véletlen, hogy az elmúlt két nyaramon az Adriai-tengerhez mentem nyaralni. Nem fürödni mentem. A kulturális miliő érdekelt, pontosabban: a kulturális miliő vonzott, a latin világ és Közép-Európa találkozása, az egykori Monarchia sokszínű, gazdag, áradó bőségű kultúrája. Ezért is, hogy városokat látogattam meg: Triesztet, Zágrábot és Fiumét. Az ilyen városokban sokféle ember letelepedik, olyan sajátos keveredést hozva létre, amelyről Németh László azt írta, olyan, mint a gulyásleves: benne vannak, fel is ismerhetők az összetevői, az egész együtt mégis több, mintha egymás mellé tennénk az összetevőket. A gulyásleves nem répa, krumpli, hagyma és marhahús. Ugyanígy Trieszt vagy Fiume sem olasz, német, szláv és magyar elemek egymás mellé kerülése, hanem az ezekből kiforró saját mikrovilág.

Ennek a mikrovilágnak a krrónikása Claudio Magris, Triesztben élő olasz író, akinek most olvastam el Kisvilágok című könyvét Barna Imre és Szirti Bea fordításában.

Ha emberről beszélünk, valahogy mindig először a neme (férfi-e vagy nő) tűnik a legalapvetőbb információnak. Könyvek esetében ugyanez a műfaj. Milyen műfajú ez a könyv? Év végi olvasmánynaplóimban mindig elkülönítem a fikciós prózát a nemfikcióstól, de adódnak néha határesetek, könyvek, melyeket nem egyszerű ide vagy oda sorolni. A Kisvilágok tipikusan ilyen könyv. Keveredik benne valóság és fikció, dokumentarizmus és irodalmiság. Regénynek semmi esetre se nevezném, de útleírásnak sem. Esszégyűjteménynek? Talán inkább; de a könyv kilenc fejezete nem klasszikus esszé. Történetek és elmélkedések keveréke, melyek középpontjában mindig annak a helynek a mikrovilága áll, amelyről az adott írás szól.

És ha elárulom, melyek ezek a helyek, máris megértheti olvasóm, hogy itt a hely maga fontosabb is, mint a műfaj. Mintha egy ember esetében másodlagossá válna, hogy férfi-e vagy nő, mert az a lényeg, hogy hol tartózkodik. Melyek tehát ezek a helyek? A trieszti San Marco kávéház, egy Trieszt és Udine között fekvő kis falu, a Pampagnola sziget lagúnái, Snežnik, avagy olaszul Nevoso, egy horvát-szlovén határon magasló, ma Szlovéniához tartozó hegycsúcs, egy Torino közelében található domb, az Adriai-tenger néhány horvát szigete, egy dél-tiroli falu vendégháza, Trieszt városi parkja, illetve a trieszti Sacro Cuore templom.

Ezek a helyek mind nagyjából ugyanott vannak: a latin, a német és a szláv (közép-európai) kultúra metszéspontjában, ott, ahol Olaszország világa a keleti és északi szomszédaiéval érintkezik. Az egész világnak talán a legcsodálatosabb része ez. Amikor egy kedves barátom mesélt róla, azt mondta: több ez, mint szépség, mintha a jó életnek lenne esszenciája ez a táj, a Trieszti-öböl környéke.

Duinó és a Trieszti-öböl

Magris mindazonáltal nem valamiféle giccses útikönyvet írt, amelyben minden szép és jó. Ellenkezőleg. Kiderül a könyvből, hogy csupa seb táj ez. Az etnikumok között a békés együttélés időszakait egy-egy történelmi fordulóponton az ellenségeskedés és háborúskodás periódusai váltották fel, sok vérrel, kínnal, éhezéssel, szenvedéssel. Ezeket az időszakokat pedig őrzi a táj, illetve a benne élők emlékezete. Magris egy gyönyörű mondata szerint: „Már nem kántálja senki, hogy „Tito — Partija!”; a szlavóniai vagy boszniai háborúból kimenőre hazatérők azonban ma sokkal borzalmasabb dolgokról számolnak be, mint amilyenek Goli Otokon történtek, miközben az utazási irodák új és újabb hirdetéseket ragasztanak ki, mint a ragtapaszt valami sebre — a világ sebhelyeire.”

