Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk az alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat, amelyek az elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel, különösen komolyan veendő módokon ássák alá a jóllétünket.

Blogom legtartósabb hagyománya, hogy az évek végén listát állítok össze a könyvekről, melyeket elolvastam. Csak úgy látom a listák értelmét, ha rövid véleményt is fűzök a kötetekhez, így persze az olvasmánynapló nem is fér bele egyetlen posztba, minden alkalommal kettéosztom az emlékezést, minden alkalommal a fikciós/nem-fikciós tengely mentén, úgy, hogy az első részben a nem-szépirodalmi olvasmányaiñmat sorolom föl, a másodikban pedig a regényeket és novellásköteteket. (Verseskötetekről általában nem írok itt, mert ezeket a legritkább esetben olvasom el elejétől végig; márpedig írni mindig csak olyasmiről látom értelmét, aminek minden betűjét végigolvastam. A versesköteteket inkább időről időre föllapozom, kézbe veszem, visszatérek egy-egy érdekesebb vershez; nem úgy olvasom őket, mint egy regényt.) 

Ha valaki kíváncsi az elmúlt éveim olvasmányaira, a könyvek címszó alatt találja meg őket.

Ami 2024-et illeti: olvasói szempontból ez hasonlóan gyér év volt, mint 2023. Korábban 30 körüli vagy fölötti számú könyvet elolvastam egy évben, tavaly csak 17-et, idén csak 19-et. A minimális emelkedésnek persze örülök, mert az olvasást továbbra is az egyik leghasznosabb tevékenységnek tartom, amivel egy ember elűzheti (vagyis pontosabban: megtöltheti és kitágíthatja) az idejét. 

Idén is több olyan kötetet olvastam, amelynek besorolása egyik vagy másik kategóriába kérdéses. A harmónia és arányosság érdekében úgy osztottam el ezeket, hogy az első részbe 10, a másodikba 9 olvasmány kerüljön.

Ahogyan az eddigi években, úgy idén is: a végére hagyom azt az ötöt-ötöt, amelyet különös szeretettel ajánlok olvasóim figyelmébe.

Giorgio Agamben: Studiolo

Az egyik legjelentősebb kortárs filozófus az olasz Giorgio Agamben. Studiolo című összeállítása egy vékony kötet: azokhoz a festményekhez fűz bennük rövid (általában egy-két oldalas) kommentárt, amelyeket a legjobban szeret. A címet már a könyv legelső mondata megmagyarázza: „Studiolónak hívták a reneszánsz palotákban azt a szobát, ahová a herceg olvasni vagy meditálni vonult vissza, és ahol kedvenc képeivel vette körül magát.” (Darida Veronika fordítása) A könyv huszonegy festményt és huszonegy kommentárt tartalmaz. Maga a műfaj számomra elementárisan vonzó, szeretnék egyszer én is írni egy ilyet, még akkor is, ha persze műveltségem, filozófiai és művészettörténeti tájékozottságom össze sem hasonlítható Agambenével. De mindenkinek érdemes lehet egyszer végiggondolnia, melyek lennének azok a képek, amelyekkel egy esetleges saját studiolójában a legszívesebben venné körül magát. 

Farkas Lajos: Szini Gyula

Mohai V. Lajos irodalomtörténésztől kaptam kölcsön ezt a minimonográfiát, mely voltaképpen inkább csak egy tanulmány, Szini Gyula életművének rövid bemutatása. Szini Gyula a századforduló egyik legtehetségesebb írója volt; egy ideig úgy tűnt, ő lesz az áttörő nagy egyéniség, aki, miként Ady a lírát, forradalmasítja a magyar prózát a XX. század elején. Végül nem tudta befutni ezt a pályát, elsüllyedt a „futottak még” szerzők között, az irodalom második vonalában, de alkotásai egy része így is jelentős és maradandó. Farkas Lajos kötete majd száz évvel ezelőtt íródott, és az első, mindmáig az egyik legfontosabb reflexiója ennek az életműnek.

Kosztolányi Ádám: Keserű nevetés

Kosztolányi Dezső egyetlen fiáról még az irodalmárok túlnyomó többsége is elsősorban csak legendákat tud. Nem volt egészen „normális”, egészséges ember; sokat bohóckodott, hülyéskedett, és nem igazán volt képes rá, hogy rendet tartson az életében. Hogy van életműve is, arról alig-alig tud bárki is, írásait pedig még kevesebben olvasták el. Ez a 2018-ban kiadott, Bíró-Balogh Tamás által összeállított kötet tehát hiánypótló: föltérképezi és bemutatja egy (egyébként) különös és roppant tehetséges ember sajátos írói világát. Kosztolányi Ádám persze alapvetően nem fikciós szövegeket írt. Hanem: könyvismertetéseket, tanulmányokat és esszéket. Bolondériája részben megjátszott volt; talán nem bírta elviselni kora és társadalma karót nyelt komolyságát. Külön érdekesség, hogy Kosztolányi Ádámnak filozófiai érdeklődése is volt, talált magának egy szerzőt a filozófia történetében, akinek gondolkodása különösen vonzotta, és akinek emiatt az egyik legjobb magyarországi ismerőjévé vált. Ez a filozófus a Candide-ban torzképként bemutatott Leibniz volt. Kosztolányi Ádám nem tudott kitörni abból a béklyóból, hogy „Kosztolányi fia” volt, de cseppet sem bántam meg, hogy elolvastam az írásait: egy igen intelligens, jó tollú szerzőt ismertem meg benne, akivel, ha úgy hozza a sors, talán szívesen össze is barátkoztam volna.

Sylvia Lökhen: A csend öröme

A német szerző könyve egyfajta kézikönyv azoknak, akik inkább befelé, mint kifelé élik az életüket, vagyis az introvertáltaknak. Introvertáltak azok, akiket nem a dopamin, az állandó visszajelzés éltet: mivel belső világuk rendkívül gazdag, a sok külső inger hamar elfárasztja őket, és szeretnek elvonulni egy csendes szobába, egy könyvtárba vagy egy erdőbe, ahol egyedül lehetnek, és átgondolhatják, mi minden történt velük. Én is introvertált vagyok, sosem voltam az az ember, akit untat az egyedüllét. Lökhen könyve konkrét tippeket ad, hogyan lehet egy ilyen ember sikeres az életben, mit kell tennie, hogy adottságaiból a legtöbbet hozza ki. A világ látszólag az extrovertáltakat, a magukat jól eladókat részesíti előnyben; de a látszat hamis. Számos olyan munkakör van (nem egy a legfontosabbak közül), ahol csakis az introvertáltak szívóssága, kitartása és reflektáltsága vezethet el a sikerig.

Spiró György: Válogatott esszék 1979-2016

Spiró György az egyik legjelentősebb kortárs magyar író, bár én magam eddig a legkevésbé sem váltam rajongójává. Szinte minden, amit eddig olvastam tőle, idegesített. Úgy gondoltam, hogy picit távolabbról közelítek hozzá újra, hogy megszeressem: az esszéin át. Ez a gyűjteményes kötet az író hetvenedik születésnapjára készült, és a hosszú évtizedek alatt megírt legfontosabb, legizgalmasabb esszéket tartalmazza. Kettős érzésekkel olvastam. Egyrészt újfent zavart a szerző szinte minden sorából kiérződő elitizmus; másrészt nagyon is élveztem ennek a kétségkívül igen művelt és jó ízlésű embernek az eszmefuttatásait. Pár esszét kifejezetten a nagy kedvenceim közé sorolok, például azt, amelyikben arról írt, hogy miért nem értjük ma a drámákat. A drámák értéséhez ugyanis tudomásul kell venni, hogy nagyon sokféle ember, eszme és gondolat létezik, és ezek egymással egyenrangúak. Ma ez csakugyan jóformán elképzelhetetlen, képtelen gondolat. Az új barbarizmus korában csak egyetlen igazság létezhet: a miénk. Spiró rámutat arra, hogy egy dráma megértéséhez milyen civilizációs vívmányokra van szükség; és valóban: a dráma mindig az emberiség kulturális, civilizációs aranykoraiban virágzott föl.

5. Mohai V. Lajos: Utazás a tarkövi vicinálison

Ez a könyv Kosztolányi írásművészetéről több évtized tanulmányait, esszéit és könyvismertetéseit foglalja magában. A kötet elején egy hosszú tanulmány foglalkozik Kosztolányi sárszegi regényeivel (azaz a Pacsirtával és az Aranysárkánnyal), utána pedig kisebb tanulmányok következnek, melyek a nagy nyugatos író, költő szinte valamennyi jelentős művéhez hozzászólnak. Mondanom sem kell, mennyire izgatott és érdekelt ez a könyv, hiszen a téma nekem is irodalmi érdeklődésem centrumában áll. Különösen jó volt látnom, hogy Mohai a publicisztikáknak is nagy jelentőséget tulajdonít, és például az Ady-vitairatot is értékén kezeli, azaz a magyar esszéirodalom egyik kiemelkedő csúcsának láttatja. (Nem az a lényeg, hogy mit gondolunk Adyról; az a lényeg, hogy kritizálhatók-e a nagyságaink is. Csak egy egészséges szellemi élet viseli jól a kritikát és önkritikát, Kosztolányi a vitairatával ehhez járult hozzá, ezért mérföldkő, amit tett.) A kötetről írtam egy hosszabb kritikát is, mely a napokban jelent meg a Várucca Műhely folyóiratban. 