Mégsem ezt a gyönyörű mondatot emelném pajzsra most. Magris könyvében a tragédiák, akár egyéniek, akár kollektívek, bizonyos értelemben mégiscsak epizódszerepet játszanak, hiszen ezek éppen úgy epizódjai a nagy egésznek, mint a  boldog idill korszakai. 

Magrist valójában ez a „nagy egész” érdekli. 

Az Adriai-tenger környéke nem csak idill, és nem is csak tragédia. Ez is, az is. Ki hogyan élte meg. A lényeg az, hogy minden megélés számít, egyik sem hamis, egyiket sem szabad kitörölni az emlékezetből valamilyen ideológiára hivatkozva. 

Ezért szereti annyira Magris a San Marco kávéházat is. Ez ugyanis nem csupán bizonyos emberek gyülekezőhelye. Nem csak sznoboké, és nem is csak lumpeneké. Nem csak művészeké, és nem is csak polgároké. Mindenki előfordulhat itt. Kocsma ez, de vendéglő is. Itt van az egész világ. Senki sincs kirekesztve.

A belterjesség mindig kifullad; a college-ok, egyetemi campusok, exkluzív klubok, élcsapatok, politikai gyűlések és kulturális szimpóziumok is tagadásai az életnek, hiszen az tengeri kikötő.

Egyetlen mondat összefoglalja, hogy mikor érzi magát az ember (a Magris-féle, de a magamfajta ember is) jól, és mikor rosszul. 

Akkor érzem magam rosszul, ha olyan közegbe kerülök, amelyik kizáró retorikával él, és elmar maga mellől mindenkit, aki a csoport szabályaitól valamilyen módon elüt. És akkor érzem jól magam, amikor mindenki ott lehet a csoportban, aki csak él és mozog, legyen bár nagyon különböző (akár testi, akár szellemi értelemben), mint a többség. 

Az egész vastag kötetnek valahol az első lapjain olvasható ez a mondat, de csak a későbbiekben nyílik meg igazi mélysége. Merthogy Magrist csakugyan mindenkinek a története érdekli. Legyen az olasz, horvát, szlovén, német, osztrák; egyszerű paraszt, halász, herceg vagy polgár; fasiszta, kommunista, Sztálin vagy Hitler híve, netán a szabadság hőse, vagy olyasvalaki, aki ilyen-olyan oknál fogva képtelen volt a szabadságot választani. Minden élet számít. 

Ez a fajta szabadelvűség valójában mindennél ritkább. Olyan szemlélet ez, amely talán nem is jöhetne létre, ha Magrisnak valamilyen életelv fontosabb lenne, mint maga a táj, ahol él. 

Miért mondja azt Magris, hogy az élet tengeri kikötő? Nyilván azért is, mert Trieszt maga is egy tengeri kikötő, valaha a világ egyik legfontosabb tengeri kikötője volt, ma pedig egy fontos tengeri kikötő a sok közül. De azért is, mert a tengeri kikötők összehoznak olyan embereket, akik a világ mindenféle tájáról érkeznek. Messziről jönnek, és messzi üzeneteket hoznak: kinyitják a világot. A cseppben benne van az egész óceán. A messzeség pedig a szabadság szimbóluma is: hiszen eleve azt jelzi, hogy vannak másféle életek is, hogy a valóság másképpen is berendezhető, mint ahogyan megszoktuk.

A kaotikus, sok vérrel teli, mégis oly gyönyörűséges élet krónikása Magris, akinek horizontja a tengerek tágasságával mérhető. Kisvilágai valójában nagyon nagy világok is, megtöltve sokezer éves múlttal és sokezer kilométeres hajóutak csodáival. Könyve már egymagában magyarázat lehet, hogy miért olyan vonzó olyan sokunknak az Adriai-tenger vidéke és a Trieszti-öböl.