4.  Carlos Castañeda: Don Juan tanításai

Egy kedves barátomtól kaptam ajándékba ezt a könyvet. Castañeda kulturális antropológus volt, aki az 1960-as években ismerkedett meg Mexikóban egy indián varázslóval, Don Juannal, aki bevezette őt különféle pszichedelikus anyagok, növények, gombák felhasználásának rejtelmeibe, miáltal megnyílhatott a szerző előtt a nem szokványos valóság. A kötet elbizonytalanít minket természettudományos világképünk szilárdságáról, megsejteti, mennyire sokféle érzékelés és tudás lehetséges még, és hogy nyugati gőgünk helytelen, amikor bizonyos ősi tudások hordozóit pusztán csak saját szemszögéből nézve képes megítélni. Don Juan kétségkívül rendkívüli tudású ember, és igazi bölcs, még ha tudása és bölcsessége nem is a nyugati tudomány megismerési módszerein alapul. Személyesen nekem talán az a tanítása maradt meg legmélyebben, amelyben a saját út megkereséséről beszélt. Honnan tudhatjuk, hogy jó úton járunk-e? Onnan, hogy van-e szív azon az úton. Jó út csak az lehet, amelyiknek szíve van.

3. Oravecz Imre: Alkonynapló

Oravecz Imre regénytrilógiájáról többször írtam már itt (is): hatalmas hatással volt már. Értelemszerűen azóta (különösen) kíváncsi vagyok mindenre, amit ír, és amikor a Szófára készítettem a havi ajánló szövegeimet, nagy örömmel láttam, hogy készül a szerző műhelyében valami, valami különös és nagyszerű: egy öregkori napló. A kötet végülis idén nyert végleges formát, és nagy kíváncsisággal vettem kézbe, majd tapasztalataimról írtam is egy könyvismertetést a Szófa portálra. Miért olyan rendkívül izgalmasak ezek a bekezdésnyi írások? Alighanem azért, mert nem a szokásos öregkori visszaemlékezések logikáját követik, nem fúlnak üres anekdotázásba, és nem láttatják a szerző életét rendkívülinek. Éppen attól lesz az egész olyan rendkívüli, hogy egy köznapi ember szól hozzánk a mondatokból, aki történetesen író lett, de fordulhatott volna úgy is az élete, hogy egészen más szakmát választ, egészen máshol él, és egyetlen könyve sem jelenik meg sohasem. Az emberélet, és főleg, ha ennyire gazdag emlékekből tevődik össze, önmagában, saját hétköznapiságában értékes és fantasztikus. Részei ennek a tévedések és kudarcok is, valamint a sok-sok elszalasztott lehetőség. Az élet nem csupán sikerek története, de éppen ettől emberi és mindenkihez szóló.

2. Albert Camus: Sziszüphosz mítosza

Ezt az egészen csodálatos filozófiai esszét nem külön kötetben olvastam. Egyben adták ki a szerző Pestis című, ugyancsak csodálatos regényével, ám teljes abszurditás lett volna egyszerre is szólnom a kettőről. Az abszurditás találó szó: a Sziszüphosz mítosza az abszurd világlátásról szól, vagyis arról, hogy bár az egyes tetteinknek külön-külön van értelmük, de összességében az egésznek semmi értelme. Természetesen van egy hatalmas koncepció, amely ellentmond ennek a következtetésnek: a vallásos világkép. Camus nagy tisztelettel beszél róla, és igen komolyan is veszi annak téziseit. Ám végül mégis arra a következtetésre jut, hogy nagyobb szabadságot ad, sőt humánusabb, etikusabb emberré is tesz, ha elfogadjuk a létezés abszurditását. Ezek a kérdések tizenévesként foglalkoztattak különösen erősen, de később nem azért, mert bármikor is túljutottam volna rajtuk. Az ember felnőttként belemerül (heideggeri szóval) a létfeledésbe. Amikor elolvasunk egy olyan könyvet, mint Camus-é, rádöbbenünk, hogy mindig is csak ezek voltak az igazán fontos kérdések. Van-e értelme bárminek is, és miért élünk, ha nincsen?

1. Dr. Máté Gábor és Máté Dániel: Normális vagy

Camus kérdéseinél nem léteznek fontosabbak, és ha Máté Gábor doktor könyvét (Dési András György fordításában) mégis a Sziszüphosz mítosza elé helyezem a listámon, annak csak az lehet az oka, hogy a Kanadában élő világhírű magyar orvos munkája nagyon is számot vet a létezés abszurditásának kérdéseivel, illetve azzal, hogy tudunk-e értelmet csempészni az egészbe. Máté (aki évtizedekig dolgozott praktizáló orvosként) nagyon egyszerű kérdésből indul ki: miért van ennyi beteg ember? Kultúránk szokványos válasza erre az: valamit egyénileg elrontasz. Sokat eszel, keveset eszel, dohányzol, nem alszol eleget stb. stb. Máté Gábor válasza ezzel szemben az: valamit a civilizációnk ront el. 

Határozott véleményem szerint társadalmi és gazdasági kultúránk az alaptermészetéből következően hoz létre olyan stresszorokat, amelyek az elmúlt jó néhány évtizedben egyre fokozódó erővel, különösen komolyan veendő módokon ássák alá a jóllétünket.

Voltaképpen ez az a tézis, melyet az egész vaskos kötet igazolni hivatott. Számomra — írtam is róla — mindenképpen szemfelnyitó erejű volt ez a könyv, mindenkinek csak ajánlani tudom végigolvasásra, végiggondolásra.